Írástudás a Székelyföldön a 18. században

 

Az írni-olvasni tudás a reformáció nyomán kezd egyre szélesebb rétegekben elterjedni. Ekkor mintegy "hivatalos" művelődéspolitikai cél lett az iskolák alapítása, hogy mindenki képessé válhasson elsősorban a Biblia olvasására. Ez a folyamat azonban korántsem volt egyszerű. A 17. század végén Misztótfalusi Kis Miklós még így panaszkodott: "Akadály ez [az olvasás elhanyagolása], hogy közöttünk többire az emberek sajnálják az időt és költséget gyermekeknek oskolába jártatásoktól...", pedig "ha nem a deákságnak, hanem csak az olvasásnak tanulását tennénk fel célul, arra sem idő, sem költség sok nem kívántatnék, úgyhogy alig vagyon oly szegényember, aki erre elégséges ne lehetne"_. Továbbá így bíztatja kortársait: "Igyekezzed - inkább annál mint eddig szoktad - a könyvekhez, az íráshoz való értéssel magadat ékesíteni. Bizony nem semmi ékessége, nemessége, világa és boldogsága ez a nemzetnek s akármely magános személynek is, amint ezzel ellenben az írástudatlanság mocska, parasztsága, setétsége, félszegsége és nyavalyája"_.

A népi írásbeliség vizsgálatához szükséges azt is tudni, hogy egy-egy korszakban a nép körében mennyire volt elterjedve az írás-olvasás tudománya, mekkora volt a potenciális olvasók, és mekkora az írástudók rétege. A múlt század második felétől erre a kérdésre választ adnak a népszámlálási adatok, a korábbi időszakokra nézve azonban nagyjából becslésekre vagyunk utalva. Arra, hogy ez a kutatás nem hiábavaló Pierre Chaunut idézném: "Amikor a birtokunkban lesznek egész Európára az alfabetizáció elterjedésének és a nemzeti nyelvek helyi nyelvjárások fölötti aratott győzelmének térképei, ez lesz a legbiztosabb mutatója az egyenlőtlen indulásnak és fejlődésnek", mivel "az alfabetizáció egy alapvető szakasz; csak a teljes alfabetizáció adhat esélyt a műszaki forradalomnak, amely elsősorban mentális forradalom"_.

Nyugat-Európában már a 16. századtól bőséges források állanak a rendelkezésünkre, tájainkon azonban csak a 18. században találunk olyan levéltári anyagot, amelynek alapján következtethetünk a népi írástudás szintjére. Ezek a becslések, ha mégoly hozzávetőlegesek is, némi támpontot nyújtanak, főként ami az arányokat illeti. A vizsgálódáshoz egy behatárolt tájegységet, a Székelyföldet választottam, mely ebből a szempontból köztudomásúan egyike Erdély legfejlettebb térségeinek, ha kissé túl is becsülték itt az írástudók nagyságrendjét. Jakó Zsigmond értékelése szerint már a 16. század második felében ugrásszerűen megnőtt az írástudók száma Erdély magyar lakossága körében, és "főként a székelyföldi szabad társadalomban figyelhető meg az anyanyelvű íráshasználat gyors terjedése a falvakon"_.

Forrásaim az 1785-86-os úrbéri összeírás és az ún. homagialiák, azaz a hűségeskük az új uralkodó iránt; ezek közül is az 1741-es, Mária Terézia trónralépése alkalmából, az 1791-es II Lipót, és az 1792-es II. Ferenc idejéből. Ekkor a nemesek és az armalisták aláírták és pecsétjükkel is megerősítették az okmányt, de néhány székben az aláírók közt találjuk a falvak elöljáróit is. Ezeknek az 1785-86-os úrbéri összeírás során is aláírásukkal kellett megerősíteniök a kilenc pontos kérdőívre adott válaszok hitelességét, így ez a két anyag elsőrendű forrás a téma vizsgálatához.

A ránk maradt adatokból kibontakozó kép nem teljes, 1741-ben a falvak elöljárói Csíkban és Marosszéken csak fel vannak sorolva, aláírásokat csak Udvarhely- és Háromszéken találunk._

Az írástudók részaránya 1741-ben

Szék  Nemesek     Armalisták  Parasztok

Sepsi       82,35%      29,81%      0%

Kézdi       94,89%      44,91%      4,29%

Orbai       65,30%      21,87%      4,39%

Miklósvár   88,88%      34,09%      0%

Háromszék   81,42%      36,23%      2,37%

Udvarhely   100%  -     8,05%

Első pillantásra is szembetűnő a társadalmi rétegződés szerinti hatalmas eltérés, és egy jóval kisebb eltérés székek szerint. A társadalmi rétegződés meghatározó szerepére az írástudás elterjedésében már a Franciaországban és máshol végzett kutatások is rámutattak; ez különben is magától értetődő az adott körülmények között, ahol az egyénnek születésétől megvolt a maga pontosan kijelölt helye a társadalmi hierarchiában, és ez az élet minden területére rányomta bélyegét.

Bár nem ennyire éles, de azért tetten érhető a székek közötti különbség is. Míg Sepsi- és Miklósvárszéken egyetlen esküdt sem írta alá a hűségesküt, Orbaiszékben már a falvak 5,88%-ban, Kézdiszékben 10%-ban és Udvarhelyszéken már 27,58%-ban volt írástudó a falvak vezetésében. Ha ezt összehasonlítjuk az 1785-86­os úrbéri összeírás adataival látványos javulást tapasztalhatunk. Így Háromszéken a falvak 30%-ban, Udvarhelyszékben pedig a 111 faluból 64-ben, azaz 58,88%-ban találunk írástudót az esküdtek között. Háromszéken a 433 esküdtből 43, azaz 9,93% írta alá az okiratot, míg Udvarhelyszékben a 774-ből 167-en, azaz 21,57%. Csíkból hiányoznak az 1741-es adatok, de itt 1785-86-ban a 274 esküdtből 2, azaz 0,72% volt az írástudó._

Háromszékről járások szerinti részletesebb adataink is vannak, ugyanis az úrbéri összeírás alkalmával már a II. József által bevezetett új területi beosztás volt érvényben. Ekkor Háromszékhez csatoltak néhány addig Udvarhely- és Csíkszékhez, valamint Felső-Fehér vármegyéhez tartozó falut is. (Az előző számításoknál csak a történeti Háromszékhez tartozó falvakat vettem figyelembe.) Megfigyelhetjük, hogy Kászon (előzőleg Csíkszék) és Bardóc (azelőtt Udvarhelyszék) fiúszékekben minden bíró és esküdt írástudatlan, noha nagy része szabad székely. Ezek a falvak azonban a világtól elzárva, elég nehezen megközelíthető völgyekben vannak. Az egykor Felső-Fehér vármegyéhez tartozó falvakban is majdnem 100% az analfabéták aránya, itt azonban nagy különbség van a déli, román jobbágyok és zsellérek által lakott falvak (Bodzaforduló, Dobolló, Bodola) és az északi, Kézdivásárhely környéki helységek között, ahol az írástudók aránya magasabb a háromszéki átlagnál. Kantán a 7 esküdtből 3, Kőváron 1, Szárazpatakon a 9-ből 3 írástudó. Ennek az esküdtek társadalmi összetételén kívül oka lehet még a város közelsége és a kantai minorita kolostor és iskola hatása is. Háromszéken a legtöbb írástudót Nyujtód (36,11%) és Nagyborosnyó (14,75%) járásokban találjuk, a legkevesebbet pedig Uzon (4,59%), Barót (4,54%), Miklósvár (4,47%), valamint Dálnok (0%) járásokban._

Ha térképen akarjuk ábrázolni azokat az udvarhelyszéki falvakat, amelyekben az esküdteknek több mint fele aláírta az összeírást, a pontok két övezetben sűrűsödnek: az egyik a Homoród völgye (Keményfalva, Karácsonfalva, Oklánd, Szentpéter, Szentpál, Jánosfalva, Lövéte, Homoródújfalu), a másik Székelydvarhely környéke, valamint az onnan Keresztúrra vezető út menti szakasz (Arvátfalva, Bikafalva, Farcád, Felsőboldogfalva, Kisgalambfalva)._

A két szék összehasonlításakor figyelembe kell vennünk, hogy Udvarhelyszékben az esküdtek többsége szabad székely, gyakran lófő, ritkábban még nemes is van közöttük, míg Háromszéken - bár találunk szabadokat is -, többségük jobbágy vagy zsellér. Ahol az életkoruk is fel van tüntetve, egyes falvaknál úgy tűnik, mintha az idősebbek nagyobb számban vannak az aláírók között, de a Székelyföld egészére nézve nincs pozitív korreláció az életkor és az írástudás szintje között.

Az írástudatlanok keresztet rajzoltak nevük helyett. A szentlászlói (Udavrhelyszék) jegyző bejegyzése szerint: "Írástudatlanok lévén mással irattattak fel a Neveket, magok pedig Kereszt vonásokkal erősítvén." Előfordul, hogy más írja le nevüket, ekkor a név után az m. a (manu altera) rövidítést találjuk. A keresztet azonban sok esetben akkor is kiteszik a név mellé, mikor sajátkezűleg írják alá._ Az írás minősége nagyon változó. Találunk nagyon szép, gyakorlott kéztől származó aláírásokat, de gyakori a primitív, sokszor alig olvasható, rajzolt betűkből álló, ligatúra nélküli írás. Valószínűleg ez utóbbiak esetében az aláíró csak a nevét tudta leírni, analfanéta vagy félanalfabéta volt.

Egészen más a helyzet a társadalmi ranglétra magasabb fokain. Itt jóval több a gyakorlott, szép írás. Az írás presztízse is jóval nagyobb. Míg a parasztok esetében az írástudatalanság a természetes állapot, addig a nemeseknél ez a kivétel, ami magyarázatra, sőt mentegetésre szorul. Igy 1741-ben a háromszéki írástudatlan nemesek esetében megjegyzik "illiteratus, manu aliena", egyes esetekben azonban az okát is odaírják, mint pl. "propter infirmitatum manu aliena"._

Az írástudás a legelterjedtebb, mint láttuk, a nemesek körében. A 18. század elején Bethlen Miklós még így ír: "Tanuljátok szeretni a könyvolvasást oh főrenden való ifjuság, ha vagy a scholától elvett valami gonosz idő, a mint engemet, vagy ha rendesen hagyjátok is ele a scholát, olvasás által tartsátok meg, a mit tanultatok."_ A század folyamán azonban körükben az alfabetizáció általánossá válik, nem csak presztízs kérdése már, hanem nélkülözhetetlen a politikai életben való részvételnél vagy bármely csekély hivatal betöltésénél is.

1741-ben Udvarhelyszéken minden nemes aláírta a hűségesküt (100%), Marosszéken 89%-uk, Háromszéken a nemesek 81,42%-a és az armalisták 36,23%-a, míg Csíkszéken csak 21,79%._ 1791-ben nem ennyire egyértelműek az adatok. Udvarhelyszéken együtt írták össze a nemeseket és az armalistákat, Marosszéken pedig még a szabad székelyek képviselőit is. Udvarhelyszéken még így is 94,06% írta alá az okmányt, míg a háromszéki nemeseknek csak 77,30% írástudó. Háromszékről 10, nagyrészt Miklósvár fiúszéki faluból megmaradt az esküdtek aláírása is, köztük 12,96% az írástudók aránya. A csíkszéki adatok viszont a források felhasználhatóságát és pontosságát illetően ébresztenek kételyt, ha ugyanis ötven évvel korábban a nemeseknek mindössze 21,79%-a írta alá a hűségesküt, most ez az arány az armalistákkal együtt 90,22%. Marosszéken minden szabad réteg képviselve van, tehát az ottani 15,29%-as arány egy reálisabb képet nyújt az írástudás elterjedéséről a szabadok körében (a listán szereplő 3779 személyből 578 írt alá). Területi különbségek itt is adódnak: az írástudók nagyobb számban vannak Marosvásárhely (19,60%) és Szováta (18,76%) járásokban, számuk alacsonyabb Abod (10,69%) és Mezősámsond (7,51%) járásokban._

1791-ből a városok helyzetét is ismerjük. Marosvásárhelyen a mágnások és nemesek, valamint a polgárok külön listán szerepelnek. A 489 nemesből 355, azaz 72,59% írta alá, a 610 polgárból pedig 277, azaz 45,40%: átlagban 57,50%. Székelyudvarhelyen a 175 polgár közül 130-an írtak alá (89,65%), Sepsiszentgyörgyön a 118-ból 93 (78,81%). A többi székelyföldi városkából csak a vezetőség írta alá a hűségesküt: Illyefalván 13, Kézdivásárhelyen 36, azaz mindenki, aki a listán szerepelt. Egy évvel később, mikor II. Ferenc előtt tették le a hűségesküt, a berecki esküdtek 82,60%, Csíkszeredában pedig 77,77% írta alá._

Ezek az adatok, bár képet adnak az írástudásnak a különböző társadalmi rétegekben és vidékeken való elterjedéséről, és egymáshoz viszonyított arányairól, mégis sokat torzítanak, pontatlanok és hozzávetőlegesek. Felhasználásuknál sok más tényezőt is figyelembe kell vennünk. Egyrészt az esküdtek a falu középrétegéből, a tekintélyesebb emberek közül kerültek ki. Ehhez a műveltség, az iskolázás magasabb foka is hozzájárulhatott, tehát az így kapott adatok nem igazán reprezentatívak a paraszti társadalom egészére nézve. Másrészt sokszor nagyon is hasonlítanak ezek az aláírások; főként a nemesek és polgárok esetében történhetett meg, hogy presztízsüket féltvén nem tettek keresztet, hanem megkértek egy rokont vagy ismerőst, hogy helyettük is írjon alá._ Különben az ő esetükben az a körülmény, hogy a hűségesküt valaki nem írta alá, nem jelenti, hogy analfabéta volt: többen hiányozhattak is. Továbbá ezek az adatok csak a férfiakra vonatkoznak; a nők körében - még a nemesek és városiak esetében is - az írástudatlanság sokkal elterjedtebb volt.

A források hiányossága és pontatlansága ellenére jól kitűnnek mind a társadalmi, mind a helyi különbségek. Az első nem szorul különösebb magyarázatra, de a második esetében több tényezőre kell figyelnünk. Az első ilyen tényező, ha nem is a legfontosabb: a földrajzi elhelyezkedés. Megfigyelhetjük, hogy a világtól elzárt, félreeeső települések esetében az írástudatlanok aránya jóval nagyobb az átlagosnál, míg a kedvező helyen, városok közelében, fontosabb utak mentén fekvő falvakban az átlagosnál kisebb. Végül, de nem utolsó sorban, megkíséreljük az egybevetést az iskolázás állapotával.

Háromszéken például 1785-86-ban a falvak 25,53%-ban, vagy ha leszámítjuk a korábban Udvarhelyszékhez és Felső-Fehér vármegyéhez tartozó helységeket, 30,76%-ban volt legalább egy írástudó az esküdtek között. Ezeknek a falvaknak egy jelentős részében már a 17. századtól vannak adataink iskola működéséről (Réty - 1619, Nyújtód - 1632, Futásfalva - 1636, Papolc - 1640, Sepsiszentgyörgy - 1668, Barót - 1693, Kézdiszentlélek - a 17. század eleje, Laborfalva - a 17. század vége), másik részüknek a 18. századtól (Egerpatak - 1701, Nagyajta - 1720, Kisborosnyó - 1739, Dálnok - 1752, Sárfalva - 1780, Szörcse - 1780, Maksa, Martonos, Ozsdola - a 18. század folyamán)._ Más falvakban azonban, ahonnan a 17. századtól szintén vannak adataink az iskola működésére (Szentkirály, Szacsva, Uzon, Torja stb.), az elöljáróság minden tagja írástudatlan. Ugyanez a helyzet Marosszéken is, ahonnan a 18. század második feléből nemcsak az iskolákról van kimutatás, hanem még az iskolalátogatásról is. E statisztika alapján például az abodi járásban jó eredményekre számíthatnánk, holott viszonylag ott a legnagyobb az írástudatlanok aránya._ Ez azonban nem egyedi eset: Erdély más vidékein is előfordul. A 19. század elején például a naszódi határőrvidéken vagy Kalotaszegen a fejlett iskolahálózat ellenére alig találunk írástudót._

Milyen lehetett a tanügy állapota, ha még a Székelyföldön is ilyenek az eredmények, amelyet pedig Erdély egyik legfejlettebb vidékének tartanak ilyen szempontból? Sajnos, a téma monografikus feldolgozása hiányzik, de a meglévő, egy-egy tájegységet tárgyaló tanulmányokból is kibontakozik egy kép.

A reformáció térhódítása nyomán a népoktatásnak a már meglevő csírái fejlődnek tovább. Iskolákra és mesterekre vonatkozó első írásos adataink a 16. század második feléből származnak. Idővel a nagyobb egyházközségek mellett külön scholamester tanít az iskolákban, míg a kisebbekben a tanulók a pap vagy a kántor irányításával sajátították el az elemi ismereteket. A 17. század közepén Marosszéken már minden három falura jutott egy iskolamester, a század végére pedig 47-re emelkedett az iskolák száma._

Tankötelezettség nem létezett, de az igény, hogy gyermekeiket lehetőleg helyben tanítassák, egyre nőtt az egyszerű emberek körében is. Az iskolalátogatás ennek ellenére alacsony: a gyermekek mintegy negyede jár csak iskolába, főként a fiúk, bár a 18. század elején megjelennek a lányiskolák is._

A tanító társadalmi presztízse igen alacsony, a mobilitás pedig nagyon magas; hosszú ideig a papságra készülő fiatalemberek átmeneti hivatalának számít, főként a reformátusoknál. A tanítók közül sokan félbeszakították tanulmányaikat, vagy a jobbik esetben, ha már befejezték, megüresedő lelkipásztori állásra vártak. Tanítói szakképzésről még szó sem volt a korban, és csak a gyengébb képességűek maradtak egész életükben e pályán. Az 1722-1740 között működödtt alsócsernátoni tanítóról feljegyezték, hogy "kevés írástudó volt",_ többségük azonban megfelelt az irántuk támasztott igényeknek. Az újabb neveléstörténeti szakirodalom egyetért abban, hogy a 18-19. századi népoktatás elmaradottsága jórészt nem a tanítók hibája volt.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy alacsony volt a tanítás hatásfoka is. Tudjuk, hogy a 17-18. században a tanítási módszerek alig változtak, az olvasás tanításánál a nehézkes silabizálási módszert használták. Figyelembe véve a tanév rövidségét is, 3-4 évig is eltartott, amíg a tanulók úgy-ahogy megtanultak olvasni._

1769-ből ismerjük a magyarországi helyzetet: ekkor a falvak kb. 60%-ban nem volt iskola, és a tanköteles gyermekek mintegy kétharmada nem látogatta az iskolát._ A 18. század végére Erdélyben minden jelentősebb szász és magyar egyházközségben működött iskola. Az iskolalátogatás is javuló tendenciát mutatott, a 19. század elején ez az evangélikusoknál 90-100% között, az unitáriusoknál 80-85%, míg a reformátusoknál és katolikusoknál egyaránt 50-60% körül mozgott._

Bár a Székelyföldön a sűrűbb iskolahálózat és az iskolázás jobb helyzete következtében az írástudás is elterjedtebb, de nem olyan mértékben, amilyenben ezt az iskolák száma és néhol a 17. századig visszanyúló folyamatos működése alapján elvárnának. Ennek okát főképp a tanítás gyenge színvonalában, az iskolalátogatás alacsony szintjében, valamint a tanítási módszerek elégtelenségében kereshetjük. Az iskolalátogás nem jelenti a felnőttkori írnitudást: sokan analfabétaként vgy félanalfabétaként hagyták abba a tanulást. Az írást az iskolában nem sajátították el alaposan, később pedig nem gyakorolván, ez a csekély tudás is feledésbe merült. Feltehetjük, hogy volt egy elég népes réteg, amely csak olvasni tudott, írni nem; ennek létére a 19. század második felében végzett népszámlálási adatokból is következtethetünk. Nemcsak a tanrend, hanem az egyházi hatóságok által is nagyobb jelentőséget tulajdonítottak az olvasásnak, mint az írásnak, ami főképp a reformátusok esetében a Biblia olvasása miatt volt fontos. Az írás másodrendűnek számított, mivel ezt a parasztok csak nagyon ritkán használták. Tóth István György hatalmas forrásanyagot feldolgozó tanulmányában felhívja a figyelmet arra a széles félanalfabéta rétegre, amely a közösség elvárásainak megfelelően hol keresztet rajzolt, hol nekigyürkőzött az írásnak. Szemléletes példák tömegével bizonyítja a mentalitás nagyon fontos szerepét: "A keresztek és aláírások statisztikái tehát nem az írástudás konkrét elterjedéséről adnak felvilágosítást, hanem az adott közösség felfogásáról: arról, hogy az milyen mértékben várja el tagjaitól az írástudást, kényszerítve a rosszul tudókat az aláírásra, és rábírva a valóban analfabétákat az aláírás hamisítására."_

Ami a felekezeti különbségeket illeti, csak becslésekre vagyunk utalva. Ugy tűnik, hogy a helyzet jobb volt a református és unitárius falvakban, de néhány katolikus helységben, mint pl. Felsőháromszéken, a "Szentföldön" is szép eredményeket kapunk.

A 19. század elejéről Miskolczy Ambrus készített egy felmérést az írástudás szintjéről a Cziráky-féle 1819-20-as összeírás alapján. Ebből kiderül az a különben közismert tény, hogy a Székelyföldön az alfabetizációs ráta jóval magasabb, mint Erdély egészében. Míg az erdélyi falvak mindössze 5-6%-ban találunk úrbéres írástudót, addig a Székelyföldön ez az arány 17%. A legjobb a helyzet Udvarhelyszéken, ahol a helységek egyharmadában találunk ilyent, és 90%-ban a fátensek közül legalább egy ember alá tudja írni a nevét._

A teljesség kedvéért meg kell említenünk, hogy ekkor Erdély mintegy 2200 falvából 150-ben sem találunk úrbéres írástudót, tehát ez még a 19. század elején is ritkaságszámba ment: a mintegy 20-25.000 fátensnek csak 1-1,5% írta le a nevét. Ennek a mintegy 250 emberenek a 80%-a magyar, 10%-a román, 6%-a pedig szász, pedig az úrbéres parasztság nemzetiségi összetétele szinte ennek a fordítottja volt. Az alfabetizáció szintjét legerősebben befolyásoló tényező, akárcsak az előző, 18. századi adatok esetében, a társadalmi rétegződés. Az erdélyi városok és mezővárosok esküdtjeinek írástudása ekkor 70% és 100% között mozog._ Maros- és Udvarhelyszéken összehasonlíthatjuk az úrbéresek és a kisnemesek, valamint a szabad székelyek alfabetizációs szintjét. Udvarhelyszéken az úrbéresek 13,48%-a, a kisnemeseknek pedig 56,65%-a írja le a nevét, Marosszéken az arány 4,22%, illetve 38,81%._

Ha összehasonlítjuk a 19. század eleji adatokat a 18. századiakkal, lényeges eltérést nem tapasztalunk: úgy tűnik, hogy a 18. század második felétől a 19. század közepéig az írástudás szintje stagnál, vagy csak nagyon lassan javuló tendenciát mutat. Döntő változás 1848 után következik be a jobbágyrendszer felszámolása, a társadalom demokratizálódása és az iskolarendszer reformja következtében. 1870-ben még Erdély lakosságának 78,67%-a volt analfabéta (egész Magyarországon 51,01%), de a városi népességnek is csak 41,34%-a ír és olvas, 5,08%-a csak olvasni tud, míg az 53,58%-os abszolút többség analfabéta._ Még 1900-ban is a Partium nélküli Erdély 59 évnél idősebb lakosainak mindössze egyötöde írástudó (a románok 6%, a magyarok 29%, a németek 60%)._ Szintén 1900-ban a székelyföldi városok lakosságának egynegyede írástudatlan, Erdélyben ez az arány 58,90%, míg Magyarország egészére nézve 38,80%. Erdélyben ekkor a legtöbb írástudót az egykori szász székek területén találjuk (Brassó vármegyében 75,15%, Szeben vármegyében 62,34%), de rögtön utána a Székelyföld következik (Udvarhely vármegye 60,38%, Háromszék 57,61%, igaz Csíkban átlagon aluli, csupán 45,43% az írástudók aránya), míg a legkisebb az arányuk Szolnok-Doboka (21,01%) és Hunyad (24,93%) vármegyékben._

Van tehát egy markáns különbség az alfabetizáció térhódításában Erdély különböző tájegységei és nemzetiségei között. Kétségkívül a szászok álltak a legjobban e téren, messze megelőzve a többi nemzetiséget (kivéve talán a zsidókat és örményeket), utánuk azonban - bár meglehetős távolságra tőlük - a székelyek következenek. Ez elsősorban a különböző nemzetiségek társadalmi rétegződésétől és gazdasági szerepkörétől függ.

Mint fennebb láttuk, az írástudók aránya a szabad jogállásúak körében jóval nagyobb, mint a függőségben élők esetében. Ez nem csak a szűk társadalmi elitre vonatkozik, akik körében a 18. században általános és nélkülözhetetlen volt az írástudás, hanem a városiak, a kialakuló polgárság, a szász szabad parasztok, a vármegyei kisnemesek vagy a határőrök körében is magasabb az alfabetizáció szintje. A szászok túlnyomó többsége szabad volt és a legjobban szervezett iskolahálózattal rendelkezett, de nem utolsó sorban ők vettek részt legnagyobb mértékben az árucserében is. A székelyek esetében ez utóbbi foglalatosság fejletlen volt ugyan, de a szabad jogállásúak aránya itt is magas: a Székelyföld lakosságának több mint fele szabad még a 18. században és a 19. század elején is. Azon kívül náluk a tanulás társadalmi presztízse hagyományosan nagy volt, és főképp a határőrezredek létrehozása után a társadalmi felemelkedés leggyakrabban járt útjává vált. A székely határőrök gyakran kerültek összeütközésbe a katonai hatóságokkal, mivel ezek akadályozták a katonacsaládok fiainak továbbtanulását. Még az 1841-43-as országgyűlésen is felpanaszolták Bereck követei, "hogy kívánságaik ellenére katonáskodásra szoríttatván, innen következik, hogy (...) a kereskedés és mesterségek nem fejlődhetnek ki, miután a tanulni kívánók idegen helyre ki nem bocsáttatnak, a tudományok tanulásától elzáratnak"_.

Figyelembe kell vennünk a székelyek sajátos jogállását is, mint jelentős társadalom-lélektani tényezőt. Az egységesnek tekintett mítikus "székely szabadság" és a kiváltságok visszaszerzése, a "minden székely nemes" elvnek a hangoztatása fontos mozgósító erőnek számított. Az írás, mint már fennebb említettük, részben státusszimbólumként, a társadalmi felemelkedés lehetőségét hordozta magával, részben pedig az egyén presztízsét növelte a közösségen belül. Ezeket az értékeket a Székelyföldön még a jobbágyok és zsellérek is magukévá tették, körükben is kimutathatóan magasabb az írástudók száma, mint a vármegyebeli sorstársaikéban.

Ezekben a székely közösségekben nagy hagyományai voltak az önigazgatásnak, amely megcsorbítva ugyan, de a 19. század második feléig továbbélt. A "törvényhozó székely falu" életében az írni-olvasni tudás ha nem is szükséges feltétel a helyi hatalomban való részvételre, de mindenképpen előny, hiszen a 16, század vége óta ismerjük az írott székely falutörvényeket. Az életnek ebben a "közönséges egyenlő akaratból" való szabályozásában a közösség teljes egésze részt vett, mint ahogy azt a legelső ránk maradt falutörvényből is ismerjük. 1581-ben Ujfaluban "nemesek, darabontok és vajda urunk őnagysága jobbágyi közönséggel, mind a teljes falu" gyűlt össze, hogy írásba foglalja a törvényeket._ Az írásbeliség rangot, tekintélyt kölcsönzött ezeknek a szabályoknak, megóvta őket a feledéstől. Időről-időre fel is olvasták őket, hogy mindenkinek emlékezetébe idézzék. Az írni tudás kétségkívül előnyt jelentett a faluközösségen belül is, de nem volt kizárólagos feltétetele az érvényesülésnek. Bár az írástudás és az érettség is szerepelt ama kívánalmak között, amelyeknek a falusbírónak eleget kellett tennie, az előbbi nem volt kizáró jellegű, hiszen a bíró sokszor ott is analfabéta volt, ahol az esküdtek között találunk írástudókat.

Nagy a különbség a falvak és városok helyzete között is. A székelyföldi kis mezővárosok gazdasági szempontból fejletlenek voltak ugyan, mégis közvetlen körzetük számára több funkciót elláttak: piacközpontok, valamint politikai és közigazgatási központok voltak, és ott találjuk a magasabb fokú iskolákat is. E városkák egyben taxális helyek is voltak, ami nemcsak az önigazgatást tette lehetővé, hanem a követküldés jogát is jelentette az országgyűlésekre. Az esküdtek vagy szenátorok többsége ezekben a helységekben írástudó, gyűléseiken jegyzőkönyvet vezetnek, és még olyan urbánusnak nehezen nevezhető helységnek is, mint Bereck, gyönyörűen vezetett jegyzőkönyve maradt ránk a 19. század első feléből.

Az írástudás szintje tehát szorosan összefügg a társadalmi pozícióval, kisebb, de még jelentős mértékben az iskolahálózattal és az oktatás színvonalával (bár ez utóbbira csak következtetni tudunk), és csekély mértékben a földrajzi helyzettel, illetve a gazdasági tényezőkkel, valamint a felekezettel.

Feltehetjük végül a kérdést, hogy a székelyföldi állapotok jók vagy rosszak voltak-e? A felelethez szükség van az összehasonlításra Európa más régióival. Nyugat-Európára nézve bőséges adatok állnak rendelkezésünkre. Angliában és Franciaországban a kutatók már a 16. századtól több-kevesebb pontosággal következtetni tudnak az alfabetizáció szintjére. Az írástudás térhódítása itt a 15. században kezdődött, de a 18. században robbanásszerű növekedést tapasztalhatunk. Valóságos kulturális szakadék van a kontinens két fele között, ha meggondoljuk, hogy 1600 körül Anglia lakosságának 25%-a olvas és le tudja írni a nevét, Skóciában 15%, Franciaországban 16%; a század végére Angliában 45%-ra nő ez az arány, míg Franciaországban 29%-ra. A 18. század végére Anglia férfilakosságának 65-75%-a írástudó, a francia férfiaknak mintegy 47%-a, a nőknek pedig 27%-a._ Közép- és Kelet-Európa jóval később hozza be ezt a lemaradást. Poroszország és Ausztria a 18. század végétől, Kelet- és Dél-Kelet-Európa népei pedig még később, csak a múlt század második felében vagy néhol csak a 20. században érik el a tömeges analfabetizmus felszámolását. Rudolf Schenda hipotézise szerint a 18. század elején Közép-Európában a potenciális olvasók a hat éven felüli lakosság mintegy 15%-át tették ki, a század végén pedig 25%-át. A 19. század a dinamikus fejlődés szakasza: ekkor az 1830-as évekbeli 40%-ról 1870-re 75%-ra nő az írni-olvasni tudók aránya, hogy a század végére majdnem mindenki (90%) ehhez a kategóriához tartozzék._

A 18. század második feléből ismerjük a magyarországi, dunántúli helyzetet is. Az 1768-as úrbéri összeírás adatainak feldolgozásából kiderül, hogy a mezővárosi elöljáróság 42%-ban, a falvaké pedig 11,4%-ban volt írástudó; ez országos átlag fölötti eredmény. Itt a nemzetiségi és felekezeti hovatartozás másodlagos tényező,a lényeges a földrajzi elhelyezkedés. Az alfabetizmus ott emelkedik, ahol a parasztság a főbb közlekedési utak mentén bekapcsolódik az árutermelésbe. Benda Kálmán véleménye szerint azonban az iskolázásnak nem volt túl nagy hatása a paraszti műveltség alakulására a 18. századi Magyarországon._

Elmondhatjuk tehát, hogy a 18. században a Székelyföldön az írástudás szintje magasabb, mint a fejedelemség egészében, bár jóval alacsonyabb a nyugat-európai értékeknél. Erdélyben a szász és székely székek jelentették a világos foltot az alfabetizáció térképén, és ők igazodtak leginkább a közép-európai állapotokhoz.

_ Misztótfalusi Kis Miklós: Az olvasásnak tudásáért (A zsoltárok előszava. 1686). = Erdélyi Féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége. Közzéteszi Jakó Zsigmond. Buk. 1974. 86.

_ Uo. 85.

_ Chaunu, Pierre: Civilizatia Europei în secolul luminilor. Buc. 1986. I. 189.

_ Jakó Zsigmond: Írás, könyv, értelmiség. Buk. 1976. 288.

_ Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban OL), F 138, Homagialia, fasc. 3.

_ OL, Gubernium Transylvanicum, F 51. Az 1785/1786-i úrbéri összeírás. Fasc. 9, 11-13, 15-19, 23-25.

_ Uo. Fasc. 15-19.

_ Uo. Fasc. 23-24.

_ Erre nézve érdekes adatokat közöl Tóth István György, aki a Vas megyei állapotokat vizsgálva több olyan esetet talált a 17-18. században, amikor a tanuk a hiteles aláírás után kiírták a manu propriá-t, majd utána még egy keresztet is rajzoltak a hiányzó pecsét helyett. Ebben a korban ugyanis az aláírásnak még nem volt elsőrendű hitelesítő szerepe, ezt még a pecsét töltötte be, amely helyett rajzolták sokszor a keresztet. Vö: Tóth István György: Írás, olvasás, könyv a paraszti műveltségben a 17-18. században. = Századok, 129 (1995) 4. sz. 825-827.

_ OL, F 138 - Homagialia. Fasc. 3.

_ Bethlen Miklós: Élete. = Erdély öröksége. VI. Haldokló Erdély. Szerk. Makkai László. Bp. 1994. 179.

_ OL, F 138 - Homagialia. Fasc. 3.

_ Uo. Fasc. 14-16.

_ Uo. Fasc. 22.

_ Szintén Tóth István György tanulmányában találunk adatokat az aláíráspárokról. Tóth István György: i. m. 827-828.

_ Berecz Gyula: Háromszék-vármegye népoktatási intézeteinek története. Brassó 1893, passim.

_ Sipos Gábor: Marosszéki népoktatás a XV. századtól 1848-ig. = Művelődéstörténeti Tanulmányok. Buk. 1980. 107-135.

_ Erdély története. Szerk. Köpeczi Béla. Bp. 1987. III. 1258.

_ Uo. 108.

_ Berecz Gyula: i.m. 10-11, 119.

_ Uo. 48.

_ Lásd Sipos Gábor: i. m.; Tófalvi Zoltán: A sóvidéki népoktatás története 1848-ig. Századok, 126 (1992). 3-4. sz. 432.

_ Benda Kálmán: Az iskolázás és az írástudás a dunántúli parasztság körében az 1770-es években. = Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv. 8. Kaposvár 1977. 123-125.

_ Erdély története, III. 1259.

_ Tóth István György: i. m. 832.

_ Miskolczy Ambrus: Az írni tudás és a társadalmi rétegződés Erdélyben az 1820-30-as években. = A Ráday Gyűjtemény Évkönyve. II (1981). Bp. 1982. 123-124.

_ Erdély története, III. 1257.

_ A számítások Miskolczy Ambrus i. m. 125. lapja alapján készültek.

_ Keleti Károly: Hazánk és népe a közgazdaság és társadalmi statistika szempontjából. Bp. 1873. 409-413.

_ Apud Miskolczy Ambrus: i. m. 122.

_ A magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása. Magyar Statisztikai Közlemények. Uj sorozat, 1. Bp. 1904.

_ OL, F 135 Diaetalia, 125. cs., Az 1841/3-as országgyűlés kérelmi és sérelmi bizottságának iratai.

_ Imreh István: A törvényhozó székely falu. Buk. 1983. 9.

_ Chaunu, Pierre: i. m. 194-199.

_ Schenda, Rudolf: Volk ohne Buch. Studien zur Sozialgeschichte der populären Lesestoffe 1770-1910. Frankfurt am Main 1970. 444.

_ Benda Kálmán: i. m. 128-132.