Mezőgazdaság és földközösség a székely városokban
a XVIII. században és a XIX. század első felében

Hosszú ideig a várostörténet főképpen csak a par excellence városi foglalkozásoknak tartott kézművesség és kereskedelem szerepével foglalkozott. A mezővárosokat, ahol a lakosság többsége a mezőgazdaságból élt meg, nem is tekintették igazi városoknak. A kisvárosok utóbbi években fellendülő kutatása azonban rámutatott e településformának a városhálózatban betöltött szerepére. A mezőgazdaságnak kitűntetett szerep jutott ezeknek a városkáknak az életében. Ez általános jelenség a koraújkorban és az újkorban, de leginkább a perifériákra jellemző. Norvégia városainak többsége a 19. század elején is kisváros (Minderstadt) volt, lakóinak nagy hányada a mezőgazdaságból élt meg. [1] Európa másik végén, Spanyolországban, a helyzet talán még inkább hasonló volt a kelet-közép-európai állapotokhoz. Spanyolország déli részén a múlt század közepén a mezővárosok (agrotown) lakosságának többsége mezőgazdasággal foglalkozott, Andalúziában ezek aránya 58,4%-ra tehető. [2] A Székelyföld közvetelen közelében, a Kárpátok túlsó oldalán, Moldvában és Havasalföldön is 1831-ben a városi jellegű települések lakosságának fele földműves volt, és csak mintegy negyede kézműves és kereskedő. [3]

A mezőgazdaságnak a székelyföldi városok [4] életében elfoglalt helyére vonatkozóan valamelyes képet nyerhetünk a XVIII. századi összeírásokból, és a helyzet a XIX. század elején sem változott lényegesen.

1701-ben az összeírók csak Kézdivásárhelyen és Székelyudvarhelyen jegyeztek fel kézműveseket; Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Illyefalván mindenki földműves volt. Sepsiszentgyörgyön például a "városiak" [5] és a nemesek földjének a nagysága a falvak átlaga körül mozgott, míg az állatlétszám meghaladta azt. [6] 1703-ból Háromszék adóügyi összeírásából hiányzik Kézdivásárhely és Bereck, így csak a sepsiszentgyörgyi állapotokat elemezhetjük. Ebben az évben társadalmi rétegenként írták össze a lakosságot. Sepsiszentgyörgyön ismét egyetlen mesterembert vagy kereskedőt sem jegyeztek fel az összeírók, tehát a lakosság valószínűleg mezőgazdaságból élt. Az armalistáknak több szántóföldjük, de valamivel kisebb állatállományuk volt, mint sepsiszéki társaiknak, a jobbágyok és házatlan zsellérek helyzete megfelel a széki átlagnak. A "városiakat" ekkor nem jegyezték külön rovatba, de a primipilusok és pixidáriusok helyzete rosszabb a szék átlagánál: szántóföldjeik nagysága alig éri el a széki átlag felét, kaszálóik pedig az egyharmadát sem; az állatállomány is kisebb, de ennél nem ilyen nagyok a különbségek. [7] A két év eltéréssel készült két összeírás közti különbségek rámutatnak különben e forrástípus megbízhatóságának és felhasználhatóságának korlátaira is.

1713-ból ismét több helység adatait ismerjük. Ami a szántóföldek nagyságát illeti, lényeges eltérés figyelhető meg egyrészt Kézdivásárhely, Székelyudvarhely és Csíkszereda, másrészt pedig Sepsiszentgyörgy, Illyefalva és Bereck között. A kézdivásárhelyi "városiak" szántóföldjének átlaga például hatszor kisebb a sepsiszentgyörgyi szabadokénál, kaszálójuk egyáltalán nincs, és az állatállományuk is kisebb. [8] Az utóbbi három település, de alighanem a többi székely mezőváros lakosságának is fő megélhetési forrása a mezőgazdaság volt, amint ez a fenti adatokból is kitetszik, kiegészítve azt fuvarozással, főképp a bereckiek és a csíkszeredaiak esetében. Csíkszeredában az összeírók feljegyzéséből tudjuk, hogy a szűk határ ellenére itt is a mezőgazdaság és a fuvarozás volt a lakosok alapvető foglalkozása. Ez csak Székelyudvarhelyen és Kézdivásárhelyen szorult némileg háttérbe, de az összeírás egy másik változatában sok udvarhelyi kézművesről feljegyezték, hogy a mesterségük után alig tudnak megélni. [9] Itt is szükség volt tehát a földművelésre mint kiegészítő foglalkozásra.

Az 1721-es összeírás szerint a Székelyföldön egy háztartáshoz átlag 11,76 köböl szántóföld és 3,31 szekér kaszáló tartozott. A mezővárosok szántóföld tekintetében több esetben is meghaladják ezt az átlagot, így pl. Sepsiszentgyörgy (13,76 köböl szántó, 2,68 szekér kaszáló), Felvinc (26,60 köböl, ill. 3,29 szekér) illetve Illyefalva (16,87 köböl, 3,29 szekér), vagy az átlag közelében vannak (Bereck 9,04 köböl szántóval és 3,56 szekér kaszálóval). [10] Az átlag alatt marad Székelykeresztúr (7,68 köböl, ill. 1,21 szekér), Nyárádszereda (4,21, ill. 1,05), Székelyudvarhely (3,84, ill. 1,04), Csíkszereda (2,79, ill. 1,18) és Marosvásárhely (1,38, ill. 0,41); Kézdivásárhelyről hiányoznak az adatok. Sepsiszentgyörgy és Illyefalva estében érdekes összehasonlítani a település kiváltságos és kiváltság nélküli részét (a "várost" és "falut", ahogy az összeírásokban szerepeltek). Sepsiszentgyörgy-faluban átlag 8,63 köböl szántót és 1,13 szekér kaszálót írtak össze, Illyefalva hasonló részében 11,02 köböl szántót és 2,48 szekér kaszálót, azaz kevesebbet, mint a "városi" részen. [11] Ez is mutatja, hogy a "város" és "falu" közötti eltérés a két rész kiváltságai és a jogállása közötti különbségen alapult, és nem járt együtt az életmód vagy foglalkozási struktúra különbözőségével. A "városi" részen sem voltak még kézművesek vagy kereskedők, hanem szabad székely földművesek éltek; a két rész közötti eltérést pedig az okozza, hogy a "falu" lakosai - az összeírásokban általában nem szereplő nemesek mellett - jobbágyok és zsellérek voltak.

A szántóföldek mérete csak Székelyudvarhely és Marosvásárhely esetében utal az urbanizáció magasabb szintjére; itt fordítottan arányos a földek nagysága és a kézművesek száma, akik számára a földművelés csak kiegészítő tevékenység. Oláhfalu kiváltságos település (átlag 2,94 köböl szántó és 9,51 szekér kaszáló) külön színfoltot képezett. Itt a földrajzi és éghajlati adottságok nem kedveztek a földművelésnek, a kaszáló nagysága is mutatja, hogy ezt részben állattenyésztéssel pótolták, részben pedig fuvarozással és fafeldolgozással.

Csíkszeredában a szűk határ volt az oka a szántóföldek csekély kiterjedésének. Gazdálkodásukat az 1733-as összeírás világítja meg jobban. Ekkor a 38 csíkszeredai családfő mindenike az agricola (fölműves) rovatban szerepel. Az adatokból azonban arra is fény derül, hogy zálogban tartott földjeik nagysága meghaladta saját földjeik nagyságát; így a szomszéd falvakbeli zálogföldek segítségével pótolták saját kis parcelláikat. Kézdivásárhelyen ekkor a 108 családfőből 48, azaz 44,44%-uk földműves, 19, azaz 17,59% kézművességgel is foglalkozó földműves (10-en egyáltalán nem gyakorolják a kézművességet), és csak 36 személy (33,33%) él meg elsősorban a kézművességből. [12] Érdekes azonban, hogy ez utóbbiaknak is ugyanakkora földjük és ugyanannyi állatuk van, mint azoknak, akik kizárólag a mezőgazdaságból élnek. A kézművesség tehát egy plusz jövedelemforrást jelentett számukra.

A korszak legteljesebb és adatokban leggazdagabb összeírása az 1750-ben, az új adórendszer bevezetését előkészítő alapos munka. A XIX. század közepe előtt nem is készült hozzá fogható, ezért adatait kissé részletesebben ismertetjük. Az 1750-es összeírást a határőrezredek szervezése előtt végezték, ezért a Székelyföld teljes adózó népességére kiterjed.

Csíkszeredában a 60 családfőből 42 "városi", de 3 "városi" és 2 zsellér kivételével mindannyian a mezőgazdaságból élnek. [13] Ahogy az 1733-ban is megfigyelhető volt, a gazdálkodás alapját javarészt most is a zálogos földek képezték. Ez különben nagyon elterjedt jelenség volt a korszakban. [14] A zálogföldek nagysága általában 5-20 köböl között váltakozott, és nagyrészt a szomszédos falvak határában terültek el: Taplocán, Zsögödön és Csíksomlyón, de csíkszeredai lakosoknak voltak földjeik zálogban Csíkszentléleken, Csatószegen, Csíkdelnén és Rákoson is. Ha összehasonlítjuk a csíkszeredai helyzetet Csík‑, Gyergyó és Kászonszék szabad székelyeinek állapotával, azt látjuk, hogy a csíkszeredaiaknak saját tulajdonú szántójuk és kaszálójuk jóval kevesebb, de ezt zálogfölddel pótolják, állataik száma megközelítően azonos, de kétszer annyit adóznak. [15]

Aranyosszék kis mezővárosában, Felvincen a 155 családfő közül mindössze 3-nak nem fő foglalkozása a mezőgazdaság. [16] Felvinc semmiben sem tér el Aranyosszék többi helységétől. Más székekhez viszonyítva itt több és termékenyebb a föld, ez képezte a viszonylagos jólét alapját.

Székelykeresztúron a 16 "városi" közül egyik sem kézműves. A "városi" és "falusi" rész között alig van különbség, minkettő az udvarhelyszéki átlaghoz nagyon közel áll. [17] A 16 "városi" közül 7-nek Keresztúr "faluban" is volt szántója és kaszálója zálogban.

A helyzet ismét csak a három legfejlettebb városkában mutat nagyobb eltérést a székenkénti átlagtól - Székelyudvarhelyen, Kézdivásárhelyen és Marosvásárhelyen -, ahol a kézművesek aránya is számottevő. Székelyudvarhelyen 162 adózó háztartást írtak össze: 27 egytelkes nemest és 6 nemesi özvegyet, 101 szabadrendűt 21 özveggyel, 2 jobbágyot és 5 zsellért. A 27 nemes közül 23 kézműves volt (85,18%). Ennek ellenére szántóföldjeik nagysága meghaladja az udvarhelyszéki lófők átlagát, bár állataik száma kevesebb. A 101 "városi" közül 69 kézművest és kereskedőt írtak össze (68,31%), ezeknek már csak feleannyi szántóföldjük van saját tulajdonban, állataik száma is jóval kevesebb, de azért jelzi, hogy kiegészítő gazdálkodás nélkül ezek a mesteremberek sem boldogultak. [18] Ugyanerre mutat az is, hogy ezenkívül túlnyomó többségüknek zálogföldjei is voltak - szántó és kaszáló - az Udvarhellyel összeolvadt Bethlenfalván és Szombatfalván, és kisebb mértékben a környező falvakban - Farcádon, Hodgyán, Oroszhegyen, Patakfalván stb. - is.

Kézdivásárhelyen is hasonló a helyzet. A 212 "városi" közül 119 kézműves (56,13%). A város határának szűkössége miatt egy telken átlag 3,2 család élt. A szántóföldek nagysága ennek ellenére meglepően nagy, [19] és ezt még zálogban megszerzett szántók és kaszálók egészítik ki Kantán, Alsótorján, Alsó- és Felsőcsernátonban, Szentkatolnán, és ritkábban Gelencén, Kézdiszentléleken, Peselneken (ma Kézdikővár), Oroszfaluban stb. A zálogföldek területe általában 10-20 köböl körül mozgott, de egyes esetekben az 50 köblöt is meghaladta.

Jellemző azonban a helyzetre, hogy Székelyudvarhelyen és Kézdivásárhelyen nincs különbség a kézművesek és a földművelésből élők között a zálogföldek nagysága tekintetében. Egy másik sokat mondó tény, hogy a felvinci parasztok magasabb adót fizetnek, mint a székelyudvarhelyi "jónak" minősített kézművesek.

Marosvásárhelyen a 612 családfő közül 368 volt "városi", ezek 64,67%-a kézműves és kereskedő. A "városiak"-nak általában több földjük és állatuk van, mint a többieknek, de még így sem érik el a falvak átlagát, a helyzet nagyjából az udvarhelyi állapotokkal mutat hasonlóságot. Marosvásárhelyen ezen kívül a lakosoknak átlag 13,54 (a "városiak"-nak 18,64) vedret termő szőlőjük is volt. [20] A szőlő ritka jelenség a Székelyföldön, csak a peremterületeken fordul elő. Marosvásárhelyen azonban hozzátartozott a város életéhez, minden polgárnak volt egy darab szőlője is. Székelykeresztúron is termesztettek szőlőt. Innen ismeretes a hegyközség 1794-es szabályzata is, [21] de itt a szőlőtermesztés és borkészítés nem érte el a Küküllő-menti települések szintjét, és soha nem tett szert olyan jelentőségre, mint egyes magyarországi városok esetében.

Természeti adottságok tekintetében meglehetősen mostoha volt e városkák helyzete. A XVIII. század vége fele készített különféle classificátiók szerint - amelyek célja az adó igazságosabb elosztása volt - a talaj termékenysége szempontjából csak Marosvásárhely és Felvinc szerepeltek az I. osztályban, Sepsiszentgyörgy és Illyefalva a III-ban, a többi székelyföldi kiváltságos település a IV., azaz utolsó osztályba került. [22] A Főkormányszék 1790-ben így írt Udvarhelyszéknek: "A két Oláhfalvi közönség igen nagyon panaszolkodott itten, hogy ők ámbár határok igen terméketlen és igavonó marhájokból is csaknem egészen kifogytak, mégis mind az adóval, mind pedig főképpen a forspont és vectura adásával szerfelett terheltetnek, mivel pedig ezen helységnek nyomorult, és minden jobb kereskedés módjától egészen elzáratott állapotja mindenek előtt tudva vagyon", kérik, hogy könnyítsenek a lehetőség szerint terheiken. [23]

A XVIII. század közepén még a mezőgazdaságban használt eszközök és módszerek is meglehetősen kezdetlegesek voltak. Ahogy ez az 1750-es összeírásból is kiderül, ekkor még a kétnyomásos gazdálkodás volt az általános, és a tavaszi vetés tette ki a nagyobb területet. A szántást 4 ökörrel végezték. A mezőgazdasági termék értékesítése - már amennyiben egyáltalán erre sor került - a helyi, vagy - kisebb mezővárosok esetében - a közeli nagyobb város piacán történt, pl. Felvincről Nagyenyedre vagy Tordára, Illyefalváról Brassóba vitték az árut eladni. [24]

1848 előttről több, az 1750-eshez hasonló átfogó összeírás nem készült. A néhány részleges összeírásból pedig általában hiányoznak a határőrök, márpedig ezek jelentős hányadát képezték a lakosságnak Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen, de Sepsiszentgyörgyön és Illyefalván is. Ugyanez vonatkozik a II. József-féle népszámlálásra is, ráadásul ebben nem szerepel a földek vagy az állatállomány nagysága. Egy 1781-es összeírás szerint azonban még tovább csökkent volna az állatok száma Marosvásárhelyen. [25] Ugyanerre a tendenciára utalnak a XVIII. századi összeírások is, amelyek szerint az állatállomány folyamatosan csökken. Ha a föld tekintetében több város esetében sincs különbség köztük és a szék falvai között, az állatállomány nagysága és összetétele némileg különbözik. A városokban általában kevesebb az igásállat, de a sertés is, a leglényegesebb eltérés azonban, hogy majdnem teljesen hiányoznak a juhok.

A Cziráky-féle összeírás szintén csak a lakosság egy részét, a földesúri függésben élőket érintette, azonban így is képet kaphatunk a mezőgazdaság állapotáról a XIX. század első felében. 1750-hez képest e helységek túlnyomó többségében áttértek a háromnyomásos rendszerre. [26] Ez annál meglepőbb, mivel Erdélyben ebben az időszakban még általános volt a kettősforgó, sőt a Partiumban is az esetek majdnem kétharmadában (58,89%) ez volt a használatos. [27] Sőt még a múlt század közepén is így írt Kőváry László az egész Erdélyről: "Aztán még azon rettentő nyűgben is vagyunk, miszerint ugaras gazdaságunk lévén, a búza-földnek majd fele évenként számításba sem jöhet. Váltó gazdaság tán az egy zsibói uradalmat kivéve, egy sincs. És nem is lehet, tagosítás nélkül annyi sok apró és nagyobb birtokossal semmire menni, kik az avas slendriánnak esküdt barátjai." [28]

Az összeírás szerint 1819-20-ban háromnyomásos rendszert használtak Sepsiszentgyörgyön, Illyefalván, Bereckben, Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron és Marosvásárhelyen is, csak Gyergyószentmiklóson maradt meg a kétnyomásos rendszer a mostoha időjárás és a terméketlen talaj következtében. A parasztok vallomása szerint általában két, illetve négy ökörrel szántottak, a föld minősége szerint. Sepsiszentgyörgyön és Illyefalván főképp búzát és rozsot - az utóbbi helyen zabot és kölest is - termesztettek, Székelyudvarhelyen rozsot, zabot és kukoricát, Székelykeresztúron búzát, rozsot és kukoricát, Bereckben rozsot, zabot, árpát és burgonyát. A termelékenység mindenhol alacsony volt, részben a már említett éghajlati és talajviszonyok következtében, részben pedig a kezdetleges eszközök és módszerek miatt. A kaszálók Sepsiszentgyörgyön és Illyefalván elégségesek voltak, de Kézdivásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Székelykeresztúron ezekben sem bővelkedtek. Erdő, legelő és kaszáló is főképp a hegyekhez közelebb eső helységekben volt bőségesen: Bereckben, Sepsiszentgyörgyön, Illyefalván vagy Gyergyószent­miklóson. Ezekből sem jutott mindig a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedő úrbéreseknek. A kézdivásárhelyiek és a bereckiek panaszolták, hogy a földeket kizárólag a székely határőrök használják. A berecki úrbéresek különben román pásztorok voltak, akik transzhumáló juhászattal foglalkoztak. [29]

A parasztok kötelezettségei nagyon széles skálán mozogtak, egy helységen belül is földesuranként és társadalmi rétegenként eltértek; ez különben Erdély-szerte általánosan elterjedt volt. Ebből a szempontból (sem) volt különbség a legtöbb mezőváros és a falvak között. A környező falvak parasztjainak vallomásai a mezővárosi gazdálkodásra nézve is gazdagítják ismereteinket. A petőfalvi parasztok például elmondták, hogy "a Kézdi Vásárhellyieknek szekereskedik sok közüllünk, s nemkülömben ezen Kézdi Vásárhellyi lakosok jármas marhákat nem tartván, velünk közelebb való falusiakkal szántassák meg földeiket készpénz fizetés mellett". [30] Ezt a zabolaiak is megerősítették azzal, hogy nyaranként jó keresethez jutnak a kézdivásárhelyieknek végzett mezőgazdasági munkákért cserébe: "nyári dolognak idején, ha bemegyünk szántani, aratni, kaszálni, hordozni, jó napszámot kapunk" [31] . A falusiak munkájának igénybe vétele mellett Kézdivásárhely XVIII. századi constitutiói előírták, hogy a város "oeconomia gabonáját és füvit" a gyalogosok arassák illetve kaszálják, a lovasok pedig szántsák és hordják be a termést. [32]

A földközösség maradványainak megléte külön színfoltot jelent; ez különben általánosan elterjedt jelenség volt a Székelyföldön, de nem csak ott. [33] Tagányi Károly Erdélyt a földközösség "klasszikus földjének" nevezte, egyrészt mert ott uralkodott a legtovább, másrészt mert ott a "legszélesebb elterjedésnek örvendett" [34] . Még a XIX. század végén is Erdélyben a földek 28% volt községi vagy közbirtokossági tulajdonban. [35] A földközösséget azonban eddig főképp a falu viszonylatában vizsgálták, pedig maradványai ugyanúgy megtalálhatóak voltak a városokon is. 1820-ban a sepsiszentgyörgyi jobbágyok tanúsága szerint a közösségnek bőven volt legelője - külön a tehenek, juhok és sertések számára -, mind a nyomás alatt álló földeken, mind az erdei legelőkön. Legelőik voltak ezen kívül a "szék erdejében" is, de mivel a saját határukon elégséges volt a terület, nem küldték az állatokat olyan messzire. A "szék erdejében" minden nyolcadik évben ők kaszálhattak, ekkor 20-30 forintért adták el a szénát. Ezen kívül még egy "pityókaföldjük" is volt közös használatban. [36] A közösségi földek rendszere itt még jó ideig fennmaradt. Egy érdekes, de korántsem egyedi esetet képez 1874-ből egy volt jobbágy panasza, aki azt sérelmezte, hogy a törvényhatósági közgyűlés határozata szerint "a köségi hatóság kezelése alatti közerdőkből faosztás alkalmával az eddigi gyakorlat szerint a volt úrbéresek félannyiban részeltetnek a közjavadalmakból, mint a nemesi s volt székely katonai osztályhoz tartozott lakosok". [37]

A Cziráky-féle összeírás alkalmával az illyefalvi jobbágyok is a sepsiszent­györgyiek­hez hasonlóan nyilatkoztak. A települes közelében volt egy közös cserefa (tölgy) erdő. Ezt a megközelítés nehézsége szempontjából három nyílra osztották, és ennek függvényében szabták meg azt az összeget, amelyért bárki egy szekér fát hozhatott, a pénz pedig a közös kasszába folyt be. Hasonlóan kezelték a közös vesszős területet is. Volt még egy közös erdejük is Dobolló faluval, és részük a szék közös erdejében, ahová a sertéseiket küldhették, és minden hatodik évben ők kaszálhatták, ekkor 30-40 forintért adták el a szénát. Ezen kívül a "pityókásföld" is közös volt, és a jobbágyok is részesültek belőle. [38] Itt még 1870-ben is szabályozták a közlegelőn a juhok legeltetését: a helyi birtokosok  minden 2 hold "városi határon levő külső birtok után" legeltethettek egy nagy juhot vagy bárányt. [39]

1820-ban a földközösség maradványai tovább éltek Kézdivásárhelyen, Bereckben és Gyergyószentmiklóson is, de Székelyudvarhelyen és Székelykeresztúron is volt egy-egy kis közös erdő, ez azonban a lakosság szükségleteire nem volt elég. Nyárádszeredán a vallomástevőktől tudjuk meg, hogy néhány évvel azelőtt osztották fel a közföldeket a belső telkek alapján. [40]

A közös erdők és legelők a gazdálkodás fontos elemét képezték, jelentősen könnyítették a "városiak" megélhetését is, éppen ezért igyekeztek megvédeni mindennemű prevaricatiótól. Ennek érdekében a szék és a katonai hatóságok segítségét is igénybe vették. Így például a kézdivásárhelyiek 1830-ban többször is bepanaszolják Kézdiszentlélek és Kászonjakabfalva "némely vakmerő, s majd minden törvénytelenségben merészül elfajult szembetűnő istentelen lakosait", hogy "megbecsülhetelen káros pusztításokat" okoztak a város erdejében, a nagy cserefákat kivágták és eladták a város piacán, a tilalmas erdőbe tavasszal kecskéket hajtottak, egy részét az erdőnek máris elpusztították. Éppen ezért szigorú intézkedések jóváhagyását kérik a Főkormányszéktől, miután a határőrség tisztjei nem segítettek. [41]

Az oláhfalviaknak meg éppenséggel a közös erdő volt a fő megélhetési forrásuk, mint 1830-ban írták, ebből fizetik az adót és a kepét. 1788-89 körül egy szélvihar megtizedelte az erdőt, de ekkor még a "tilalmas és bükk erdőket meg tudták pásztorlani", de 1805-től "a szélvésztől megmaradott tőke fenyőköt, a csere és a bükkerdőköt annyira prevaricálták", hogy a kárt fel sem tudják becsülni. [42] Egy más alkalommal megint elmondták, hogy favágásból, deszkakészítésből és fuvarozásból élnek. [43]

Gyergyószentmiklóson szintén nagy szerepe volt az erdőknek és legelőknek; s bár itt voltak a legkiterjedtebb erdők és legelők a tanulmányozott helységek közül, itt sem hiányoztak a használatuk miatti konfliktusok. A székelyek korlátozni akarták az örmények legeltetési jogát. Az örmények egy része - akik a XVII. század óta telepedtek meg a helységben, és akik nagymértékben hozzájárultak fejlődéséhez - marhakereskedelemmel foglalkozott, és a közös legelőkön hízlalta a Moldvában vagy Erdélyben vásárolt marhákat, amelyeket aztán Magyarországon, Bécsben vagy más helyen adtak el. 1805-ben a szék taksát szabott ki az örmények által legeltetett állatokra, [44] ez az örmények tiltakozását váltotta ki. A vita aztán egészen a század közepéig elhúzódott. [45]

A földközösség maradványai e helységek közül a legépebben Felvincen maradtak meg. Itt az archaikus viszonyok széles körben és majdnem érintetlenül maradtak fenn egészen a XIX. század közepéig. Az aranyosszéki állapotokat már a kérdés szakértője, Imreh István is tanulmányozta. A XVIII. század közepén Felvincen még minden lakos igaerejéhez mérten részesedett a szántóföldekből. [46] De még 1805-ben is egy tanúkihallgatás alkalmával a helybeliek így nyilatkoztak: "Itten Felvincen a felvinci privilégium és szokás szerint (melyet mi is, mint aranyosszéki birtokosok jól tudunk) senki sem szénafüvet, sem szántó földet se el nem adhat, se el nem zálogosíthat, és nem is örekesíthet magának"; majd ezt így egészítették ki: "privilégium szerint örökösíteni az egy belső sessión kívül semmit sem lehet". [47]

A XIX. század elején azonban itt is felmerült a határosztás kérdése. Ez azonban hosszú és keserves folyamat volt. 1830-ban 147 felvinci lakos fordult a Főkormányszékhez egy beadvánnyal, amelyben előadták, hogy a határt évszázadokon át közösen használták, mivel egyrészt ők kevesen voltak, és az idegenek csak csekély mértékben részesedtek a határból, ezért nem is telepedtek meg itt jobbágyok nagyobb számban - ezt különben büntették is -, másrészt pedig az aláírók szerint amíg a szomszédos falvak I. Rákóczi György idejében felosztották a földeket, addig Felvincet ebben a háborús idők és az irigyeik megakadályozták. A XVIII. században aztán egyre nőtt a lakosság száma, most már idegenek is nagyobb számban költöztek be, és egyre többen kezdtek egy-egy részt elfoglalni a közös határból. A Főkormányszék az ellentétek miatt 1810-ben megparancsolta a határ végleges felosztását. Hosszú huzavona után 1817-ben egy bizottságot is kineveztek, de a lakosok elégedetlensége miatt a felosztás csak 12 évre szólt. A "tősgyökeres" lakosok nagy felháborodására a határosztást nem "a székely lakosok személyére, hanem azoknak valamint más idegeneknek ökrei és lovai" alapján végezték, "olyformálag, hogy a közszolgálatban elszegényedett régi székely lakos csak annyiban részesült a határban, amennyiben egy Vintzre telepedett oláh vagy jobbágy". [48] Sokan a székelyek közül ezért kölcsönpénzen lovakat vettek, s az adósság miatt tönkrementek, elvesztve földjüket és házukat is. Amikor a szerencsétlenül jártak a Főkormányszékhez fordultak könyörgésükkel, a királybíró elfogatta a levélvivőt, a többit pedig megfenyegette. 1821-ben a határ egyik fordulóját felmérték és felosztották, de a "régi törsökös székely lakos, melynek marhája nem volt (…) a határból csak egy 4-ed részt kapott, ha mindjárt 10-ed magával volt is egy háznál, ezen 4-ed rész pedig áll egyik-egyik fordulón hat véka búza és három véka zab férő földből", az öregeknek meg éppen "egy barázda föld sem adatott", ami "ellenkezik Isten és emberek törvényével". [49] Azt is sérelmezték, hogy a rossz minőségű, hasznavehetetlen földeket is felmérték, és most az is "contributio alá vétetett". A felosztás annak idején csak 12 évre szólt, de a beadvány keltezése idején már 13 éve folyt, anélkül, hogy befejezték volna: a kaszáló egyáltalán nincs felosztva, de a búzatermő földek egy része sincs, ráadásul térkép sincs, amely a felosztást rögzítené. Vegül az aláírók kérték, hogy a versengés megfékezése végett minél hamarább fejezzék be a határosztást, de egy semleges bizottságot rendeljenek ki, ne a szék embereit, és küszöböljék ki az általuk visszásságnak minősített rendelkezéseket. Érdekes az indoklás is, amelyben a földközösséget mint a haladás kerékkötőjét, az elmaradottság szimbólumát látják: "gyors lépésekkel halad elő az egész ország, és annak minden szegletében csak az előmenetel jovai tündökölnek, egyedül Felvintz városa vagyon még ott, ahol ezelőtt századokkal volt", sőt "Felvintz mostani állapotjába száz esztendő alatt mehet oda, ahová más helységek 10 esztendő alatt jutnak el". Az új és végleges felosztásban - amely "a városunk által és annak hasznára készítendő, a hazai törvényekkel megegyező új pontok" alapján történne - "városunk jövendőbeli előmenetele fundamentumát" látják. [50] A modern eszmék, a haladás iránti igény keverednek itt a kiváltságokhoz való ragaszkodással; ez azonban Erdélyben a korszakban általános jelenség.

A megoldásra újabb 11 évet kell várni, ekkor egy királyi rendelet szabályozza "a rég óhajtott közhatár örökös felosztását". Ez azonban csak részben történt a "tősgyökeres" székelyek kívánsága alapján. Most bárki, aki 1841 előtt Felvincen mint "fegyver leveles, lófő vagy darabont telepedett le örökösködés, házasság vagy törvényes szerződés útján", azok számára "a részesedés mértékében különbség ne legyen", tehát "akinek belső birtoka van, a határból egyenlő mértékben részeltessék". [51] Mivel az armalisták, lófők és darabontok kimutatásánál a köztudatra hagyatkoztak, ez újabb elégedetlenséget szült, a viták még 1848 utánra is elhúzódtak.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc kitörése előtt egy évvel Kőváry miután ismertette az aranyosszéki határhasználat rendjét, hozzátette: "De ne büszkélkedjünk vele, mert ha egykor jótékony volt, most ellenkezővé vált. (…) E földek rendszere elavult. E térség senkinek sem sajátja, meg kell elébb utóbb pénzen venni mindennek, hogy később ő is eladhassa. Elhozza az idő az áruba vetés órjáját, s inti, hogy e szék népe is az emberiség felfedezett útja felé siessen; s intő keze észre is van már véve…" [52]

Ha Felvinc esetében a földközösségi maradványok meglétét magyarázhatja a hagyományos társadalmi és gazdasági viszonyok továbbélése, az urbanizáció alacsony szintje, Marosvásárhely esetében ez annál meglepőbbnek tűnik. Itt ugyanis a szántóföld egy részét és a kukoricaföldeket szintén csak a XIX. század elején, 1804-ben osztották fel végleg. Ekkor a tanács elárverezte ezeket, a vásárlók között pedig nem csak a helyi földműveseket találjuk, hanem szép számmal kézművest és kereskedőt is. [53]

A felosztásra már korábban is történt kísérlet. 1794-ben a tanács és a centumvirek elrendelték, hogy mérjék fel a földeket, és készítsenek egy kimutatást azok minőségéről, hogy aztán minden családfő a maga classisa szerint kaphasson egy részt a határból. A "felső határból", amelybe eddig csak búzát vetettek, egy darabot ki akartak szakítani kukorica számára, amelyet szintén felosztották volna. Megtiltották viszont, hogy búza helyett valaki a szántóföldön kukoricát vagy dinyét termesszen. [54] A kaszálók és különösen az erdők még jó ideig közös tulajdonban maradtak.

A határhasználat rendje is kötött volt - mint a fenti rendelekezésből is kitűnik -, a nyomáskényszer a XIX. századra sem szűnt meg. Borosnyai Lukács János, kollégiumi tanár 1805-ben a Főkormányszékhez folyamodott, hogy "örökösön vásárolt szántóföldjének minden esztendőben lehető felhasználásában megtartassék", mivel rendelés van, hogy aki a maga földjét "gyepük vagy sáncok közé veszi, az szabadon használhassa". [55] Ugyanő panaszolta, hogy "botanicus kertnek fordíttatott rétje a barompásztorok által elétettetett, és az az körül ásatott sáncai a marhákkal bétapodtattak, és a fűzfák kitöredeztettek". [56] A szabad határhasználatnak nem kedvezett sem a mentalitás, sem a körülmények: a sok apró, szétszórt parcella.

A XIX. század első étizedeiben a háromnyomásos rendszert azonban már kezdte felváltani a vetésforgó, vagy legalábbis a határ egy részének állandó használata. A Főkormányszék rendeletére, hogy a határt osszák fel három részre, és egy rész maradjon nyomás alatt, ezt használják marhalegelőnek, a tanács azt válaszolja, hogy a határnak minden évben kevesebb mint egyharmada marad parlagon. Ez amúgy sem elég marhalegelőnek, mert sok a marha, és "többnyire azok tartanak több marhát, akiknek kevés vagy semmi birokuk nincs", így "a birtokosok prejudiciumára tartják a sok marhát". Azonkívül a szántóföldek egy részét nem is lehet három fordulóra osztani, mert ezeket a földeket - több mint kétharamdát a határnak - minden évben bevetik valamivel. [57] Annak azonban, amikor 1828-ban a tanács tervbe vette, hogy az egész határt azontúl gabonával vessék be, az esküdt közönség ellentmondott. [58]

1830-ban például búzát és burgonyát nagyon kevesen termesztettek - ezek között volt egy gazdag kereskedő családja is -, annak ellenére, hogy a Főkormányszék ez utóbbit erőteljesen szorgalmazta, és megrótta a várost, amért összesen csak 395 véka termett. [59] Kukoricát azonban a városi polgárok fele termesztett, és érdekes módon inkább a jobbmódúak, mint a szegényebbek. Ebből is látszik, hogy még a marosvásárhelyi polgárok életének is természetes része volt a földművelés.

A közföldek mellett megvoltak a város földjei - a városgazda kezelésében -, amelynek a jövedelmei a városi pénztárt gyarapították. A város földjeiből 1847-ben is felparcelláztak és eladtak egy részt. [60] A város ezen kívül földesúr is volt, Bárdos falut birtokolta. Ezt a XIX. század első felében átalában árendába adták. [61] Azelőtt a jobbágyok robotra voltak kötelezve a város számára. Elvileg 4 ökörrel heti 1 napot, 2 ökörrel 2 napot, tenyérrel pedig 4 napot kellett teljesíteniük, de 1820-ban ennek ellenére a 29 jobbágy tenyérrel heti 2 napot szolgált, ezen kívül pedig karácsonykor egy tyúkot és 10 tojást adott. Helyzetük könnyebb volt a többi jobbágyénál: a "városi publicum emberei" lévén  nem fizettek vámot a hídon és a piacon, sokan a marosvásárhelyi hetipiacon és sokadalmak idején mészároskodtak, fuvarozták a kereskedőket és kézműveseket a vásárokba, a várostól fát kaptak, de a városi erdőből is ők vették meg a fát, mivel tutajozással is foglalkoztak néha. A városban mindig akadt munka - szántás, vetés, kaszálás, fuvarozás stb. -, ráadásul a városgazda is mindig őket hívta télen a fizetett munkákra. [62]

Marosvásárhely egyik sajátos színfoltját képezte a "szántócéh", amely a kézműves céhek mintájára jött létre, és először 1519-ben említik. 1657-ben a város 19 céhe közül ez volt a legnépesebb a maga 82 tagjával. Privilégiumait 1751-ben újították meg.  Az 1764-es statútum pontról pontra követi a kézműves céhek szabályzatait. A céhrendszer felszámolása után a szántó céh tovább folytatta működését a két szántó társulat formájában. [63] A város egy a XIX. század végén készült leírásában még így emlékeztek meg róluk: a földművelő polgárok nagyrésze a Szántó utcában lakik, "szorgalmas, munkás nép, mely a mezei munka mellett mindig egy-két marhát is hízlal, eladja, soványt vesz, ismét kiépíti, s így kereskedik. Asszonyaik tejet, veteményt hordanak egyes házakhoz és a piacra eladni" [64] .

A szántó céh végezte a fuvarozást is, cserében szabadon használhatta a város legelőjét, egészen addig, amíg a XIX. század közepén ez egyre szűkebb nem lesz a megnövekedett népesség számára. A szántó céh panasszal fordul a Főkormányszékhez 1839-ben, majd 1847-ben a legelők ügyében. Mivel a szűk határ már nem volt elégséges a marha- és tehéncsorda legeltetésére, azért az utóbbi években a szántó céh az állatokat a város erdejében legeltette. A tanács azonban az erdő védelmében és ennek jobb kihasználása végett a legeltetést megtiltotta, csak a nyomás alatt lévő földeken engedve meg azt. [65]

A határ szűkössége már korábban is adott okot a vitára. Amikor 1791-ben a Főkormányszék parancsot adott a canonica portio kiszakasztására a görögkatolikus lelkész számára, a centumvirek azzal tiltakoztak, hogy köztudomású az egész országban, hogy Marosvásárhelyen annyira szűk a határ, hogy egy gazdának ritkán van egy hold földje, általában csak egy fél vagy negyed holdjuk van gabona számára, egy kis darab kukoricás - a legnagyobbról is csak egy szekérnyi termést takarítanak be -, kaszálója pedig csak néhány gazdának van a Holt-Maros mellett. [66] Éppen ezért tiltva volt, hogy a város polgárain kívül másnak is eladjanak földeket. [67]

Láttuk már, hogy a marosvásárhelyi polgárok gazdálkodásának része volt a szőlőművelés is. Az itt termett bor nem volt igazán jó minőségű, de a szőlő részben státusz-szimbólum volt, részben pedig a városi kiváltság szerves része. Szent Mihály és Szent György nap között ugyanis idegen a városba bort be nem vihetett és nem árulhatott, ez a polgárok kiváltsága volt, és jövedelmük egyik forrása. A kiváltságra féltékenyen őrködtek - ahogy írják: "mert a város privilégiumainak megtartásokra és védelmezésükre erős hittel, mely minden Társaságnak megbonthatatlan kötele, meg vagyunk esketve" [68] -, mert szerintük enélkül a szőlőben nincs haszon, a napszám kétszer drágább, mint falun, a bor ára mégis azonos. A bor után a kincstárnak adóval, a plébániának bordézsmával tartoztak, mint írják: "ezért a kis haszonért fizetjük a dézsmát a Székelyföldön, ahol legalább való colonus se tartozik efféle prestatióval" [69] . A kiváltság megsértése számtalan nézeteltérésre adott okot, ezek nemegyszer kerültek a Főkormányszék elé. Ilyen vitája volt a városnak az idők folyamán jezsuitákkal, a plébánossal, különböző nemesekkel és tisztségviselőkkel, a Királyi Tábla hivatalnokaival, de még a református kollégiummal is. [70]

A mezőgazdaság nagy szerepe ellenére a székelyföldi kiváltságos települések nagy része nem volt önellátó, különösen ami a gabonát illeti. Ez ugyanúgy vonatkozott a nagyobb és urbanizáltabb településekre, mint a kisebbekre és elmaradottabbakra, ahol viszont az éghajlati viszonyok nem tették ezt lehetővé. A moldvai gabonának fontos szerep jutott a Székelyföld egy részének, és ezen belül a városok ellátásában. A bereckiek 1805-ben egy bizonyos Panajot kapitány törvénytelenségeit panaszolják be, aki a gabonabehozatalt akadályozza, márpedig ők nem tudják ezt nélkülözni, ezért kérik a Főkormányszék közbenjárását a moldvai hatóságoknál. [71] 1830-ban viszont az oroszok tiltják meg a gabonakivitelt. A bereckiek írják, hogy "amint ezen contribuens népnek szaporodása szomszéd Moldvaországból áll, többnyire eddig való élelmeket is onnan szerezték meg", ezért közülük most sokan nem is tértek vissza Erdélybe. [72] A csíkszeredai tanács 1847-ben Henter József szeszgyárának a bezárását kérte, mivel szerintük éhínségtől kell tartani, Henter pedig felvásárolja a gabonát és a burgonyát a piacról. Eddig Udvarhelyszékből és Moldvából szerezték ezeket be, de most mivel rossz termés volt Magyarországon, - mint írják - az udvarhelyszékiek Arad és Bihar vármegyébe viszik, a moldvai "törökbúzát" pedig Angliába szállítják a tengeren. [73] Ugyanabban az évben a bereckiek a kézdivásárhelyi pálinkafőzés ellen tiltakoztak, arra hivatkozva, hogy "a szomszéd Moldva országból nemes Háromszéknek népét nagy mértékben segíteni szokott gabonára" nem lehet számítani a szárazság miatt. Háromszék "több városai között Kézdivásárhely városa a gabonát elsodró pálinkafőzést űzők között elől áll", naponta 3000 köböl gabonát is kifőznek, "s míg az ők gőzöseik ki nem elégíttetnek, addig a nyomorult ember egy véka gabona vásárához szert nem tehet". [74] Udvarhely már távolabb esett a határtól, így ide máshonnan érkezett a gabona. A székelyudvarhelyi tanács jelentése alapján a XIX. század elején: "városunk piacán a gabonának bővebb vagy szűkebb, úgy annak drágább vagy olcsóbb volta attól függ, amint más helységekből többet vagy kevesebbet hoznak, mivel nagyobbára városunk piacát bővítik gabona dolgából n(eme)s Kőhalom székből és Felső-Fehér vármegyéből", mivel az a kevés, amit a székből hoznak be, még a városiaknak sem lenne elég, s "ezen városunkon keresztül járó-menők magoknak még kenyeret sem kaphatnának". [75]

  Amint ez a fenti szórványos adatokból is kiderült, a mezőgazdaság ezekben a helységekben sem kizárólag földművelést, hanem állattenyésztést is jelentett. Ez azonban ritkán lépte túl a háztartás szükségleteinek kereteit. Az igás állatok száma viszonylag nagy volt, de ez a korabeli viszonyok között nem csak a szántáshoz, hanem a fuvarozáshoz is szükséges volt. A marosvásárhelyi szántó céh tagjai, de más helységbeli földművesek is foglalkoztak szórványosan marhahízlalással a földművelés mellett. Ezt űzték sokkal kiterjedtebb mértékben a gyergyószentmiklósi örmények, de ők elsősorban kereskedők voltak. Egy külön csoportot képeztek a berecki román juhászok, akikről már esett szó, és akik transzhumáló pásztorkodást folytattak. A juhokat a Kárpátokon túlra - Havasalföldre, Brăila vidékére vagy máshova - vitték telelni, Bereckben nem is volt "fekvő jószágok és szántóföldjök". [76]

Felmerül a kérdés: hogyan látták a mezőgazdaság szerepét a kortársak e városkák életében? Az udvarhelyi magisztrátus így válaszolt a Főkormányszéknek, mikor az a gabonatermésről érdeklődött: itt nincsenek "nagy mezei gazdaságot folytató emberek, hanem többire mester emberek lévén, mesterségek után élnek", s a gabonát is mesterségük jövedelméből szerzik be a piacról. [77] Az, hogy a város elsősorban kézműveseket és kereskedőket jelent, nem csak a történettudomány későbbi sztereotípiája, hanem ezt a kortársak is így gondolták. Csíkszékben az 1726-os elszegényedés okait feltáró előterjesztésben így írtak: "Szereda városát is mind szántó-vető oeconomus gazdák és nem mechanikus vagy kereskedő emberek lakják: innen van az, hogy székünkben nincs cirkulatiója a pénznek, mert azt sokadalmak idein külső mesteremberek hordják ki székünkből; mindenütt a városbeliek a mechanikum mellett exerceálván a mezei oeconomiát, amely ösztönzi, hogy ha feljebb nem, illendő áron ne adja áruját, mert azon kívül is oeconomiájából teli a kamrája" [78] .

A város és a szék közti ellentétnek is nagymértékben tulajdonítható azonban az alábbi javaslat: "az mely végre azon város, az két Csíkszék fundusán felállíttatott volt, tudniilik, hogy legyen város, hol lenne nem csak nevezettel, hanem valósággal is város, azaz ültettetnék meg azon fundus mesteremberekkel, kik manufacturájok után élvén naturáléinkot distrahálhatnók nékiek", ezért "lehetne pediglen ezen fundust megültetni vagy az Szépvízen lakó örménységgel, vagy publicálván az n(eme)s Országban az obsitos katonákkal". [79]

A Székelyföldre is érvényes Bácskai Verának a megállapítása, amely szerint a fejlettebb városokra volt jellmező az őstermelő és az egyéb foglalkozások különválása, [80] és itt ez nem vagy csak nagyon későn történt meg. Még a feljettebb, urbanizáltabb városokban is - mint Marosvásárhely, Székelyudvarhely és Kézdivásárhely -, ahol a kézművesek aránya országos összehasonlításban is magas volt, a mezőgazdaságnak nem elhanyagolható, komplementer szerepe volt. A többi helységben, és különösen a kisebbekben, ez volt a gazdaság alapja; e helységek - mint Nyárádszereda, Felvinc, Illyefalva vagy Oláhfalu - semmiben nem különböztek e téren a környező falvaktól. A mezőgazdaság fontosságát jelzi az is, hogy a "rendtartó székely város" statútumainak jelentős részét szentelik a határhasználatnak és más ilyen jellegű kérdéseknek, akárcsak a falutörvények esetében. [81]

A Székelyföldön azonban a mezőgazdaság nem töltött be olyan urbanizációs szerepet, mint például egyes magyarországi városok esetében a szőlőművelés, vagy az alföldi városokban az állattenyésztés. [82] Itt a mezőgazdaság rurális szinten maradt, mind a módszereit, mind volumenét tekintve, azaz önellátó jellegű volt, nem pedig az árutermelő.

Az árucsere fejletlensége kihatott a székelyföldi városfejlődésre is. A még mindig majdhogynem autarchiára berendezkedett Székelyföldön a városfejlődés is elakadt, eltorzult; a kiváltságok a legtöbb esetben nem jártak tényleges gazdasági fejlődéssel, és nem városi struktúrákat takartak. Témánk szempontjából ez azzal a következménnyel járt, hogy a vidék nem jelentett elégséges piacot a kézművesek árui számára - a kézműves központok száma maga is csekély volt -, az árucsere is kezdetleges szinten maradt, ezért a kézművesek rákényszerültek, hogy "két lábon álljanak", azaz mesterségük mellett megtermeljék a saját háztartásuk számára szükséges élelem nagyrészét. A kisebb mezővárosok lakossága pedig majdnem kizárólag a mezőgazdaságból élt; a csíkszeredai vagy a székelykeresztúri "városiak"-nak ugyanannyi földjük volt, mint a környező falvak parasztjainak, és általános jelenség a föld zálogba vétele is.

A XVIII. század végén - XIX. század elején megindult változások 1848 után felgyorsultak ezen a téren is. Megváltozott a foglalkozási struktúra is. Egyre inkább szétvált a közigazgatási reform után is jogállásukat megőrzött városok és a községgé visszaminősített helységek csoportja, elmélyültek köztük a különbségek. Míg az utóbbiak megmaradtak majdnem kizárólag agrártelepüléseknek, addig a városokban egyre jobban csökkent a mezőgazdaság szerepe. Ennek ellenére még 1879-ben is így írt Kozma Ferenc "a székely városi elemnek legalább is fele szintén földművelésből él". [83]