A románok háromszéki betelepülésének néhány kérdése
(1614-1850)
A románok székelyföldi betelepülése a mai napig a történettudomány egyik kevéssé kutatott, de annál vitatottabb kérdése. A román és a magyar történetírás eltérő álláspontra helyezkedik a kérdésben, de egy alapos, a forrásokon alapuló, átfogó tanulmány még nem született a témáról. Ami a kérdés eddigi historiográfiáját jellemzi, az főképp a polemikus hangvétel - különösen a két világháború között -, a források elemzése helyett a rögtönzött névelemzés, a fajelméletre való hivatkozás, megkérdőjelezhető analógiák és általánosítások használata. A politikai szándék bántóan kiérződik a tudományos igényűnek szánt munkák mögül is. A román történetírás azt próbálta bizonyítani, hogy a székelyek ha nem is mind, de jelentős részben román származásúak, és őslakosok a Székelyföldön. [1] A magyar történetírás pedig agyonhallgatta a "kényelmetlen" témát. A két világháború között számos könyv, tanulmány, újságcikk foglalkozott - elsősorban román részről - a székelyföldi románok kérdésével, majd a szocializmus éveiben ezzel sem volt ildomos foglalkozni. Az 1989-as fordulat után megjelent Ion I. Russu kolozsvári régész és epigráfus könyve sem jelent minőségi változást, a politikai szándék itt is a tudomány rovására ment. [2]
Ilyen előzmények után nem könnyű feladat a székelyföldi románok történetének vizsgálata. Sokakban már csak a téma felemlegétese is ellenérzést kelt, pedig a románok az újkorban a Székelyföld lakosságának külön színfoltját képezték. Történetük rengeteg érdekes kérdést vet fel, nélküle a székelyföldi társadalomtörténet sem lenne teljes. A kutatást több tényező is nehezíti: az előtanulmányok javarészt hiányoznak; a forrásadottságok nem a legjobbak, a kutatónak rengeteg forrás áll a rendelkezésére, de ezek ritkán tartalmaznak közvetlenül a nemzetiségre való utalásokat; a téma átpolitizáltsága pedig sokkal nagyobb óvatosságra inti a kutatót, mint rendes esetben.
A fent elősorolt okok miatt e tanulmány végleges válaszok helyett inkább csak kérdéseket fogalmaz meg, és néhány olyan problémát vázol, amellyel a kérdés kutatója szembesül. A kutató azonban bármennyire is törekszik a pártatlanságra és az objektivitásra, ez részben illuzórikus marad. Ahogy ezt Georges Duby megfogalmazta: "Szabadságom akkor a legteljesebb, amikor kérdéseimet felteszem. Kedélyem és az engem körülvevő világ eleve meghatározza, hogy így és nem másként fogalmazom meg őket. Saját magam és környezetem rabja vagyok és maradok mindaddig, míg csak tart a "fejlődés" (...). Az az ember, akinek a múltja más, mint az enyém, aki nincs megáldva ugyanazokkal a szenvedélyekkel, mint én, nem akkor és ott ír, ahol én, biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazokra a következtetésekre jutna, mint jómagam." [3]
A kérdés ideológiai megterheltségét jelzi már a cím megválasztásának nehézsége is. A románok székelyföldi őshonosságának kérdése kívül esik e tanulmány témáján, már csak időhatárai miatt is, de a címben foglalt "betelepülés" részben mégis visszautal e problémára. Itt csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy a XVII. század előtt a Székelyföldön románok jelenlétére csak szórványos adataink vannak; ezt lehet persze a források hiányosságának is tulajdonítani. Hogy csak Háromszék eseténél maradjunk, a helynevek jelentős hányada szláv eredetű; a székelyek itt valószínűleg szlávokat, besenyőket és esetleg más népességet is beolvasztottak. Jelentősebb román népesség jelenlétére azonban sem a helynevek, [4] sem az írott források nem utalnak. Az egyetlen fontos korai okleveles adat az 1426-os Bereckre vonatkozó oklevél, amelyben a település villa Valachalis-ként szerepel, ahová Zsigmond király engedélyt ad bárkinek Moldvából és Havasalföldről az áttelepülésre, és fölöttük csak a helyi kenéz, Joannes Kenezius dictus Magyar ítélkezhet. A jelzett oklevél csak 1701-es átiratban ismert, és bizonyos formai okokból hitelessége kétségbevonható. [5] Nagyobb számú román jelenlétére először a XVII. század elejéről vannak adataink, de ekkor még számuk elenyésző a székelyekhez képest. A XVII. és főképpen a XVIII. század folyamán számuk egyre nő, akárcsak a székelyekhez viszonyított arányszámuk, és bár egy részük már régebben itt élt, számos adat utal Háromszékre való beköltözésükre is, ezért került a címbe - jobb híján - a "betelepülés" kifejezés.
A székelyeknél a nemzetségek a középkorban nemcsak birtokjogi szerepüket őrizték meg, hanem a közigazgatási és bíráskodási intézményekben megtestesülő politikai szerepkörüket is. [6] Nemzetségi szervezetük, katonai szerepkörük, önkormányzatuk, kiváltságaik együttesen egy eléggé zárt csoporttá tették a székelyeket. A XIV. századtól kezdve azonban már a székelység körében is felismerhetők a társadalmi rétegződés jelei, amelyek a XV. században egyre szembetűnőbbekké váltak. A végső csapást azonban a XVI. században végbement változások jelentették a nemzetségi rendszer számára. Az önálló erdélyi fejedelmség megalakulása után a katonai terhek mellett az egyre nagyobb adóterhek a "székely község" helyzetét végleg megingatták. A székely társadalom régi szervezete a XVI. század közepére teljes válságba került. Az 1562-es felkelés, majd az azt követő fél évszázad forrongásai nyomán sikerült ugyan megőrizni a közösségi szabadság egy részét, de ez már nem a nemzetségi demokrácia töretlen folytatása volt. [7] A hatalmas véráldozat ellenére a székely köznép egy része jobbágysorba került, bár a többség azért megőrizte vagy visszaszerezte a szabadságát.
Éppen a XVII. század elején - a társadalom régi szervezetének felbomlása és az elszenvedett vérveszteségek következtében - egyre gyakrabban jelennek meg az "idegenek" is a székelyek között. A XVII. század legelején, 1602-ben, a Basta-féle összeírásban még csak szórványosan találkozunk román nevekkel, igaz ez csak a nemesek, lófők és a szabad székelyek neveit tartalmazza. A később elnéptelenedett Baksafalván írták össze Olá János szabadot, Gelencén Oláh András és Olá Demeter jobbágyokat, Nagyborosnyón Olá Demeter, Kőröspatakon Olá Máté, Nagyajtán Olá János, Szárazajtán Moldovai János szabadot, rajtuk kívül még találunk néhány román eredetre utaló családnevet, mint pl. Esztegár Mihály és János, Paskó János Bereckből, a zágoni Albók, Bogdán Antal Kovásznáról, Radulj Jakab Kisborosnyóról stb. [8]
Jóval gazdagabb ebből a szempontból is az 1614-es Bethelen Gábor-féle lustra. [9] A lustra társadalmi szempontból való elemzését elvégezte Imreh István és Pataki József, [10] újabban pedig Vasile Lechinţan kísérelte meg a nemzetiségi szempontból való elemzést. [11] A lustra a nemzetségi szervezet bomlását mutatja, a társadalmi kategóriák egyre nagyobb méretű differenciálódását. Az adózás, a hadviselés, a belső forrongások mind hozzájárultak a szabadok nagy részének anyagi romlásához, a jobbágyok különböző kategóriájának elszaporodásához. Különösen Háromszékre jellemző a lófők nagy számának szolga sorba kerülése vagy elbujdosása a szegénység miatt, Bikfalváról például a 66-ból 29 lófő bujdosott el. [12] A rendi tagolódás mélyrehatolását mutatja, hogy Háromszéken ekkor a családfők 25,10% jobbágy, 8,13% pedig zsellér volt, ami ugyan jóval kevesebb, mint Udvarhelyszéken és Marosszékben, de itt úgy tűnik az eljobbágyosodás folyamata korábban indult meg, mint a többi székekben, lévén, hogy a jobbágyok 19,10% ősjobbágy, azaz Mihály vajda uralma előtt kerültek függő viszonyba. A legelőrehaladottabb ez a folyamat Orbaiszékben volt, ahol a családfők 34,61% tartozott az ősjobbágy kategóriába. [13] Ezt azért is szükséges hangsúlyozni, mert a román történetírás egy része hajlamos volt a Székelyföldön minden jobbágyot és zsellért románnak tekinteni, a "székely szabadság" mítoszára hivatkozva. [14] Ennek többek között az is ellentmond, hogy a családnevek többsége azonos a különböző társadalmi kategóriáknál, vagyis ugyanazok a családnevek fordulnak elő egy-egy falun belül a mind a lófők, mind a drabantok, mind a libertinusok, mind pedig a jobbágyok körében.
Ha a lustrát nemzetiségi szempontból kívánjuk meg értékelni, akkor bizonyos következtetéseket a családnevekből, a származási helyből és a megjegyzésekből tudunk leszűrni. A jobbágyok között nagyszámú "jövevényt" találunk. Bár a "külső jobbágyokat" csak Maros- és Udvarhelyszéken írták össze külön rovatba, de számuk Háromszéken sem csekély, hiszen a tehetősek itt is igyekeztek mind birtokaikra, mind az elfoglalt közföldekre más székekből, vármegyei területről vagy akár a szomszédos országokból is jobbágyokat hozni vagy fogadni. [15] Már Imreh István és Pataki József is megállapították, hogy meglepően sok a Szász név a családnevek között, valamint a szászföldi helységnév a szülőföldre utaló jelzések között. [16] Háromszéken 80 Szász nevet találunk, ezek java része tényleg szász lehetett - egyeseknél ezt fel is tüntetik -, bár nem kizárt, hogy szászföldi román is kaphatta ezt a családnevet, ahogy ez például a kászonújfalusi Zaz Bartalis esetében is történt. Nagyjából ugyanennyi az Oláh nevű családfők száma: Kézdiszéken 33, Orbaiszékben 23, Sepsiszéken 23, Háromszéken összesen 79. Egyeseknél még külön megjegyezték, hogy "oláh fi", vagy feltüntették a származási helyét: Havasalföld, Moldva, Fogaras vidéke vagy Barcaság. Azok közül, akiknél ismert a származási hely, 29-en Havasalföldről, 9-en Fogaras vidékéről, 6-an Moldvából, 3-an pedig a Barcaságból jöttek. A románok mintegy fele viselt Oláh nevet, a többi esetben vagy a jellegzetesen román név vagy az etnikumra való utalás alapján tudjuk őket besorolni.
A névelemzés azonban elég ingoványos terület, néhány esetben, ha az összeírók nem jelezték volna, hogy románról van szó, a név alapján lehetetlen lenne megállapítani, így pl. Szép István havasalföldi származású futásfalvi zsellér, Cséplő János gelencei zsellér, Sikösd Balázs pávai zsellér vagy Székely János havasalföldi származású uzoni jobbágy esetében. Egy ehhez hasonló problémát jelent - a későbbiekben is - az a tény, hogy lévén, hogy a cigányok is délről, általában Havasalföldön keresztül vándoroltak be Erdélybe, neveik is román hangzásúak, és ha nincs külön feltüntetve, hogy cigányokról van szó, akkor nehéz vagy éppen lehetetlen különválasztásuk. Ugyanez a gond a szintén görög keleti vallású oroszok vagy bolgárok esetében, a név egymaga itt sem mindig alkalmas az etnikum megállapítására. A névelemzés tehát egymagában, más forrásokkal való egybevetés nélkül kétséges eredményekre vezet.
A lustrában szereplő és azonosított románok túlnyomó része zsellér, jobbágy vagy szolga, tehát nem szabad. Találunk azonban néhány román származásra utaló nevet a szabad rendű székelyek között is, pl. Bogdán Antal kovásznai lófő, Oláh Balázs imecsfalvi drabant, a zágoni Albu család több tagja, közöttük lófők, drabantok és libertinusok, a nagyajtai Oláh János, Bálint és Pál lófők, a középajtai Oláh Bálint drabant stb. A szabad rendű székelyek közé ekkor valószínűleg főképp beházasodás útján lehetett kerülni - ahogy ezt más forrásokból tudjuk -, és ez egyben a teljes, önkéntes asszimilációt is jelentette. A magasabb társadalmi státusz elérése érdekében az érintettek önként vállalták a nyelvi és a vallási asszimilációt, az előbbi különben a magyar nyelvi környezetben könnyen ment. Ezért kétséges ezeket a családokat románoknak tekinteni, minthogy minden bizonnyal saját magukat sem tekintették annak. Ami a románok arányát illeti 1614-ben Háromszéken - ez még abban az esetben is, ha elfogadjuk Vasile Lechinţan listáját, [17] amely pedig tartalmaz néhány kétséges besorolást, főleg ami a szabad rendűeket illeti -, akkor is kb. 3,5% (Kézdiszéken 4,38%, Orbaiszékben 3,75%, Sepsiszéken 2,57%).
A XVII. század folyamán folytatódott a románok beköltözése Háromszékre, ezt bizonyítják a nagy számban fennmaradt jobbágykötő levelek is, amelyeknek egy részét Tüdősné Simon Kinga elemezte. [18] Mint ahogy a Bethlen Gábor-féle lustrából is láttuk, már a XVII. század elején elterjedt szokás volt, hogy a székelyföldi nemesek helybeli jobbágyaik mellé külső jobbágyokat is hoztak vagy fogadtak fel. A jobbágykötő levelek alapján Tüdősné Simon Kinga külső jobbágyok érkezésének két újabb nagyobb hullámát vázolja a XVII. században: az egyik 1630-1650 között, a másik pedig a század végén, 1685-1686-ban. Az első hullámban Nyujtódon 24 személy köttötte magát és fiait jobbágyságra, a másodikban pedig 45 fő tette ugyanezt Rétyen Antos György udvarházában. Az újdonsült háromszéki jobbágyok többsége Moldvából érkezett, de jöttek Havasalföldről vagy Erdély más tájairól is; nem egyedül, hanem általában testvéreikkel, feleségükkel, gyermekeikkel érkeztek. Bújdosásuk okát valószínűleg az adóterheknek, a háborúknak, természeti csapásoknak, és az azt követő éhínségnek, járványoknak, létbizonytalanságnak kell tulajdonítanunk, ahogy ez részben a jobbágylevelekből is kiviláglik. Moldvában például 1538 után gyakoriak voltak a török és tatár rablóhadjáratok; 1653 és 1661 között nyolcszor változott a vajda személye, 1658-ban ráadásul a tatárok is végigdúlták az országot, a lakosság a hegyekbe, Lengyelországba, a Székelyföldre menekült. A század vége felé ismét zűrzavaros időszak következett: 1682-ben a Bécs ellen felvonuló tatárok elől menekültek el sokan, ahogy ezt a katolikus misszionáriusok is feljegyezték. [19] A védelemért és bizonyos gazdasági előnyökért cserében a kötést "szabad jó akaratból" vállalták a bevándorlók, kötelezettségeik pedig igen széles skálán mozogtak: a fölművelés és pásztorkodás mellett egy kisebb csoport a szolgálatot mesterségével váltotta meg, így pl. az 1648-ban Nyújtódra telepedett Moldvai Barbuly szűcsmeseter volt, Jónás Sztojka pedig mind tímár, mind "varga művet" tudott. [20]
Hasonló jobbágykötő levelek szép számmal akadnak még a levéltárakban, és a XVIII. századból is maradtak ránk. Néhányat a Székely Oklevéltár is közöl, így 1702-ben Altorján Mihálcz Miklósnak kötötte le magát 1 román és 4 moldvai cigány, azzal a kikötéssel, hogy Erdélyben mást nem szolgálnak, Moldvába szabadon elmehetnek, de ha visszajönnek, ismét Mihálcznál kötelesek szolgálni. [21]
Figyelemre méltó ezeknek a jobbágykötő leveleknek az a kitétele, hogy az "idegen fiaknak" nem tiltották meg a vajdaságokba való szökést. Bár a XVII. - és később a XVIII. század folyamán is - a jobbágyszökések súlyos problémát jelentettek, amelyet országgyűlési határozatok sokasága, valamint Erdély és a román vajdaságok közti törvényes megállapodások hasztalan igyekeztek szabályozni. A XVII-XVIII. századi gazdasági körülmények között egy-egy gazdaság életképessége elsősorban a termelő munkáskéz számától függött, éppen ezért a jobbágykötő levelekben általában gondosan előírták a szökés tilalmát. Ezzel szemben a Havasalföldről vagy Moldvából Háromszékre szegődött jobbágyok esetében - erdélyi társaikkal ellentétben - a szökés tiltása csak részleges volt: a tilalom csak Erdély területére vonatkozott, hazájukba bármikor visszatérhettek. [22] Ezzel részben kiváltságos helyzetet élveztek székelyföldi vagy fogarasföldi társaikkal szemben. Alighanem azonban ez a rendelkezés nem emberbaráti célból, hanem a helyzet alapos ismerete és a lehetőségek pragmatikus felmérése nyomán született.
A be- és kivándorlás Erdélybe/ből, és ezen belül a Székelyföldre/ről nagy méreteket öltött és folyamatos volt a XVII-XVIII. század folyamán, és nem kötődött etnikumhoz. Székelyek éppen úgy résztvettek benne, mint románok, örmények, cigányok vagy más nemzetiségűek. A XVII. században és a XVIII. század első felében Erdély népességére nagyméretű fluktuáció jellemző, ahogy erre már többen is felhívták a figyelmet. [23] Itt egy kis történelmi kitérőt kell tennünk, hogy tágabb keretbe tudjuk a háromszéki migrációt ágyazni. A XVII. század elején, a tizenöt éves háború nyomán Erdély lakossága nagymértékben megfogyatkozott. A háború fenyegetése, az időjárási katasztrófa és a pusztán maradt telkek sokasága fellazította a jobbágyrendszer kereteit, és lehetővé tette a folytonos költözést. Az uralkodó osztály két úton reagált erre a jelenségre: egyrészt kimondták a puszta helyre költözők hatéves adómentességét, másrészt szigorú törvényeket hoztak a kóborlók ellen. Az utóbbi intézkedés eredménytelenégét mutatja azonban az a tény, hogy az országgyűlési végzések között minden más ügynél gyakrabban szerepelnek a kóborlókról, szökött jobbágyokról intézkedő artikulusok. [24] Jakó Zsigmond véleménye szerint szintén a XVI-XVII. század fordulója jelentette a cezúrát a román betelepülés folyamatában, amely "egyik része annak a hatalmas népmozgalomnak, mely a török hatalom nyomására Keletközépeurópában lezajlott". [25] Az új népesség tekintélyes része még jó ideig ide-oda hullámzott a Kárpátok két oldalán, kihasználva az új telepeseknek járó kedvezményeket; ezt elősegítvén a transzhumáló pásztorkodó életforma is. Jakó Zsigmond becslése szerint még a XVIII. század elején is gyakori jelenség, hogy a falvak lakossága 10-15 év alatt szinte teljesen kicserélődik. [26] Erről a fluktuációról több korabeli forrásból is nyerhetünk értesülést, így a székely nemzet postulatumából 1698-ból: "Ezen háromszéki és csiki atyánkfiai ő kigyelmek jelentik azt is, hogy tilalmas ösvényeken Moldvából, Havashelyföldéről ki s bészökő embereket az hajduk, ha megkaphatják, kötelességek szerént meg kelletvén fogniok", amiért "a székbeli embereket magokat és marhájokat az Oláhországban megtartóztatják". [27]
Akadémiai székfoglaló előadásában Demény Lajos is azon a véleményen van, hogy a románok bevándorlása a Székelyföldre a XVI. században kezdődött, és a XVII. század elejére esett megtelepedésük első nagy hulláma. Marosszéken például az 1614-es lustra tanúsága szerint a családok mintegy 35% frissen települt, ezek 15% román (az összes családfő 5,16%). [28] Idézi a háromszéki közgyűlés az országgyűlési követeknek adott utasítását is 1623-ból: "Vadnak köztünk idegen nemzetségből aquirált jobbágyok is, úgy mint szász, oláh és Magyarországból hozott és városból szállott, kiket az nemes ember, vagy lófő pénzen vett, vagy őstől maradt helyre szállított." A követek feladata pedig annak az elérése volt, hogy "afféle idegen nemzetbeli jobbágy maradjon az nemes embernek és lófőnek", ne vegyék fel a hadi szolgálatra kötelezettek jegyzékébe. [29] Az idegen jobbágyok beköltözését az is elősegítette, hogy az előkelőknek sikerült jobbágyaikat kivonniuk az állami intézkedés hatálya alól, nem kerültek rovatal alá, így a vármegyei társaiknál lényegesen kisebb terhet hordoztak. 1616-ban például a török adóra minden tíz székelyföldi jobbágy 11 forintot adott, míg a rendszeres rovás szerint adózók közül ugyanennyien 19-et. [30] A XVII. század elején a székelység körében is egyre elterjedtebbé vált a jobbágyi állapot önkéntes felvétele. Marosszéken például az 1614-es lustra szerint a "fejekötöttek" java része nem akarata ellenére került jobbágysorba: a legtöbben oltalomért (134), szegénység, éhség, betegség következtében (120), vétségért (83), önként (68) vagy a hadba menés elől (24) kötötték el magukat, és csak 42-en közvetlen erőszak következtében. [31] A fejdelmi hatalom azonban nem nézhette tétlenül az erdélyi katonág legértékesebb elemének fogyatkozását, ezért már Bethlen Gábor megtiltotta a szabad székelyek jobbágysorba állását. 1619-ben az országgyűlés is kimondta, hogy "se elfogadni jobbágyul, sem eladni, kötni magát, az ki zászló alatt szolgáló székely, szabad ne legyen semmi úton", és meghatározták, hogy akik 1614 után lettek "székelyből csinált jobbágyok", foglalják el uraiktól. [32] Mivel ezek az intézkedések nagyrészt hatástalanok maradtak, 1623 után a székelyföldi jobbágyokat is adózásra kötelezték. Egy másik következménye az állami beavatkozásnak - miután a jobbággyá válást megakadályozták -, a székelyek elvándorlásának tömegméretűvé válása volt. 1638-ban az országgyűlés határozatban utasította az elbujdosott székelyeket a visszatérésre. Péter Katalin értékelése szerint: "Kiváltságaik tartották őket a Székelyföldön; hogy ezek megbomlottak, megbomlik a székelység is." [33] Kézenfekvő tehát, hogy ha a XVII. században a székelyek jobbágysorba kerülését a központi hatalom akadályozta, a székelyföldi birtokosok számára az utánpótlást az "idegen" elemek jelentették, és ezek között is kitüntetett helyet foglaltak el a románok. Az 1614-es lustra részben már ezt a helyzetet tükrözi: az idegen jobbágyok, zsellérek, "külső szolgák" között a románok jelentik a legszámosabb csoportot, de mellettük találunk szászokat, magyarországiakat, oroszokat, szlovákokat és másokat is. A jobbágykötő levelek - mint láttuk - a folyamat felgyorsulásáról tanúskodnak, és ezt bizonyítja a románok 1699-es összeírása is.
A század végéről a románok vallási uniója körüli viták kapcsán Háromszékről fennmaradt a görögkeleti románok összeírása, az egyetlen olyan összeírás a XVII-XVIII. századból, amely elvileg az összes román családfőt tartalmazza név szerint. Kérdésünk szempontjából éppen ezért kiemelkedő a jelentősége. A XVII. végi uralomváltással egyidőben a Habsburg-kormányzat - bár a Diploma Leopoldinum elismerte Erdélyben a történetileg kialakult négy bevett vallás rendszerét -, ennek megbontására törekedett a katolikusok javára, részben ez utóbiak megerősítése révén, részben pedig a románok vallási uniójánk szorgalmazásával. A kérdésnek hatalmas szakirodalma van, itt röviden csak az összeírás előzményeit kívánom vázolni.
A fejedelemség idején a görögkeleti egyházat kettős szervezeti függés jellemezte: a püspököt a havasalföldi metropolita szentelte fel, de a református püspök is felügyeletet gyakorolt, és az erdélyi fejedelem erősítette meg. A görögkeleti papok azonban nem élveztek mentességet a földesúri függés alól, az állami adó fizetése pedig az uralomváltás idején egyre terhesebb lett. Ezért 1697-ben a Teofil püspök fősége alatt összeült zsinat - bizonyos társadalmi és gazdasági kiváltságok fejében - kimondta az egyesülést a római egyházzal. A protestánsok nyomására, akik Erdélyben még mindig nem elhanyagolható hatalmi tényezőt jelentettek, 1698 április 14-én a császár egy leiratban az egyesülést nem csak a katolikusokkal, hanem a másik három bevett felekezettel is megengedte. Az országgyűlés 1698 november 23-án tiltakozott az unió ellen. Lipót ennek ellenére 1699 február 16-án aláírta az uniót szentesítő első Diploma Leopoldinumot. [34] A Gubernium július 14-én megkísérelt szembeszállni a Diplomával, az 1691-es Diploma Leopoldinumra hivatkozva, erre a császár 1699 augusztus 26-án megerősítette az előző évi április 14-i ígéreteket, azaz az unió lehetőségét mind a négy bevett felekeztettel. Ugyanakkor azonban titkos parancsot adott Rabutinnak, hogy az egyesülést csak a katolikusokkal engedje. Az új püspök, Athanasius, a katonaság segítségét is igénybe vette az uniótól vonakodó papok ellen. [35] A diéta 1699 szeptember 8-án kihirdette az egyesülésről szóló Diploma Leopoldinumot, ugyanakkor a végrehajtását igyekezett fékezni.
Az unió több szempontból is igen fontos probléma volt: egyrészt rést ütött a három politikai nemzet és négy bevett vallás rendszerén (ha ez nem is volt akkora, mint azt kezdetben a románok remélték, és a Diploma elvileg biztosította), másrészt pedig gazdasági kérdés volt, hiszen szorosan összefüggött az adózással. Mivel úgy vallási téren, mint az adózás terén zűrzavaros állapotok uralkodtak, a helyzetet mind az 1698-as fejérvári, mind az 1699-es segesvári országgyűlés tisztázni akarta. Mindkét országgyűlésen diétai bizottságot rendeltek ki a románok uniós hajlandóságának a megvizsgálására. [36] Tehát már az 1698 október 20. és december 12. között Gyulafehérváron ülésező országgyűlés elrendelte az április 14-i királyi rendelet kihirdetését, és a román papok és híveik erre adott válaszának regisztrálását. Az adókivetést is elhalasztották az 1699 január 20-ra összehívott országgyűlésre, ahol az összeírás eredményeinek ismeretében kellett volna erről dönteni. [37] A X. articulus "az oláh papok contributiójáról" kimondta: mivelhogy "az mostan próbára kibocsátott connumeratio és az szerint való adózásnak determinatiója időmúlást kíván" a román papok adózzanak úgy, ahogy eddig. Silviu Dragomir erre az időpontra teszi az összes - nagyon töredékesen megmaradt - összeírás keltét. A görögkeleti papság nagyobbik része és a falvak túlnyomó többsége a régi hit megtartása mellett foglalt állást. [38] Az 1699 januári segesvári országyűlés azonban elnapolta a kérdés megvitatását. 1699 szeptember 8. és október 6. között ismét Segesváron ültek össze tanácskozni a rendek. Itt még egyszer kihirdették az 1698 április 14-i királyi dekrétumot, és a diéta határozatainak IV. articulusa az "oláh papok" kérdéséről intézkedett. Végül a diéta úgy intézkedett, hogy még egyszer kérjék ki a románok véleményét erről a fontos kérdésről, és 10 bizottságot küldtek ki, hogy "kimenvén tizenkettődik Oktobris, az instructio szerint szorgalmatosan megkérdezvén az oláhpapokat és az ecclesiájokat is, az hol mi válaszokat tesznek, felírván reportálják az gubernium eleiben". [39] Hogy kétségek ne merülhessenek fel, a bizottságban minden bevett vallásnak volt egy képviselője. A függelékben közölt háromszéki összeírás mind keltezése, mind a biztosok személyének azonosítása alapján ekkor, és nem a gyulafehérvári országgyűlés határozatai nyomán készült.
Annak ismeretében, hogy az unió leghevesebb ellenzői a délerdélyi, Brassó és Szeben környéki románok voltak, nem lephet meg, hogy a háromszéki románok egyhangúlag régi vallásuk megtartása mellett törtek lándzsát. A kormányszék utasította az összeírókat, hogy "név szerint registrálván mind az papot, mind az saecularis hallgatókat írják fel, hogy ki mire resolválja magát, sőt az oláh papokkal és ha kik írástudó oláhok találtatnak, suscribáltassák azokkal is oda az neveket", és külön meghagyták, hogy hívják fel a figyelmüket, hogy ez "nem valami elmulandó és világi haszontalan dolog", hanem "kinek-kinek maga lelke idvességében járó dolog". [40] Az országgyűlés által kiküldött biztosok 1699 november 20-án Kézdivásárhelyről írták, hogy "az Patens mandatummal elönkben hivattunk minden embereket, valakik eddig az Görög vagy Olah vallást tartották (...), kik mindnyájan az régi Görög vallásban megmaradtak, egyet is az Országban bevett vallások közül amplectálni nem akartak, az neveket ezen regestrum szerint mind beírtuk". [41] Ez tehát azt jelenti, hogy ha nem is teljes, de valószínűleg a görögkeleti vallású felnőtt férfi lakosság túlnyomó többségét összeírták ez alkalommal. A forrást még becsesebbé teszi, hogy a XVIII. századi vallási összeírások nem tartalmaznak névanyagot, az úrbéri és más adóügyi összeírások pedig ugyan név szerintiek, de ezekből csak áttételesen és nagy hibaszázalékkal lehet az egyes személyek etnikumára vagy pláne vallására következtetni.
Az 1699-es összeírás 746 nevet tartalmaz, ami több mint háromszorosa a románok 1614-es létszámának. Sepsiszéken 254-en, Kézdiszéken 241-en, Orbaiszéken pedig 174-en voltak. A számok falvanként való összevetése a XVIII. századi vallási összeírásokkal is arra mutat, hogy a biztosok jó munkát végeztek, tényleg sikerült a görögkeletiek túlnyomó többségét összeírni. A románok 79 faluban éltek ekkor Háromszéken, azaz az akkor létező falvak közül csak 10-ben, azaz a falvak 11,2%-ban hiányoztak. A legtöbb ilyen helység (5) Kézdiszéken található: Bélafalva, Bita, Kézdivásárhely, Kézdimartonos és Polyán. Ezeknek a településeknek némelyikében 1614-ben több románt is említettek (Kézdivásárhely, Polyán, Felsőtorja). A másik 5 háromszéki faluban (Csomakőrös és Petőfalva Orbaiszékből, Kőröspatak és Szacsva Sepsiszékből, valamint Bodos Miklósvár fiúszékből) a XVII. század elején sem lakták románok (vagy csak egy nevet találunk). 20-nál többen az alábbi helységekben voltak: Alsócsernáton (22), Kézdiszentlélek (24), Lécfalva (20) és Alsótorja (24) Kézdiszéken, Szentiván (21) és Uzon (22) Sepsiszéken, Nagyajta (23) Miklósvár fiúszéken, Gelence (22), Kovászna (21), Zabola (21) és Zágon (39) Orbaiszéken.
A későbbi kutatásra vár a feladat, hogy kiderítse, az egyes települések szintjén hogyan történt a betelepülés. Térképre vetítve azonban az adatokat, az máris látszik, hogy a bevándorlás a legerősebb volt a peremvidéken, különösen Orbaiszéknek a Bodzafordulói-hegyek alján fekvő falvaiban. A fenti adatok arra mutatnak, hogy a XVII. század folyamán alakultak ki a ma is létező népes román közösségek Kovásznán, Zágonban, Zabolán. Feltehető, hogy a falvak egy jó részében a románok jelenléte összefüggésben van a helyi méretű "nagybirtokkal". Nem lehet véletlen, hogy 1614-ben Háromszéken az egy faluban több mint 20 jobbággyal rendelkező főemberek között találjuk Alsócsernátonban Bernárd Ferencet, Gelencén Toldalagi Mihályt, Papolcon, Zabolán és Zágonban a Mikes családot és az utóbbi kettőben Basa Pétert is. [42] Altorján az Aporoknak volt a székhelyük, a Sepsiszéki falvakban pedig a Béldiek, Nemesek, Henterek, Kálnokiak, Mikók birtokoltak számos telket és jobbágyot. Az 1703-as összeírás is ezekben a falvakban nemesi udvarházakat, majorságokat jelez: Bodokon Mikó Ferencét, Szentivánban Henter Mihályét, Uzonban a Mikes grófokét, Zabolán, Kézdiszentléleken szintén, Zágonban Boér Ferencét, de itt részbirtoka volt a Mikes grófoknak, Henter Ferencnek, a Jankó családnak, Papolcon Geréb Jánosnak, Alsócsernátonban Bernárd Jánosnak, a Domokosoknak és más kisebb birtokosoknak, Alsótorján az Aporoknak stb. E birtokosok majdnem mindegyikének volt földesúri malma és kocsmája is, van ahol az udvari szolgák is külön fel vannak sorolva. [43] A fent említett jobbágykötő levelek többsége is két nagyobb (nyújtódi és rétyi) birtokos nevéhez fűződnek. További eredményeket e téren azonban csak a megmaradt családi levéltárak kutatása nyomán várhatunk.
A románok arányát illetően a XVII. század végén az egyetlen támpontot az 1703-as összeírás jelenti, amelyet az osztrák hatóságok végeztek. Ez nemcsak időben áll a legközelebb az 1699-es összeíráshoz, hanem nagy gonddal és a lehetőségek szerint nagy pontossággal is készítették. A románok esetleges hiányát az 1699-es összeírásból pedig kompenzálja részben a nemesek, részben pedig az adót nem fizető urasági szolgák és a zsellérek egy részének a hiánya az 1703-as listákról. Eszerint a nemeseket leszámítva 7.482 család élt Háromszéken, [44] tehát a románok aránya ekkor kb. 10% körül mozgott. Az 1699-es és 1703-as összeírások összehasonlítása nyomán még egy érdekes egybeesésre figyelhetünk fel: nagyon sok helységben a románok lélekszáma (az 1699-es lista alapján) egybeesik vagy nagyon közel áll a birtoktalan, ún. házatlan zsellérek számához az 1703-as összeírásból. Legtöbb helyen ez utóbbiak száma meghaladja némileg a románok számát, máshol a telekkel rendelkező zsellérek számát is hozzá kell adnunk a házatlanokéhoz. Az egybeesés különösen szembetűnő Miklósvár fiúszék esetében.
Az 1703-as összeírásból jól nyomon követhető a székelyföldi társadalom betagolódása a hűbéri társadalom kereteibe is, a helyi méretű nagybirtok elterjedése, az alávetett rétegek arányának megnövekedése. Míg 1614-ben Háromszéken a lakosság 24,57% volt jobbágy és 8,13% zsellér (Sepsiszéken 19,51%, illetve 5,38%; Kézdiszéken 21,06%, illetve 10,04%), addig 1703-ra ez az arány Sepsiszéken 33,24% a jobbágyoké, 16,13% a zselléreké (13,22% a házatlan zselléreké), Kézdiszéken pedig 30,52% a jobbágyoké és 16,62% a zselléreké (10,16% a házatlan zselléreké). [45] Feltételezésünk szerint részben a jobbágyság, de főképpen a zsellérek arányának ez a számottevő mértékű megnövekedése a XVII. században a románok bevándorlásával van összefüggésben; közülük került ki az alávetett rétegek jelentős része.
Néhány érdekes észrevétel kínálkozik az összeírás névanyagának elemzése nyomán is. A köznép körében a családnév ekkor még nem volt megszilárdulva, részben ennek is tulajdonítható, hogy az összeírásban szereplő románok tekintélyes része a magyar környezetben kapta a családnevét, egy részénél esetleg az eredeti román nevet fordították le magyarra. A családnevek legnagyobb csoportja (294 név, azaz 39,41%) a származásra utal. A legtöbb az Oláh családnév (158, azaz 21,44%), amely egyértelműen viselőjének etnikai eredetére utal. Mutatja ugyanakkor azt is, hogy a románok még mindig csak egy kis töredékét képezték Háromszék lakosságának, hiszen nagyobb közösségek esetén ez nem szolgálta volna a megkülönböztetést, azaz a névadás elsőrendű célját. Szintén ebbe a családba tartoznak a Moldován/Molduvai (összesen 61, azaz 8,17%), Muntyán (27, azaz 3,61%) és Oltyán (2) nevek, mutatva, hogy viselőik merről jöttek Háromszékre. Ellentétben az 1614-es lustrával most többségben vannak a moldvaiak, és csoprotjuk még bővül az 5 Vrancsánnal és 1-1 Jasánnal és Bákóival (összesen 9,11%). Erdélyből a legtöbben a Barcaságról jöttek (6 Barczán, 2 Hétfalusi + 1 Szeczelan, 2 Zernyesti, 1 Rosnyovan, azaz rozsnyói), van még 1-1 Krisan, Mezőségi, Erdélyi, Csiki, Bögözi, Hídvégi, Szász (szászföldi román), összesen 19-en (2,54%). Más etnikumra utal az 5 Orosz (+ 1 Rusz), 2 Lengyel, 1-1 Rácz és Czigány név.
A családnevek egy másik nagy csoportját a mesterségnevek képezik. Hogy a legnagyobb presztízsű foglalkozással kezdjük, az egyház állapotáról elég siralmas képet kapunk, Popa név összesen 3 fordul elő, közülük 2 biztosan pap volt, Bodokon és Kézdiszentléleken Popa Kosztin, illetve Popa Andre az első helyen vannak feltűntetve, vallomásukat aláírásukkal és pecsétükkel is megerősítik, akárcsak Petruly Daszkály Gelencéről, míg Popa Nyaguly Zaboláról a felsorolás vége fele szerepel, és hiányzik mind az aláírás, mind a pecsét.
Bár a nagyobb birtokon nem volt ritka eset, hogy egy-egy jobbágy csupán meseteremberként teljesített szolgálatot, [46] a magyar történetírásban meghonosodott "pásztorkodó, félnomád román" képét árnyalja az a tény, hogy az összeírásban szereplő románok mintegy negyedének (175, azaz 23,45%) családneve valamilyen mesterségre utal, és a korabeli viszonyok ismeretében feltehető, hogy az illetők tényleg az adott mesterséget gyakorolták. Közülük a legtöbb (6,97%) a bőrfeldolgozásra utal, 5,67% molnár, 2,81% fafeldolgozással (kádár, kerekes) foglalkozott, és mindössze 1,74%-nak a neve utal a pásztorkodásra (ez persze nem zárja ki, hogy ennél jóval több pásztor volt). A bőrfeldolgozással foglalkozók közül 28 Szőcs (+ 2 Kosokár, összesen 4,25%), 4 Czizmadia (+ 2-2 Csizmás és Csubotar), 5 Varga, 5 Tímár (+ 1 Argaszar) és 3 Selarul (azaz nyerges). Van még 13 Kádár, 8 Kerekes, 9 Kovács, 1 Lakatos, 2 Szabó, 1 Kötélverő (+ 1 Funar), 5 Fazakas (+ 2 Olarul), 2 Mészáros (+ 1 Mocsolar), 2 Peszkarul (azaz Halász), 1-1 Haban, Blidarul, Szakács, Csiszér, Czimbalmas. A pásztorkodásra utaló nevek közül 3 Pakulár, 3 Bács, 4 Porcar (+ 2 Disznós), 1 Vakar (azaz tehénpásztor). Érdekes a kertészek viszonylag nagy száma is (5 Kertész, 7 Gredinar, 1 Tubakar), ez különben részben megfigyelhető az 1721-es összeírásban is, ahol - bár csak nagyon töredékesen maradtak ránk az adatok -, szintén több román nevű kertészt és "tubákost" találunk. [47]
Ez utóbbi arra utal, hogy Háromszéken már igen korán megkezdődött a dohánytermesztés, és mivel ez a kultúrnövény a Török Birodalomból került hozzánk, valószínűleg hozzáértő emberket is délről, Havasalföldről, kellett behozni. A dohányzás élvezetének elterjedését jelzi, hogy bár 1670-ben szigorúan megtiltották a dohány behozatalát, termesztését és árusítását, látván az intézkedés sikertelenségét, kemény adót vetettek ki rá. [48] 1721-ben pedig éppen Háromszéken és Marosszéken termelték a legtöbb dohányt, Háromszéken több mint 11 ezer fontot, a beváltásra kerülő dohány összege pedig 13.645 Ft volt. A dohánytermesztésben különösen kiemelkedett Kézdiszék, és itt is főleg Alsótorja és Kézdiszentlélek, e két helységben termelték a háromszéki dohány egyharmadát; valószínűleg e tény nem független a helyi méretű nagybirtoktól. [49]
Legalább ilyen izgalmas a molnárok kérdése is. A 41 Molnár nevű (16-nak a családneve Molnár, 19-nél a keresztnév után jelölik a foglalkozást, 6-ot pedig Morarnak hívnak) 28 faluban oszlik meg, azaz a románok által is lakott helységek több mint a harmadában. Tudjuk, hogy a molnárok általában a faragáshoz-fafeldolgozáshoz is értettek, többen jeles kőfargók is voltak. Ez azonban nem magyarázza a román molnárok tömeges térhódítását Háromszéken, hiszen a fafeldolgozáshoz a székelyek is értettek a háziipar szintjén. Sokkal inkább a földesúri malmokba ültetett, feltehető kedvezőbb feltételek mellett dolgozó jobbágyokról vagy zsellérekről lehetett szó, mindez azonban még tisztázásra vár. Imreh István kutatásai szerint a földesúri gazdaságokban meglepően sok munkanapot igényelt a malomfavágás, a malmok, gátak építése és javítása. [50] Nem lehet véletlen az sem, hogy az 1703-as összeírás is egy-két kivétellel mindazokban a falvakban jelez földesúri malmo(ka)t, ahol az 1699-ben Molnár nevű románokat írtak össze. Némely nagyobb községben tekintélyes számú ilyen malom működött: Alsócsernátonban 7, Nagyajtán és Alsótorján 5-5, e két utóbbi helyen 2-2 román molnárt is találunk 1699-ben. Harminc olyan faluban ahol az 1699-es összeírásban nem szerepelnek Molnár nevű személyek, 1703-ban sincs egyetlen földesúri malom sem. [51]
Mint már említettük, a XVIII. századból egyetlen hasonló forrást sem ismerünk; van viszont az összeírásoknak két típusa: az adózók, illetve úrbéri összeírások, valamint az 1733-as, 1750-es, 1762-es és 1766-os vallási összeírások, amelyek viszont nem tartalmaznak névanyagot. Az adózók összeírásai - úgy tűnik - a Székelyföldön pontosabbak, mint a vármegyei területen, lévén, hogy itt hiányzott a nagybirtok, amelyik sikeresen tudta volna eltitkolni jobbágyai egy részét. A Székelyföldön a lakosság majdnem teljes egésze adóköteles volt, így a közösség érdeke is volt, hogy minél kevesebben vonják ki magukat az összeírás alól.
Az első nagyszabású demográfiai forrás a XVIII. századból az 1721-es összeírás, amely tükrözi a XVIII. század eleji, a Rákóczi-szabadságharc, éhínség, pestisjárvány okozta veszteségeket. Háromszéken a telkek egyharmada puszta. A helységek száma 93, tehát a havasi román telepek még nem szerepelnek. A sepsiszéki összeírók azonban már feljegyezték, hogy különösen a Zágon és a környező falvakhoz tartozó hegyekben Havasalföldről és Moldvából bevándorolt "kóborlók" élnek, akiknek számottevő nyájaik vannak, de adót nem fizetnek sem az államnak, sem hűbéri függésben nincsenek. [52] Acsády Ignác Háromszék lakosságát ekkor - a 33%-os helyesbítéssel együtt - 50.284 főre tette. Részben mivel 6-os szorzót használt a családnagyság megállapításánál, módszereit azóta többen is kritizálták. [53] A háztartások száma 1721-ben különben 5.455 volt, ennek mintegy 43% jobbágy és zsellér. Székelyföldön, és ezen belül Háromszéken az összeírás nem név, csak jogi megoszlás alapján tünteti fel a lakosságot, de egy töredékét név szerint is felsorolja. Acsády megjegyzi, hogy ezeknek "nevök nagyrészt magyar, de a nem-nemesek közt akad elég oláh családnév", különösen Sepsi és Orbai székekben, és a románok arányát 5%-ra teszi. [54] Ez azonban jószerint csak találgatás, hiszen a számításhoz hiányoznak a támpontok.
Ha megnézzük az Országos Levéltárban 1722-ből töredékesen fennmaradt névsorokat, akkor tényleg viszonylag sok román nevet találunk. Mivel azonban nagyrészt csak az adó alól felmentettek névsora tartalmaz neveket, ezekből arányokat nem tudunk kiszámolni. A felmentettek különböző kategóriákba vannak sorolva. A pásztorok (tehén-, disznó-, juhpásztorok) kevés kivétellel román nevűek. Az udvari szolgálatban levők között egyaránt szerepelnek magyar és román nevek. Néhol a foglalkozást is jelzik, és így megint akad néhány román molnár (pl. Molnár Oláh Zaboláról, Molnár Ráduly Nagyborosnyóról), de főképp kertész és "tubákos" (pl. Kertész Vaszily, Kertész Bukur, Olá Lupuly gelencei tubákosok, Vintilla pávai, Oláh János ikafalvi, Oláh Sztojka futásfalvi, Oláh Urszuly alsótorjai tubákosok; Oláh Pintye alsócsernátoni, Korbul János alsótorjai kertészek stb.). [55] Szintén udvari szolgálatban találunk néhány román mesterembert - majdnem kizárólag bőrfeldolgozással foglalkozót -, ami megerősíti az 1699-es összeírás adatait (pl. Ruczula János lemhényi tímár, Sorbán esztelneki szűcs, Váncsa András és Bicz Varga alsócsernátoni czizmadiák, Bagoly Raduly lisznyói tímár stb.). [56] Sokuknál az etnikum megállapítása lehetetlen, hacsak nem viselnek tipikusan román keresztnevet, mert vezetéknevük a mesterségre utal, így aztán egy Kádár János vagy Kertész András nevű jobbágy vagy zsellér elvileg bármilyen nemzetiségű lehet. Az azonban így is megállapítható, hogy a zsellérek között jóval nagyobb számban fordulnak elő román nevűek, mint a jobbágyok között, ahogy ezt Berlász Jenő is megállapítota: "A Székelyföldre települő románság rendszerint a legalsó szinten helyezkedett el: ha födlművelő volt, jobbágyságra kötötte magát, ha állattenyésztő, akkor szabadon költöző, de földtelen zsellér (inquilinus) lett." [57] Ha a XVI-XVII. században még nyitottak voltak a társadalmi felemelkedés útjai, lehetőség kínálkozott a székely rendi társadalomba való integrálódásra, a XVIII. századra a társadalmi mobilitás lehetőségei csökkentek. Munkáskézre ugyan szükség volt, de ezek már csak a társadalom legalsó szintjén kaptak helyet, és helyzetükre javítására gyakorlatilag alig volt esély 1848 előtt, hacsak nem az elvándorlás.
A továbbiakra nézve néhány falu esetében átnéztem az 1750-es országos adóösszeírást, az 1785-86-os és az 1819-20-as Cziráky-féle úrbéri összeírásokat, valamint néhány falu esetében az 1809-es összeírást is. [58] Az említett összeírások közül nem minden kiválasztott falu esetében maradt fenn mindegyik (némelyik pedig nincs kutatható állapotban). Bár még egyszer hangsúlyozni kívánom, hogy a névelemzés egymagában nem vezet használható erdeményre, néhány támpontot azonban szolgáltat a kérdés vizsgálatához. Sokkal használhatóbbak lennének az erdemények, ha mód volna az egyházi anyakönyvekkel való összevetésre (ahol léteztek ilyenek a XVIII. század végén--XIX. század első felében), de erre - időhiány és más körülmények miatt - nem volt lehetőségem.
Ha összehasonlítjuk tehát a rendelkezésre álló összeírások névanyagát, Illyefalva esetében például a következő kép bontakozik ki: 1614-ben a lustra nem jelzi románok jelenlétét a mezővárosban, egyedül a két Vonczi nevű lófőnél gyanítható esetleg román eredet. 1699-ben már 14 románt írtak össze, köztük egy molnárt, egy szűcsöt és egy kádárt. 1721-ből hiányzik a névanyag. 1750-ben a "városi részen" mind magyar nevűeket találunk, a "falusi részen" pedig hiányzik a szabad elem, a nemeseken kívül csak jobbágyokat és zselléreket írtak össze. Közülük kb. 22 családfő visel román nevet, azaz a jobbágyok mintegy 40%-a, a zsellérek 2/3-a, a "kóborlók" pedig mind cigányok. Az előbb említett 22 családfő neve közül az 1699-es vallási összeírásban csak az Oláh és a Szép név fordul elő, nyilvánvaló hogy az Oláh név teljesen alkalmatlan az azonosításra. [59] A zsellérek nevei 1750-ben - ahol ilyenre egyáltalán lehet következtetni - főképp Fogaras-vidéki és barcasági eredetre utalnak, pl. Vledényi, Volkanyi, Fogarasi stb. 1809-ben az 1750-ben feljegyzett román nevek többségét nem találjuk, akadnak viszont új nevek: Ardelán, Dragomér, Darapoly, Tampa, Sorbán, Urszuj stb., a jobbágyok és zsellérek kb. 40%-ról valószínűsíthető ezzel a módszerrel a román eredet, 1819-ben pedig kb. 32 családfőről, ez a jobbágyok és zsellérek majdnem felét jelenti. 1809-hez képest ismét új román nevek tűnnek fel, főképp a zsellérek körében: Bukur, Butujás, Berbek, Dragány, Sztancsuly stb.
Sepsiszék egy másik - viszonylag nagyszámban románok által is lakott - községében, Nagyborosnyón 1614-ben egy Oláh János nevű libertinust és egy Oláh András nevű havasalföldi származású zsellért találunk (rajtuk kívül esetleg még 3 drabant és 1 lófő neve utalhat román származásra). 1699-ben 5 román élt a faluban. 1721-ben a 45 családból 25 (55,55%) jobbágy és zsellér, közülük kb. 10-15-nek van román hangzású neve, ez a jobbágyok kb. 1/3-át, a zsellérek mintegy 70-80% jelenti, a falu lakosságának pedig kb. 1/4-ét. A román nevű zsellérek közül 4-ről feljegyezték, hogy "másutt tekergett", egy bács volt, egy tehénpásztor, egy pedig a neve alapján valószínűleg molnár. Egy név sem egyezik az 1699-es listán találhatóakkal. 1750-ben a 64 családfő közül 38 (59,37%) tartozik a függőségben élők közé. A libertinusok között találjuk Popa Georgius görögkeleti papot, valószínűleg egyetlen románként. A jobbágyok között ezzel szemben több mint fele a neveknek, a zsellérek között még ennél is több, 75-85%, utal román eredetre; kb. 22 családfőről van szó, azaz a falu lakosságának 1/3-ról. A román nevek jelentős része új 1721-hez képest, az összes jobbágy kb. 40% ilyen új román nevet visel, ez a román jobbágyok mintegy 2/3-át jelenti. A 8 zsellér közül 5-nek Oláh a családneve. A "kóborlók" itt is cigányok. Az 1750-ben feltűnő nevek közül megemlítjük az Opra, Nyaguly, Balabany stb. neveket. 1785/86-ban 37 jobbágyot és 22 zsellért írtak össze, közülük kb. 32, azaz a családfők fele visel román nevet. 1750-hez képest az összes jobbágy és zsellér több mint harmada visel új családnevet. Az új nevek fele román: Sorbán, Tepelág, Besán, Sztojka, Juga stb. 1809-ben az 55 jobbágy és zsellér közül harmada (16) visel 1785-ben nem szereplő családnevet, ezek közül néhány román: Duka, Dombora stb. Az összes nevek kb. 60%-ból (34) lehet román eredetre következtetni. 1819-ben a 26 jobbágy és 45 zsellér közül mintegy 38 (54%) visel román nevet. A jobbágyok közül 5, a zsellérek közül 23, azaz több mint felének van olyan neve, amely 1809-ben nem szerepelt, pl.: Illyés, Fetés, Duka, Dászka, Balk, Isán stb.
Lisznyóban 1614-ben 2 román jobbágy szerepel (Olah Balas és Olah Kozta), 1699-ben pedig 8. 1721-ben az 57 családfő közül 14 jobbágy, 17 pedig zsellér, összesen 54,38%. A 14 jobbágy közül valószínűleg 11, a 17 zsellér közül pedig 14 (esetleg 16) román, azaz 80-87%, az összlakosság 44-47%. Az 1699-es listán szereplő románok közül Korcsomas Janos valószínűleg azonos Korcsomáros Juonnal 1721-ből, ezen kívül még egy Korcsomárost találunk 1721-ben; a többi név nem egyezik. A román nevű jobbágyok közül 2 "másutt tekergett", a zsellérek közül pedig 5 lakott máshol, Oláh Bágyulnál azt is feljegyezték, hogy Havasalföldön, Oláh Paszkulynál és Thodornál azt, hogy "más országban lakott", valószínűleg szintén Havasalföldön vagy Moldvában. A román zsellérek közül egy juhpásztor (Vlaikul Balcs), egy bács (Oláh János), egy faragó (Bagoly László), egy pedig tímár (Bagoly Raduly) volt. [60] 1750-ben Lisznyóban 80 családfőt írtak össze, ezek közül 21 jobbágy és 26 zsellér (10 házatlan zsellér), együtt a lakosság 58,75%-át képezték. A jobbágyok és zsellérek közül 18-ról feltételezhető a neve alapján, hogy román volt, ez a jobbágyok kb. 43%-át, a zselléreknek kb. 73%-át jelentette, az összes lakosságnak pedig mintegy negyedét. A családnevek közül 1721-ben is feljegyezték a Korcsmáros, Karácson, Lapadat, Bagoly, Boér, Oláh neveket, néhány név eltűnt (Kicsid, Flujas, Tubak, Kosztandin, Olasz), néhány pedig most jelent meg (Szavuly, Vancsa, Moldovan, Prásmári, Erszuly). A románként azonosítottak közül 10-en - a románok több mint fele - viseltek újonnan feltűnő nevet. 1809-ben a 60 jobbágyból és zsellérből a neve alapján kb. 30 román van, azaz mintegy fele, és összeírtak egy papot, Firidon Popát is. Nem találjuk meg az 1699 óta a faluban élő Korcsomáros család képviselőit, sem az 1750-ben feltűnt Szávulyokat; a románok felének neve kicserélődött 1750-hez képest. Az új nevek közül megemlítünk néhányat: Bokor, Jován, Dragomér, Kretzuj, Komán, Tanász, Raduly, Oltyán stb.
Kökösön az 1614-es lustra alkalmával nem találtak egyetlen románt sem, de 1699-ben már 11-et írtak össze. Viszont 1721-ben egyetlen név sem egyezik az 1699-es listával. A faluban ekkor a 40 családfő közül 16 jobbágy és 3 zsellér volt (47,5%), a jobbágyok közül 6 románt találunk, a zsellérek közül mind a 3 román (egy tehénpásztor, egy szolga, egy pedig máshol lakott). A román jobbágyok közül egy szűcs, egy bács, egy pedig "tubákcsináló". A románok tehát az alávetett kategóriák kb. felét, az összlakosságnak pedig mintegy 22%-át alkották. 1750-ben a 68 családfő kb. 38%, az alávetettek (36) pedig kb. 72% román nevet viselt (a 11 zsellér közül 9). Összeírtak egy papot is, Popa Juont, a zsellérek között. A családnevek közül 1721-hez képest az Oláh néven kívül még 2 ismétlődik, viszont megjelennek olyan új román nevek, mint Komán, Vantsa, Nyagully, Dragany, Mánya, Puligur stb. 1785-ben az 50 jobbágy és zsellér közül 30-33 viselt román nevet, azaz az alávetett kategóriák mintegy 2/3 része, ezek 1/3-nak a családneve nem fordult elő 1750-ben (pl. Punga, Bukur, Bántsok, Bács, Bocskoros). A Cziráky-féle összeírás alkalmával 15 jobbágyot és 61 zsellért találtak a faluban, ezek kb. 3/4 a nevéből ítélve román volt. A románok mintegy harmadának a neve új volt az 1785-86-os összeíráshoz képest; az új nevűek túlnyomó része zsellér volt (Groza, Deregany, Sztojka, Szávuj, Berszán, Sorbán stb.).
Uzonban az 1614-es lustra egy havasalföldi származású jobbágyon kívül nem jelez románokat, 1699-ben azonban már 22 volt a faluban. 1721-ben a 88 családfő kb. 40% tartozik az alávetett kategóriák valamelyikébe. Közülük mintegy 18-ról feltételezhető a neve alapján román etnikuma, ez a jobbágyok kb. felét, a zsellérek kb. 70%-át jelenti, az összlakosságnak pedig kb. 20%-át. A családfők közül 3-nak a neve előfordul az 1699-es összeírásban is (Vántsa, Goncza, Kalogai). 1750-ben az alávetettek 53,71%-át képezik a 121 családfőt számláló községnek. A jobbágyok kb. 40%-nak, a zsellérek kb. 70%-nak neve mutat román származásra, ez az összlakosságnak kb. negyede. A románok nevei részben ismétlődnek 1721-hez képest, de megjelenik néhány új név is: Raduly, Dreguoj, Csokotány, Gusba, Macedon. 1785-86-ban a 61 jobbágy jórészt olyan nevet viselt, amely 1750-ben is előfordult, a 35 zsellér mintegy fele azonban új neveket (Tudoszi, Daán, Markuj, Berbek, Serbány stb.) visel. A jobbágyok kb. 40%-nak, a zsellérek pedig 60%-nak van román neve. 1819-20-ban is nagyjából hasonlóak az arányok, de 1785-86-hoz képest megint jónéhány új román nevet találunk (Kondra, Pulugor, Dragomer, Csorik, Varza, Sztojka, Petriko stb.).
Kézdiszentléleken az 1614-es lustra alkalmával egy moldvai eredetű jobbágyot találunk, de Vasile Lechinţan a románok közé számítja a Román és Voloncz családok 18 lófő, drabant és libertinus tagját is. 1699-ben Háromszéken itt van az egyik legnagyobb és legszervezettebb román közösség, 24 férfi, akik között egy pap is volt. Neveik alapján sok volt a mesterember: 1 molnár, 5 szűcs, 5 csizmadia, 3 tímár, 1 szabó, 1 kádár, 4 kertész. A listán azonban nem szerepelnek sem a Román, sem a Vonczi család tagjai, bár ezek továbbra is ott éltek a községben. 1721-ből csak az adó alól felmentettek nevei maradtak ránk, így ezt nem tudjuk összevetni az 1699-es listával. 1750-ben azonban e nevek közül egyet sem találunk meg, az Oláh és Molnár kivételével, de ezek - mint már hangsúlyoztuk - nem alkalmasak az azonosításra. 1750-ben a 265 családfő 46%-a alávetett, a 106 jobbágy közül kb. 18%, a 11 zsellér közül pedig pedig kb. 55% a román nevű, ők az összlakosság mintegy 10%-át alkotják, de találunk ilyeneket a libertinusok között is, a már említett két családon kívül a Borcsa, Hodos és Ráduly családot. 1785-86-ban a 114 jobbágynak és zsellérnek kb. 17% román nevű, a nevek nagy többsége azonos az 1750-ben összeírt nevekkel, bár itt is nagyobb arányban változtak a nevek a zsellérek esetében. 1809-ben ismét egy sor új név jelenik meg 1785-höz képest, néhány közülük román eredetre utal: Giligor, Milinte, Opra, Raduly stb. A Cziráky-féle összeírás megint tartalmaz új neveket a tíz év előttihez képest, mint pl. Pászka, Vaszi stb. Érdekes, hogy 1785-1819 között jóval nagyobb mértékben változik a névanyag, mint 1750-1785 között. Néha az emberek maradnak, csak a neveik változnak. Névváltozást előlegeznek az ilyen átmeneti formák 1819-ből: Georg Peter alias Olah, Michael Olah Potondi, Adam Opra alias Bodi. Ekkor a jobbágyok mintegy 20%-nak, a zsellérek kb. 30%-nak volt román etnikumra utaló neve.
Miklósvár fiúszékben, Bölönben 1614-ben 3 "jövevény" jobbágy volt román, és 3 drabant neve utalt román származásra. 1699-ben 10 román volt a községben. 1721-ből nincs adatunk. 1750-ben a 157 családfő 47,77% tartozik az alávetettek közé, közülük kb. 64% a román nevű, az összlakosság mintegy 30%. A románok nevei közül három megtalálható az 1699-es listán is (Pepte, Raduly, Meleg). 1785-86-ban a 100 jobbágy és zsellér kb. felének volt román neve, köztük szerepel a görögkeleti pap, Popa Juon is. 1750-hez képest olyan új nevek jelentek meg, mint: Jepurás, Dendero, Gyimlosán, Páskuly stb. 1809-ben a 93 jobbágy és zsellér közül kb. 62%-nak volt román neve, köztük olyan új nevek 1785-höz képest, mint: Brottya, Borza, Pozna, Ardelán, Drambán, Purvuj stb. A Cziráky-féle összeírás alapján a 33 jobbágy kb. 58%, a 38 zsellér kb. 76% viselt román neveket. Az egy évtized előtti állapothoz képest ismét találunk néhány új nevet: Gurguj, Csokán, Bátes, Niko stb.
Orbaiszékből Kovászna családneveit elemeztük. 1614-ben 5 román jobbágyot találunk, valamint Bogdán Antal lófő neve utal az esteleges román származásra. 1699-ben a 21 román közül 12-nek Oláh a családneve. 1721-ből csak az adó alól felmentettek listája tartalmaz neveket, ezen három román pásztor is szerepel. 1750-ben a 239 családfő 39,74% alávetett (41 jobbágy, 14 házas zsellér, 40 házatlan zsellér), ezek kb. 60% visel román nevet (a zsellérek 72-77%). Az 1699-es listán szereplő nevek közül talán egyet lehet azonosítani, a Szerecsent. 1809-ben a 116 jobbágy és zsellér kb. 56-60% visel román nevet - köztük Nyikolaj Popa is -, nagy részének neve azonban nem fordult elő 1750-ben (Paltán, Urszuj, Kretzuj, Bretzkán, Vrancsán és még nagyon sok más név). 1819-20-ban az alávettek kb. fele román nevet visel, de ezek nagy részét, 39 főt, külön csoportosítottak, mint "berszánokat". Róluk feljegyezték, hogy kézi szolgálatot nem telejesítenek, lakóházukért túrót, gyapjút és pénzt fizetnek. A berszánok között több új nevet is találunk 1809-hez képest (a berszánok kb. negyede ilyen új nevet visel): Brassovány, Szerbuj, Toma, Gyáka, Berszán, Berkuj, Oltyán stb.
Míg a háromszéki falvak többségébe betelepedett román parasztok nagyrészt földműveléssel és ezt kiegészítően állattenyésztéssel foglalkoztak (leszámítva, akik kimondottan pásztorok voltak), [61] néhány határmenti település román lakossága majdnem kizárólag kétlegelős úgynevezett transzhumáló pásztorkodást folytatott. Sabin Opreanu írta a két világháború között, hogy akkor már csak Bereck és a szomszédos Sósmező, Kovászna és Zágon lakosai folytatták ezt az életmódot, de régebben a martonosiak, papolciak és gelenceiek is. Bereckben egyedül csak a papnak volt szántóföldje a románok közül, a többiek kizárólag a juhászatból éltek. A berecki "berszánok", ahogy a románból átvett szóval nevezik őket a székelyek, gyakran vették bérbe a háromszéki falvak legelőit is. [62] Mivel ezek a juhászok állandó összeköttetésben álltak a Kárpátok tulsó oldalán lakó testvéreikkel, valamint életmódjuk révén sokkal inkább elkerülték az asszimilációt. Útjuk során számos fizetett szolgát fogadtak fel főleg Vrancea és Buzău vidékéről, akik aztán ezekben a háromszéki falvakban telepedtek meg, mint ahogy az itteni románok közül is sokan maradtak a román fejedelemségekben. [63] Teleki József a XVIII. század végén azt jegyezte fel a berecki románokról, hogy: "az Oláhok, akik itt laknak mind Oláhországból költöztek által, és a Székelyeknek házbért fizetnek". [64] Bereck esetében itt jegyezzük meg, hogy bár Vasile Lechinţan szerint "rejtély" a románok "eltűnése" a XVII. században, [65] a források azt mutatják, hogy a masszív betelepülés itt csak a XVIII. századra tehető. [66] Ezek a pásztortelepek teljesen elkülönültek a falu többi részétől: Bereckben egy domb választja el a székelyeket és a román juhászokat, Kovásznán a románok egy külön negyedben, Vajnafalván laktak.
Összefoglalásul, bár amint a fenti adatokból is kiderül, a helyzet falvanként változott, néhány közös vonást azonban felfedezhetünk. A vizsgált falvak (és nem csak ezek) esetében a bevándorlás a XVII. században kezdődött, és öltött nagy mértéket, ahogy ez az 1614-es lustra és az 1699-es vallási összeírás összevetéséből is kiderül, pl. Uzonban 1614-ben egyetlen román volt, míg 1699-ben már 22 főt írtak össze. A XVIII. században a románok számbeli gyarapodása folyamatos volt. Sajnos, a források hiánya vagy a meglevő források bizonytalansága miatt a románok arányának kiszámítása az egyes községeken belül szinte lehetelen, így csak becslésekre vagyunk utalva. Megint csak Uzon példájára hivatkoznék, ahol a románok aránya a XVIII. század elejétől állandó maradt, az összlakosság 20% körül. A XVIII. századi vallási összeírások adatainak összehasonlítása a fenti becslésekkel sem nyújt biztosabb támpontot. Az értékek nagyon hullámzanak, inkább csak az általános tendenciát lehet megállapítani, de azért jelentős különbségek csak ritkán vannak, leszámítva az 1750-es egyházi összeírás, amelyik teljesen használhatatlan ebből a szempontból. A XIX. század első felében a községek egy részében megkezdődik a románok számának stagnálása vagy éppen fogyása. Illyefalvára a stagnálás, Nagyborosnyóra vagy Kézdiszentlélekre a fogyás jellemző, e két községben a XIX. század közepén gyakorlatilag már nem találunk románokat, Illyefalván pedig a XX. század elejére olvadtak be. Más helységekben - pl. Lisznyóban, Kökösön, Kovásznán - úgy tűnik, hogy a XVIII. század második felében fokozódott a románok térnyerése, és ez maradt a helyzet a XIX. század közepéig.
Ami a névanyag változását illeti, ez elég nagyméretű az egész vizsgált periódusban. Az 1614-es lustrában vagy akár a XVII. századbeli publikált jobbágykötő levelekben előforduló nevek nem találhatók meg az 1699-es vallási összeírásban; érdekes módon még a XVII. százd ´80-´90-es éveiben elszegődött jobbágyok esetében sem. Az 1699-es lista nevei a maga rendjén - nagyon kevés kivételtől eltekintve - megint csak hiányoznak az 1721-es, annál inkább az 1750-es összeírásból. A nevek fluktuációja nagyon nagy a XVIII. század első felében is. Ahol vannak 1721-es adataink, 1750-ig ott is ugyanezt állapíthatjuk meg, pl. Lisznyóban 1721-1750 között a román nevek fele kicserélődik, Kökösön az Oláh családnéven kívül mindössze 2 név ismétlődik a két összeírásban. A fluktuáció - ha kisebb mértékben is -, de folytatódik a XVIII. század második felében, sőt a XIX. század elején is: Nagyborosnyón mind 1750-1785, mind 1785-1809 között a román hangzású nevek egyharmada kicserélődik, de 1819-ban is a zsellérek felének a faluban 1809-ben még elő nem forduló családneve van. Lisznyóban is 1750-1809 között a nevek fele kicserélődik. Uzonban is 1750-1785 között a zsellérek felének cserélődött ki a neve, de 1785-1819 között is sok az új név, köztük olyanok is, amelyek pl. addig a közeli Kökösön fordultak elő, mint a Pulugor vagy Sztojka. Általános jelenség, hogy a zsellérek körében jóval nagyobb a nevek fluktuációja, mint a jobbágyok esetében, de ez természetes a két kategória jogi helyzetének ismeretében; ugyanakkor a zsellérek körében nagyobb a románok aránya is.
Itt felvetődik a kérdés, hogy a fent vázolt helyzet mennyiben tulajdonítható az emeberek, és mennyiben a nevek fluktuációjának. Mindkettőre vannak adataink, de hogy melyik milyen mértékben befolyásolta a folyamatot, azt a hiányos adatok miatt nem lehet pontosan eldönteni; úgy tűnik mégis, hogy az emberek fluktuációja volt a jelentősebb mértékű. A névváltozások kérdésénél maradva még egyszer elismételjük, hogy ezt nagyon nehéz nyomon követni. A XVII. században és a XVIII. század elején a családnevek - elsősorban az alávetett társadalmi kategóriák esetében - nem voltak még stabilizálódva. A Székelyföldre került román jobbágyok és zsellérek esetében nagyon gyakran szerepel családnévként az etnikumot jelző Oláh név (1699-ben több mint 20%), amelyik nem alkalmas az egyének azonosítására. Az összeírásokban gyakran találunk egymás után olyan neveket, ahol az első keresztneve szerepel az utána következő(k) családneveként, ebből arra következtethetünk, hogy még a XVII. század végén — XVIII. század elején is a fiúk családnévként az apjuk keresztnevét örökölték; a keresztnévből alakult családnév amúgy is gyakori a Székelyföldön. Szintén elég gyakori, hogy a magyar környezetben lefordították a románok neveit az összeírók, vagy a foglalkozásuk, tulajdonságaik, ragadványnevük alapján kaptak magyar neveket. A jobbágyok, zsellérek maguk is megváltoztatták a nevüket, különösen ha máshonnan szöktek, hogy minél jobban elfedjék a nyomokat. [67] Ezek és még számtalan más ok befolyásolhatták a nevek fluktuációját.
Az emberek fluktuációjának kérdését részben már érintettük a XVII. századra nézve. A korabeli források alapján hasonló kép bontakozik ki a XVIII. század első feléről is. Acsády Ignác szerint: "Magyarországon 1720-ban a népesség valóságos hullámzásban, vándorlásban, ide-oda költözésben volt", olyan község is akad, ahol 1715-1720 között háromszor is megváltozott a lakosság. [68] A "vagus", azaz kóborló elemek Székelyföldön nem szerepelnek közel sem akkora súllyal az 1721-es összeírásban, mint a vármegyék területén, ez azonban részben az összeírók szubjektivitásán is múlhatott. A szász nemzet 1726-ban egy memorandumban sorolta fel sérelmeit az összeírással kapcsolatban, és itt a kóborlók kérdésére is kitértek, mondván, hogy még a Szászföld keretén belül is nagyok az eltérések, pedig itt általában csak azokat sorolták be ebbe a kategóriába, akiknek sem lakóhelyük nem volt, és nem akarták egy törvényhatóság vagy földesúr fennhatóságát sem elismerni; így a Barcaságban Havasalföldről szökött "igazi" vagabundusokat írtak össze. [69] Kóborlók azonban Háromszéken is szép számmal lehettek, ez már csak az 1721-es összeírásban gyakran előforduló megjegyzésből is kiderül, ami főként a román zsellérek nevei mellett szerepel: "máshol tekergett", némelyiknél azt is feltüntetve, hogy "idegen országban" tartózkodtak. A XVIII. század első felét Trócsányi Zsolt szerint is "nagyarányú s többirányú fluktuáció" jellemzi, okaiként pedig a az állattenyésztő életformát, valamint a belső és külső szívóhatásokat, adóterhet, földesúri szolgálatokat jelöli meg. [70]
A számottevő mértékű belső migráció mellett bevándorlással is kell számolnunk, elsősorban a két szomszéd fejedelmségből, Moldvából és Havasalföldről. A magyar és a román történetírás egyik vitatott kérdése közé tartozik az újkori, jelesül a XVII-XVIII. századi román bevándorlás problémaköre. A magyar történetírás nagymértékű román beáramlást feltételez; okaiként pedig a fanarióta uralom idején hatalmas mértékben növekvő paraszti terheket, valamint Erdély nagyobb biztonságát, fejlettebb civilizációs szintjét szokták felhozni. [71] Az Erdélybe való bevándorlást ellensúlyozza ugyan kivándorlás is, de ez - a magyar történetírás álláspontja szerint - elsősorban nem a két román fejedelmségbe, hanem Magyarországra irányult, tehát a románokat illetően Erdélyben bevándorlási többlettel kell számolni. [72] Román részről legrészletesebben David Prodan foglalkozott a témával. Összehasonlítva Erdély és a román fejedelmségek XVIII. századi viszonyait ő arra a következtetésre jutott, hogy míg Erdélyben a hűbéri szolgáltatások jelentették a fő terhet a jobbágyok számára, a román fejedelemségekben ezek jóval enyhébbek voltak, itt a nagyobb teher az állami adó volt, de az erdélyi paraszt számára a román fejedelmségek az "ígéret földjét" jelentették. [73] A be- és kivándorlás kérdésénél figyelembe kell venni azt a már említett jelenséget is, hogy a jobbágyok, zsellérek, de különösen ez utóbbi kategória, gyakran időlegesen - éhínség, járványok, adóterhek, összeírások stb. esetén - elvándoroltak, később meg visszatértek előző helyükre. Kolowrat, a Hofcommission in Bannaticis, Transylvanicis et Illyricis elnökének ugyan túlzó, de sokatmondó becslése szerint a XVIII. század közepén Erdélyben alig volt olyan román, aki ne járt volna Moldvában vagy Havasalföldön. [74]
A Székelyföld más részein is, így Gyergyóban, a bevándorlás folytatódott a XVIII. században, sőt Teodor Chindea szerint nagyobb mértékű volt az előző századokhoz képest. [75] A Székelyföld esetében azt is figyelembe kell venni, hogy itt egyrészt a jobbágy és zsellér függése a földesúrtól nem volt annyira szoros a jogszabályok alapján, mint a vármegyei területen, másrészt viszont a vármegyei területen is birtokos székely földesurak nemegyszer költöztették át jobbágyaikat és zselléreiket egyik területről a másikra. [76]
Anélkül, hogy az egész Erdélyt érintő becslésekbe és találgatásokba bele kívánnánk bocsátkozni, annyit megállapíthatunk a források alapján, hogy a Székelyföldre a XVIII. században folytatódott a román bevándorlás, mind a román fejedelmségekből, mind Erdély többi részéről. Hogy csak egyetlen példát említsek: még 1809-ben is Zágonban 13 román zsellér esetében jegyezték fel, hogy "ezek most jöttek ki Oláh Országból". [77] Van kivándorlás is, de ennek egy része éppen a székelyeket érinti. 1721-ben Háromszéken a telkek mintegy harmada puszta volt, ezek újratelepítésére elsősorban a románok álltak rendelkezésre. A későbbi földesúri telepítéseknél szintén ez a megoldás kínálkozott, hiszen a katonáskodó székely elemet a katonai hatóság védte. A betelepült lakosság egy része azonban nem volt stabil, ahogy a névanyag fluktuációjából is kiderül, és bár ez fokozottabb mértékű 1785-86-ig, de a jelenség utána sem tűnik el egészen.
A XVIII. században egy új jelenség is megfigyelhető. Ha eddig a románok a meglevő falvakba telepedtek be, most megjelennek a román telepek is, bár ez a jelenség nem ölt olyan nagy méreteket, mint Gyergyóban. Az új települések egy része tudatos földesúri telepítés eredménye. Néhány közülük, mint pl. Bükszád és Mikóújfalu a Háromszékbe ékelődött Felső-Fehér vármegyei területen feküdt, míg a zaláni üvegcsűr - a későbbi Zalánpataka falu - ténylegesen Háromszékhez tartozott. E telepítések története szintén nincs feldolgozva, ezért itt csak érintőlegesen tárgyaljuk ezt a kérdést.
Háromszék a középkorban kialakult települési rendszere szilárd maradt az újkorban is, nagyon kevés középkori helység tűnt el, viszont a XVIII., sőt a XIX. század folyamán megjelent néhány új település is. Az 1769-1773 között készült II. József-féle első katonai felvétel alkalmával már szerepel ilyen korábban nem jelzett telep. [78] A térképen találjuk a zaláni üvegcsűrt, de Mikóújfalunál sem jelez házakat, csak kissé délebbre egy üvegcsűrt. Dobolló, amely az 1762-es egyházi összeírásban is szerepel, a térképen csak néhány szétszórt házból álló tanya, de szintén ez a helyzet Nagypatak, a Kisborosnyó melletti Kispatak, Bodzaforduló, Szitabodza és Tálpatak esetében is, míg Lisznyópataka egyáltalán nem is jelenik meg a térképen. Kökös alatt a térkép jelzi Farkasvágót, [79] Hídvég mellett pedig Nyárasfalut, azaz Nyáraspatakot, amely szintén egészen kis település az azonos nevű patak völgyében. A felsorolt települések esetében szinte kivétel nélkül románok által lakott helységekről van szó. [80]
Az 1750-es összeírás Bikfalvánál írta össze Dobollót, amely báró Henter Dávid birtoka volt, és 13 román jobbágy lakta, közülük egyik sem adózott (5-nem a neve Oláh, de a többinél is egyértelműen kiderül a nevéből román etnikuma). Szintén itt írtak össze, Henter Dávid malma mellett, egy nemrég alakult tanyát. E 25 román családfő esetében az összeírók feltűntették azt is, hogy honnan és hány éve jöttek. Eszerint 16 évvel előtte Fazakas Radully, a Henter báró embere telepedett oda elsőnek Bikfalváról. 10 évnél régebben élt ott még 1 moldvai és 5 havasalföldi zsellér. [81] 13-an mindössze 1-4 éve telepedtek itt meg, 3-a közülük pedig csak fél éve. A később érkezettek közül 4-en jöttek Havasalföldről (tehát összesen 9-en), 5-en Sepsiszékről (2 Szentiványból, 1-1 Lisznyóból, Bikfalváról és Bölönből), 4-en a Barcaságból (3 Brassó Bolgárszeg nevű, románok által lakott külvárosából, 1 Hermányból), 3-an Felső-Fehér vármegyéből (a szomszédos Márkosról és Bodoláról, illetve Hidegkútról), 2-en pedig Fogaras vidékéről. Rendes telkeik nem voltak, állataik (juhok, tehenek) azonban többségének igen. Betelepedésük Bikfalva lakóinak ellenkezésébe ütközött, de valószínűleg Henter báró ezt az ellenállást sikeresen semlegesítette.
A tudatos telepítésre példa a zaláni üvegcsűr, azaz Zalánpataka esete. Orbán Balázs szerint gróf Kálnoki Antal 1740-50 között egy üveghutát telepített a lakatlan vadonba; a mesterembereket Stiriából, Csehországból hozatta, és "még több fahordással foglalkozó úgynevezett blánás települt a gyár körül, kik az akkor rengeteg erdőségek között szabadon irtva, csekély taxafizetés mellett letelepedtek". [82]
Az 1785/86-i évi úrbéri összeírás során megjegyezték, hogy a helység a Kálnoki grófok allodiatúrája. A lakosok mind zsellérek, akik az üvegcsűr mellett dolgoznak: néhány német nevű üvegmunkás, a nagy része pedig román zsellér, akik tartoztak "materiálékot készpénzért administrálni", fát vágni és hordani, "s többeket efféléket praestálni". [83] Az üvegcsűrt a Kálnoki família árendába adta, az árendátornak évi 3 Ft taxát fizettek, a mesteremberek azonban semmit. Az üvegcsűr azonban már ekkor hanyatló félben volt, ahogy a szerződés egyik kikötéséből is kiderül: " ha történeik, hogy az Üvegcsűr elromlik, mint hogy hanyatló félben is vagyon, és elmennek a Mesteremberek, szándékozván még mostan is", akkor régi állapotában kell átadni. [84] A Kálnokiak üvegcsűre azonban továbbra is működött, még az 1809-es összeírás is 28 zsellért, közülük 20 családfőt talált itt, az 1785-86. évi 26-hoz képest. A 28-ból 16-nak a családneve szerepelt az előző összeírásban is. Az eltűnt nevek között van a legtöbb németes hangzású családnév is (Jungert, Majer, Repel), valószínűleg tehát a mestermeberek egy része csakugyan elköltözött. [85] A Cziráky-féle összeírás egy évtized múltán már csak 15 családfőt említ, közülük 14-en már 1809-ben is ott éltek. Ismét Orbán Balázst idézem: "A blánások nagyrészt oláh eredetűek, de úgy ezek, mint az idegen mesteremberek annyira elszékelyesedtek, hogy csak magyarul beszélnek. 1819-ben conscribálva levén, az 1848-ki törvények értelmében felszabadultak s birtoklott területük tulajdonosaivá lettek." [86] Miután az erdőt letarolták, a múlt század közepén az üveggyártás megszűnt. Orbán Balázs ottjártakor a mintegy 250 főnyi lakos hamuzsírfőzéssel, marhatenyésztéssel, korlátozott mértékben földművelés foglalkozott.
A Nemes és Mikó családoknak kiterjedt erdős területek álltak rendelkezésükre, ilyen volt például a már XIV. században említett két hatalmas adománybirtok, a Zsombor és Gerebenc nevű prédium: az egyik Hídvég, Erősd és Sepsiszentgyörgy között, a másik pedig Málnás és Csíkszék határa között. A népesség - és ezen belül a jobbágynépesség - növekedése lehetővé tette a földesurak számára, hogy a XVIII. század derekától jobban benépsítsék addig kihasználatlanul álló birtokaikat, puszta telkeiket. A két lehetőség közül - egyrészt nagyobb, allodiális szántót irtani, másrészt telepeseket hozatni és rájuk bízni az írtást - általában a másodikat választották, és így kezdtek benépesülni ezek az erdőségek a XVIII. században. A Felső-Fehér vármegyéhez tartozó Bükszád és Mikóújfalu "az 1700. évtől benépesülő tipikus földesúri hutatelepülés, amolyan hagyománytalan, most kialakuló falu volt, amely sokáig csak kis szétszórt telekekből állt össze kommunitássá. Lakói taxát fizető telepesek, nagyrészt hutamunkások voltak, akik éppen a XVIII. század végén, a XIX. század elején tértek át fokozottabb mértékben a földművelésre." [87] A Mikó család levéltára alapján Imreh István a következőképp vázolta Mikóújfalu keletkezését: ez a bükszádi üvegcsűr körül kialalkult település hosszú időn keresztül kóborló, nincstelen emberek menedéke volt. 1812-ben a gyergyószentmiklósi és csíkszépvízi örmény "kereskedő communitas" kérte, hogy Málnás és Tusnád között az erdőt vágják le a tolvajok miatt. 1813-ban a Gubernium parancsára az egész szétszórt települést az út mellé költöztették le és Mikóújfalunak nevezték el. [88] Bükszádon 1780-ban 30 családfőt, 1810-ben már 61-et írtak össze. Harminc év alatt megkétszereződött tehát a lakosság. Özv. Mikó Miklósné 1806-ban büszkén vette számba, mivel gyarapította a vagyont: "a két üvegcsűr falvában szembetűnőleg sok gazdát és lakosokat telepítettem, mellyekkel a jószág jövedelme hasznosan neveltetett s öregbedett". [89]
Szintén telepes faluként alakult ki Nyáraspatak és Előpatak a már említett másik prédiumon. 1794-ben a hídvégiek panaszolták, hogy "...a hídvégi s a hídvégi erdő helyiben telepített Nyáros pataki és előpataki emberek s megszaporodások s azoknak az erdőknek nagy részének elfoglalások mián úgy megszoríttatott a marhalegelőhely, hogy egyik rész nyájnak ha elégséges volna...". [90] Előpatak alapítása - Imreh István szerint - a Mikó család 1783-ban a zalánpataki üvegcsűr mellől idetelepített szolgáló embereihez fűződik. [91] Hasonló módon mehetett végbe Bodzaforduló és a környékbeli telepek kialakulása a Bodzai-vám melletti erdőségben, de itt a spontán betelepülés játszhatta a döntő szerepet. A Zágon és a környező falvakhoz tartozó hegyekben Havasalföldről és Moldvából bevándorolt "kóborlók" létét már 1721-ben feljegyezték. [92]
Ha a beékelődött vármegyei területeken könnyebben ment a betelepítés/betelepedés folyamata, Székelyföldön volt ahol ezeket a telepítéseket a helyi faluközösség megakadályozta. Így például Mikó Miklós kísérlete, hogy a málnási erdő irtásaira, pusztás helyeire jobbágyokat telepítsen le, a faluközösség ellenállásán bukott meg. [93] Így aztán a székely falvakban inkább csak a belső telkekre telepített újabb jobbágyokat, zselléreket. 1811-ben az oltszemi udvarhoz 11 zsellér kötötte le magát, olyanok akik addig "lakhely és pártfogás nélkül szűkölködtek". [94] Jobbágyokat, zselléreket, szolgákat ezekben a falvakban nem csak a nagyobb nemesek, hanem a gazdagabb határőrkatonák is tartottak. Zalánban kevéssel az 1848-as forradalom előtt feljegyezték: "vagyon a nemes katonai renden sok személyeknek olyan házak, melybe jobbágy személy lakik". [95]
A székelyföldi románok vallási viszonyairól sajnos nem készült eddig feldolgozás, így ez a későbbi kutatás feladata. A XVIII. század eleje homályos időszak ebből a szempontból. A háromszéki románok többsége - eltérően székelyföldi társaiktól - görögkeleti vallású. Ez főképp két dolognak tulajdonítható: egyrészt a Barcaság és Szeben vidéke volt a görögkeleti vallás fellegvára az uniós törekvések idején is, a Barcaság pedig nemcsak szomszédos Háromszékkel, de egyházilag is szoros szálak fűzték hozzá; másrészt pedig a folyamatos havasalföldi és moldvai bevándorlás is az ortodoxok számát gyarapította. A barcasági kapcsolatokat igazolja, hogy pl. 1700-ban - az uniós harcok idején - Brassó újonnan kinevezett esperesének fia volt a háromszéki esperesség adminisztrátora. [96]
A szervezett hitéletről nagyon keveset tudunk a XVII-XVIII. századból. Nem tudjuk, hogy mikor alakult a háromszéki görögkeleti esperesség, de a fenti adat szerint a XVII. század legvégén már létezett. Az 1733-as vallási összeírásban is szerepel, ez arra mutat, hogy a görögkatolikusok is átvették a szervezeti keretet. Augustin Bunea szerint azonban a XVIII. század közepén Petru Paul Aron püspök felszámolt 18 esperességet, köztük a háromszékit is. [97] Az 1766-os összeírás szerint a görögkeleti esperesség azonban folyamatosan létezett. Később a görögkatolikus esperesség is újjáalakult. 1817-ben egy Kolozsváron megjelenő naptárban "Petrus Szöts Parochus et V. Archidiaconus Sedis Háromszék" szerepel, [98] az ugyanabban az évben kiadott sematizmban pedig "Joannes Sztojkovits Parochus Lemheniensis et administrator Interimalis Sedis Siculicalis Három Szék"-et találjuk; a görögkeleti esperes ugyanakkor Nicolae Popovici volt. [99] Századunk elején a balázsfalvi érsekség 32 esperessége között ott találjuk a háromszékit is 11 anya- és 90 fiókegyházzal. Ugyanakkor a görögkeleti espersségnek 27 anyaplébániája volt. [100]
Az 1699-es összeírás alkalmával Háromszéken két papot (Bodokon és Kézdiszentléeken) és egy kántort (Gelence) írtak össze. A korábbi időszakról csak szórványos adataink vannak. Ilyen az a könyvbejegyzés 1663-ból Varlaam 1643-ban megjelent Cartea românească de învăţătură című könyvében, amelyben Bârsan márkosi pap jegyezte fel, hogy ő látja el a szolgálatot Uzonban, Szentiványban és Komollón is. Ugyanez a példány később Papolcra került. [101] 1733-ban Háromszéken 11 papot találunk: görögkeleti pap volt Árkoson, Illyefalván, Bölönben, Alsócsernátonban, Kézdivásárhelyen, Lemhényben, Lécfalván, Gelencén és Zágonban, görögkatolikus Bodokon és Uzonban. Templomot csak 7-et jelez az összeírás: Bodokon, Uzonban, Bölönben, Kézdivásárhelyen, Lemhényben, Lécfalván és Zágonban. 1750-ben már 15 pap (és 8 kántor) van felsorolva (a fent említett helységeken kívül Aldobolyban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdiszentléleken és Torján. A lista azonban nem mentes a tévedésektől, hiszen az ugyanabban az évben végrehajtott országos összeírás alkalmával Kökösön is szerepel egy Popa Juon nevű görögkeleti pap. Templomot 1733 képest az alábbi községekben említenek: Árkos, Aldoboly, Illyefalva, Nagyborosnyó, Sepsiszentgyörgy, Alsócsernáton, Kézdiszentlélek, Torja; viszont Lécfalván pap ugyan még van, de templom már nincs, és ilyent később sem jeleznek.
Kézdivásárhely helyett most - és a későbbiekben is - a Felső-Fehér vármegyéhez tartozó Kanta szerepel, valószínűleg 1733-ban is erről a templomról volt szó. A két helységet mindössze egy patak választotta el, de külön közigazgatás alá tartoztak. Kantán az örmények mellett jelentős görögkeleti közösség is élt, főleg román és macedoromán kereskedők, akik szoros összeköttetésben álltak a brassói román és görög kereskedőkkel. [102] 1772-ben - amikortól írásos feljegyzések maradtak ránk - már jól szervezett ortodox közösség volt. 1783-ban a régi fatemplom helyére kőtempolmot építettek. A XIX. század elejéről, 1808-ból iskola működésére is van adatunk. [103] Egy határozatban a pap kötelességévé teszik a jó magaviselet mellett a megfelelő megjelenést, öltözködést is, "mivel itt város van, és sokféle becsületes ember jár-kel, ezért miatta ne legyen a közösség becsületének fogyatkozása". [104] Az 1836-os nagy tűzvész következtében a román közösség is elszegényedett, 1841-62 között Bereck filiájaként működött az egyház, közben azonban 1846-ban újjáépítették a templomot. 1863 után a görögkeleti közösség hanyatlásnak indult, sokan átköltöztek Bereckbe és Sósmezőre. [105]
A közösségek többségéről azonban koránt sincsenek ilyen részletes adataink. 1762-ben 11 görögkeleti és 19 görögkatolikus papot írtak össze Háromszéken, a hívek aránya azonban fordított volt 1412 görögkeleti családdal szemben 463 görögkatolikust, azaz háromszor annyian voltak a görögkeleti felekezet hívei. Templomuk az előbbieknek 12, az utóbbiaknak 10 volt. Az 1750-es állapotokhoz képest görögkeleti templomot jeleznek Lisznyóban és Kisborosnyón, görögkatolikust pedig Kőröspatakon, Papolcon és Gidófalván, ahol mind papok is működtek. Néhány nagyobb közösség esetében több pap is tevékenykedett: a görögkeletieknél 3 Sepsiszentgyörgyön és 2 Aldobolyban, a görögkatolikusoknál 3-3 Torján és Gelencén (mindkét helyen 35 család volt), 2-2 Lemhényben (53 család) és Kézdiszentléleken, ahol csak 13 ilyen felekezetű család élt. Szintén 3 pap volt az azonosítatlan "Szópety" nevű helységben. Vakanciák voltak viszont olyan népes gyülekezetek esetében - mind a görögkeletieknél -, mint Zágon (105 család), Bölön (79 család), Szentivány (38), Nagyborosnyó. Ebből az időszakból, pontosabban 1765-ből, iskolamestert egyedül Bodokról jegyeztek fel. [106]
A ma is meglevő templomok közül a XVIII. században épültek - a sepsiszentgyörgyi görögkeleti esperesség adatai szerint - a következők: Köpec (1712), Kökös (1740), Polyán (1762), Bölön (1776), Alsócsernáton (1782), Bereck (1783), Kovászna (1793), Kézdimartonos (1796). az adatokat azonban nem árt óvatossággal kezelni, hiszen pl. a bükszádi templom építési éveként 1712 van feltüntetve, amikor a falu még nem is létezett, vagy Kanta esetében 1754 szerepel, pedig ezt az egyházi jegyzőkönyvek szerint 1783-ban építették. [107]
A múlt század közepén Ignaz Lenk von Treuenfels lexikonja alapján a következő kép bontakozik ki: a görögkeletieknek 15, a görögkatolikusoknak 11 anyaegyháza volt, ahol templomok is voltak. A görögkeleti anyaegyházak a következők voltak (zárójelben a filiák): Alsócsernáton (Albis, Dálnok, Felsőcsernáton, Ikafalva, Maksa, Márkosfalva, Martonfalva), Aldoboly (Sepsiszentkirály), Barót (Bodos, Köpec, Nagybacon, Szárazajta), Bereck (Lécfalva), Bölön, Kézdimartonos (Lemhény, Szentkatolna, Ozsdola), Lisznyó (Bikfalva, Dobolló, Magyarós), Kovászna (Csomakőrös, Páké, Páva, Zabola), Uzon (Angyalos, Komolló, Réty, Szentiván, Laborfalva), Kökös (Farkasvágó, Kilyén), Zágon (Barátos, Papolc), Kisborosnyó (Feldoboly, Egerpatak, Nagyborosnyó, Szacsva), Nagyajata (Középajta, Miklósvár), Magyarbodza, Sepsiszentgyörgy (Málnás, Oltszem, Szemerja), valamint a Felső-Fehér vármegyéhez tartozó Mikóújfalu, Bükszád és Hídvég. Görögkatolikus plébániák és templomok voltak a következő helységekben: Illyefalva (Aldoboly, Árapatak, Erősd, Kilyén, Kökös, Szentivány, Szotyor, Uzon), Torja (Alsó- és Felsőcsernáton, Futásfalva, Peselnek), Gidófalva (Angyalos, Étfalva, Zoltán, Komolló, Málnás, Oltszem, Bodok), Árkos (Sepsiszentgyörgy, Zalánpatak), Kőröspatak (Barót, Kálnok, Középajta, Szárazajta, Zalán), Polyán (Bélafalva, Szárazpatak, Kézdiszentlélek, Kézdivásárhely, Kiskászon, Kurtapatak), Lemhény (Bereck, Esztelnek, Nyújtód, Kézdialmás, Sárfalva, Szászfalu), Lisznyó ( Bikfalva, Magyarós, Szentiván), Nagyborosnyó (Cófalva, Dálnok, Egerpatak, Feldoboly, Kisborosnyó, Maksa, Telek, Réty, Besenyő, Szacsva), Gelence (Haraly, Hatolyka, Hilib, Imecsfalva, Kovászna, Kézdimárkosfalva, Martonfalva, Petőfalva, Tamásfalva, Szentkatolna, Zabola, Ozsdola, Páva) és Köpec. [108]
Ha összehasonlítjuk a fenti adatokat, akkor a XVIII. század első felében néhány esetben felekezetváltásnak lehetünk a tanúi: 1733-ban még görögkeleti papokat és híveket írtak össze Árkoson, Lemhényben és Gelencén, 1762-ben viszont mindhárom helyen görögkatolikus pap és templom volt, Nagyborosnyón ugyanez a váltás valamikor 1762 és 1839 között ment végbe. Ellenkező esetre csak egy példa van: Uzonban 1733-ban görögkatolikusokat írtak össze, 1762-ben pedig görögkeletieket, ez azonban lehet az 1733-as összeírás ferdítése is, hiszen tudjuk, hogy ilyen "tévedéseket" viszonylag gyakran követtek el a görögkatolikusok javára. Az áttérések körülményeire nincsenek adataink, ezeket a görögkatolikusok viszonylag kedvezőbb helyzete motiválhatta. Ezt leszámítva a két felekezet között viszonylag stabil maradt a választóvonal, bár a migráció következtében is sok faluban alakultak ki szórványok a másik román felekezetből is, ezek aztán filiaként csatlakoztak egy nagyobb, a felekezetükhöz tartozó egyházközséghez. A stabilitást tükrözik az arányok is: 1762-ben a görögkeleti egyház hívei háromszor annyian voltak, 1850-ben pedig 2,94 az arány a két felekezet között, ez csak akkor módosul, ha beleszámítjuk a Felső-Fehér vármegyei helységeket is, így a görögkeletiek csak 2,35-ször haladják meg számbelileg a görögkatolikusokat.
Mindkét felekezetnek anyaegyháza 1839-ben egyetlen községben volt, Lisznyón. Ignaz Lenk von Treuenfels 1839-ben 1762-höz képest ismét egy sor helységben említ templomot: Bodzaforduló, Barót, Nagyajta, a két felső-fehér-vármegyei földesúri telepen, Bükszádon és Mikóújfaluban, valamint olyan falvakban is, ahol az egyházi nyilvántartás szerint a templom XVIII. századi erdetű, mint Kökös, Köpec, Bereck, Kézdimartonos, Polyán és Kovászna. Ennél érdekesebb a megszűnt templomok helyzete. 1733-ban Lécfalván említettek görögkeleti templomot, ez aztán a későbbiekben többé nem fordul elő. 1762 és 1839 között szűnt meg Bodokon és Kézdiszentléleken a templom, éppen abban a két községben, ahol 1699-ben pap és erős román közösség létezett. Szintén nem említ Lenk templomot Papolcon sem, de az itteni templom a műemléki nyilvántartás szerint 1812-ben épült. Gidófalván Teleki József jegyezte fel, hogy 1772-ben a nagy szél a románok templomát "egészen lerontotta". [109] Bodok és Szentlélek esetében nincs adatunk arra, hogy mi volt az oka a hanyatlásnak; számbajöhet az asszimiláció és az elvándorlás egyaránt, de az utóbbi a valószínűbb.
Felvetődik a románok lélekszámának kérdése is. Erről Kőváry László így írt a múlt század közepén: "A mi számát illeti ezen néptörzsöknek Erdélyben, az igen szembeötlő, mert annyira elárodtak Erdély minden részeiben, hogy tőlök az annyira tiszta magyarságú székely-föld sem egészen ment." [110] A magyar köztudatban - mint már említettük - úgy élt és él a mai napig, hogy a Székelyföld tisztán magyarok (ill. székelyek) által lakott terület. A román szerzők pedig, akik a kérdéssel foglalkoztak, a valóságosnál lényegesen nagyobb arányszámokról beszélnek, így pl. Ion I. Russu szerint a XIX. század elején a székelyföldi románok aránya 25-30% vagy még ennél is nagyobb volt. [111] Sabin Opreanu Háromszékre nézve pedig a helyi lakosokra hivatkozik, akik szerinte meg vannak győződve, hogy régen a románok a lakosság felét képezték. [112]
A románok lélekszámának alakulásához némi támpontot a XVIII. századi vallási összeírások nyújtanak. Közülük az első 1733-ban készült, és mindkét román felekezetet számba kívánta venni. A papok adatainak az alapján az esperesek, majd pedig Ioan Inochentie Micu-Klein püspök kancelláriájában összesítették az adatokat. Itt nyilván az egyes papok lelkiismeretességén múlott az összeírás sikeressége, és főként a görögkatolikusok javára történtek ferdítések. 1750-ben az általános összeírással párhuzamosan egy vallási összeírás is készült Petru Pavel Aron püspöki vikárius kezdeményezésére. 1733-mal szemben most a lélekszámot, és nem a családok számát adták meg. Ez azonban, legalábbis ami Háromszéket illeti, teljesen megbízhatatlan. Összesítve adja meg több község adatait (valószínűleg a filiákkal együtt), de nem derül ki, hogy mikor hány faluról van szó, azon kívül hozzávetőleges, felkerekített adatok szerepelnek. Sofronie mozgalma nyomán a bécsi udvar 1761-ben ismét elrendelte a románok összeírását. Buccow két egymástól független összeírás végrehajtását rendelte el, egyet a közigazgatási és katonai hatóságok, a másikat az egyház végezte, végül az adatok összevetése következett volna. Ránk azonban csak az 1762-es "hivatalos" összeírás maradt, és mivel itt az összeíróknak nem fűződött érdekük az adatok meghamisításához, ez az összeírás látszik a legmegbízhatóbbnak az összes közül. 1765-ben elrendelték, hogy ezen túl évente írják össze a szebeni és balázsfalvi püspökség alá tartozó híveket, de csak a görögkeletiek 1766-os összeírása maradt ránk. Az esperesek azonban általában nem szálltak ki a helyszínre, így aztán csak hozzávetőleges adatokat kapunk. [113]
Az 1733 a háromszéki esperesség keretén belül 90 helységet soroltak fel, közülük azonban Árapatak, Erősd és Hídvég közigazgatásilag Felső-Fehér vármegyéhez tartoztak. Közülük Lemhényt, Kézdimartonost, Alsócsernátont, Bodokot, Gelencét, Zágont, valamint Árapatakot jelölték "vegyes településként". Az esperesség területén 949 családot és 16 papot, tehát összesen 965 családfőt írtak össze, ha leszámítjuk a felső-fehér-vármegyei helységeket, akkor a szűken vett Háromszéken 866 román családot. [114] 1750-ben 4107 főt írtak össze a háromszéki esperesség területén, a szűken vett Háromszéken 3382-öt, de ez az összeírás teljesen megbízhatatlan. Az összesítésben különben 2.899 fő szerepel, de ha összeadjuk a községek adatait, akkor a már említett eredményeket kapjuk. 1762-ben, a Buccow-féle összeírás alkalmával 91 helységben 1887 családot találtak. Az 1766-os összeírás a lélekszámot adja meg, és nem a családok számát, mint az 1762-es vagy 1733-as, eszerint 7434 görögkeleti és görögkatolikus személy élt ekkor a háromszéki esperesség területén. [115]
A románok lélekszáma és aránya Háromszéken nagyon gyorsan növekedett a XVII. században, a század eleji 3,5% körüli arányról a század végére 10% körülire emelkedett. 1699-ben kb. 3350 lehetett a románok lélekszáma, 1733-ban az egyházi kimutatás szerint a szűken vett Háromszéken 3896 lélek volt, 1750-ben 4107-et (13,23%), 1762-ben 6852-t írtak össze. Ha az 1762-es adatokat fogadjuk el hitelesnek, márpedig a két öszeírás közül kétségkívül ez volt a pontosabb, akkor a XVIII. század közepén a románok aránya magasabb lehetett a 13%-nál. Majdnem egy évszázad múlva az 1850-es népszámlálás alkalmával a románok száma - szintén csak a volt székely székek területén - 12.780 (12,05%) volt, ha a két "román" felekezet híveit számoljuk, akkor 15.317 (14,44%). [116] A fenti adatokból is kitűnik a két népesség arányának dinamikája: a románok betelepedésének első nagy hulláma a XVII. századra tehető, ám az erőteljes növekedés folytatódott a XVIII. század első felében is, kompenzálva a század eleji népességpusztulást. A XVIII. század utolsó harmadában és a XIX. század első felében a bevándorlás részben mérséklődött, részben pedig a természetes asszimilációs folyamat eredményeként, bár abszolút számuk nőtt, a népességhez viszonyított arányuk alig változott.
Ha összehasonlítjuk a románok növekedési rátáját az összlakosságéval, a következő értékeket kapjuk: 1614-1699 (illetve 1703) között Háromszék lakossága 108,5%-kal nőtt, a románok hozzávetőlegesen 300%-kal; 1699 illetve 1703 és 1750 között - ha hihetünk a két összeírás adatainak, bár valószínűleg az 1750-es értékek a valóságosnál alacsonyabbak - az összlakosság fogyott, a század közepén 92,1%-a volt a század elejinek, a románok száma azonban 122,3%-kal nőtt (1699-1762 között pedig 204,1%-kal), míg 1750-1850 között az összlakosság 341,7%-kal (az 1848-as adatokkal összehasonlítva 215%-kal), a románok pedig 186,5%-kal gyarapodtak. Az előbbi adatokból ugyan részben a XVIII. századi összeírások fogyatékossága derül ki, mégis alátámasztja az előző bekezdésben vázolt népesedési dinamikát, legalábbis ami az általános tendenciát illeti.
A románok lélekszámának növekedése nézetem szerint összefüggésben van a társadalom szerkezetének megváltozásával. 1614-ben a jobbágyok aránya Háromszéken 24,57%, a zselléreké 8,13% volt, 1703-ban a jobbágyoké 30% fölött, a zselléreké 16% körül mozgott, 1750-ben 37,11%, illetve 12,38%, míg 1848-ban 48,88%, illetve 4,23% volt. [117] Ebből egyrészt kitűnik az alávetett rétegek arányának állandó emelkedése, míg végül a jobbágyfelszabadítás előestéjén e réteg aránya meghaladta a szabadokét. Másrészt pedig a zsellérek aránya a kezdeti növekedés után egyre csökkent, és a XIX. század közepére jelentéktelenné vált. Felismerhető a birtokosok az a törekvése, hogy minél nagyobb számban jussanak stabil munkaerőhöz, ezért a zselléreket is inkább ültették jobbágytelekre. Ezt a hatalmas munkaerő iránti "keresletet" a helyi népesség nem tudta kielégíteni, részben demográfiai, részben pedig társadalmi-politikai okokból (pl. a székelyek kollektív kiváltságai és katonai szerepük). Ha a fejedelemség korában a központi hatalom több-kevesebb sikerrel védte a katonáskodó elemet, a határőrezredek megszervezése után (1762-64) elképzelhetetlen lett volna a határőrkatonákat jobbágyi sorba taszítani. Így aztán szükség volt külső utánpótlásra, ennek jelentős részét pedig a románok szolgáltatták.
Ha az egyes helységeket vizsgáljuk meg, akkor megállapíthatjuk, hogy a kislétszámú román lakossággal rendelkező települések esetében a románok lélekszáma általában nő a XVIII. század ´60-as éveiig, majd csökken a XIX. század közepéig (a kettő között sajnos nem áll rendelkezésünkre ebből a szempontból hasznosítható összeírás), néhol - főleg Kézdiszéken - egyenesen eltűnik (pl. Bélafalva, Kézdialmás, Oroszfalu, Lécfalva stb.). A nagyobb létszámú románsággal rendelkező falvak esetében ezek száma a kezdeti növekedés után stagnál vagy enyhén változik (pl. Alsócsernáton, Ikafalva, Kézdipolyán, Ozsdola, Nagyajata, Gelence, Zabola, Zágon, Bikfalva, Illyefalva, Szentiván, Uzon stb.). Néhány helységben pedig 1750-1850 között is nagymértékben emelkedett a románok lélekszáma (Bereck, Bölön, Szárazajta, Kovászna, Zágon, Lisznyó, Sepsiszentgyörgy stb.), nem is beszélve az újonnan kialakult telepekről, mint Bodzaforduló, Sósmező vagy Zalánpatak. Megfigyelhető a románok bizonyos fokú "koncentrációja" főképp a határszéli nagyobb településeken, míg a központibb részeken az asszimiláció kezdte éreztetni a hatását.
Ezzel elérkeztünk az asszimiláció kérdéséhez. A székelyföldi - és ezen belül a háromszéki - románok tekintélyes része az idők során kétségkívül elmagyarosodott (elszékelyesedett). A XVIII. század végén már így írt gróf Teleki József Háromszékről: "A népe pallérozottabb és barátságos: az Oláhok is Háromszéken Székelyekké váltanak, tulajdon nyelveket elfelejtik, és csak a vallások különbözteti meg a Magyaroktól." [118]
A múlt század közepén Orbán Balázs is nagyjából hasonló helyzetképet adott: "A kizárólag Háromszékre eső szám pedig kevés kivétellel mind székely, mert ami keleti vallású a szorosan vett Háromszéken van is, annyira el van székelyesedve, hogy csak magyarul beszél, miért őket bátran keleti vallású székelyeknek mondhatjuk. Azok száma, kik az újabb időkben Oláhországból szivárogtak be leginkább a határszél közeli falukba, s kik nemzetiségükhöz ragaszkodva, oláhoknak mondhatók, száma alig mehet 5000-re." [119]
Az asszimiláció elsősorban a régebben Háromszéken megtelepedett, és a székelyekkel vegyesen élő románokat érintette. A határszéli falvakban, vagy pláne a tiszta román lakosságú újkori települések és tanyák etnikai viszonyai napjainkig alig változtak. Egyes esetekben - mint ezt Kovásznán vagy Bereckben láttuk - a transzhumáns pásztorkodás is ilyen megtartó erőként működött. A határszéli falvakban a folyamatos bevándorlás is erősítette a román etnikumot. A többségében székelyek által lakott falvakban szórványként élő románok esetében az asszimiláció természetes folyamatként értékelhető. A Mezőségen például a románok asszimilálták a kisebbségben levő magyarság egy részét.
Az asszimilációról szólva meg kell különböztetnünk a nyelvi, az etnikai és a vallási aspektust. A székelyföldi románok esetében a leggyorsabban és legzökkenőmentesebben a nyelvi asszimiláció ment végbe. Bekerülve a székely környezetbe természetes volt, hogy a románoknak el kellett sajátítaniuk a kommunikáció eszközét, hogy képesek legyenek a beilleszkedésre. Idővel nem csak nyelvükben, hanem viseletükben, szokásaikban, kultúrájukban is hasonultak a székelyekhez, ahogy ez a fenti két idézetből is kiderült. A beolvadás egyben a társadalmi felemelkedést ígéretét is jelentette számukra, különösen a XVII. században, amikor még sokkal nagyobb volt a társadalmi mobilitás lehetősége. A XVII. században nem volt ritka a román nevű lófő vagy szabad székely, aki általában beházasodás révén részesévé vált a székelyek szabadságjogainak, vállalva az ezzel járó kötelezetségeket is, s ezzel tulajdonképpen székellyé válva. Ezek a XVII. században székellyé lett románok vallásilag is beolvadtak, valószínűleg a beházasodás másképp nem is lett volna lehetséges. Tény az, hogy az 1699-es összeírásban egyetlen ilyen román nevű szabad székely családot sem találunk, pedig ezek más összeírások tanúsága szerint ott éltek az adott községekben. Éppen ezért erősen megkérdőjelezhető, hogy ezeknek a családoknak a leszármazottait lehet-e később románoknak tekinteni, hiszen nyelvüket, vallásukat, etnikai tudatukat tekintve mind ők maguk, mind a közösség székelynek tartotta (és tartja).
A legkésőbbi volt a vallási asszimiláció, hiszen a források és a mentalitás ismeretének alapján ehhez ragaszkodtak leginkább az érintettek. Bár a jelenség feltérképezéséhez az egyházi anyakönyvek tanulmányozása szükséges, úgy tűnik, hogy a XIX. század közepe előtt a vallási beolvadás csak szórványos és nem ölt kollektív méreteket. Az egyes települések esetében e folyamat pontosítását majd a helytörténet fogja elvégezni. Annyit azonban meg lehet állapítani, hogy az asszimiláció gyorsabb volt ott, ahol a román közösség korábban telepedett meg, és később nem kapott nagymértékű utánpótlást. Bodokon például, ahol a XVII. század végén egy jelentős román közösség élt, a XIX. század közepére gyakorlatilag felszívódtak. Itt a református vallásra való átkeresztelkedések már a XIX. század elején megkezdődtek, és lassan bár, de hozzájárultak a románok végleges beolvadásához.
A számokkal és az arányokkal való zsonglőrködéssel azonban nagyon csínján kell bánni. A tárgyalt korszak végén az 1850-es népszámlálás ad képet a helyzetről. Mivel ezt az osztrák hatóságok készítették, semmiképp sem vádolható elfogultsággal a magyarok részére. Ha összehasonlítjuk a vallási és a nemzetiségi rovatot, némi különbség mutatkozik a kettő között. A görögkatolikus és görögkeleti vallás hívei együttesen többen vannak, mint a nemzetiségi rovatban összeszámlált románok (a románok 91,55%-ot képezik az előbbi kategóriának). Az eltérés nem nagy, de jelzi az asszimilációs folyamat térhódítását. A beolvadás elsősorban a kis létszámú diaszpórát sújtja, és úgy tűnik, a görögkatolikusok voltak neki jobban kitéve. Az 1910-es népszámlálás szerint például Háromszéken a görögkatolikusok 74,7%-a, míg a görögkeletieknek csak 20,2%-a volt magyar anyanyelvű. [120] Ez azonban annak is tulajdonítható, hogy a határszéli kompakt román lakosságú települések, amelyek egy jelentős hányadát képezték a háromszéki románságnak, görögkeleti vallasúak voltak. 1850-ben a románok aránya Háromszéken (a Felső-Fehér vármegyei településekkel együtt) 14,42% volt, míg a két "román" hitfelekezeté 15,75%. 1910-ben a román anyanyelvűek aránya 15,50%, míg a két felekezet híveié együttesen 21,02%. A románok aránya tehát nem csökkent, sőt növekedett, de ez elsősorban a háromszéki peremfalvak és a volt felső-fehér-vármegyei román lakosságú településknek köszönhető. A görögkatolikusok száma ugyanis az 1850-es 5.392-ről 1910-ben 3.052-re csökkent. Az adatok összehasonlításánál azt is figyelembe kell venni, hogy a XIX. század közepe előtt a Felső-Fehér vármegyéhez tartozó települések külön szerepelnek, minthogy ezek közigazgatásilag nem tartoztak Háromszékhez. Mivel a XIX. század második felében egy sor ilyen települést a közigazgatás átszervezése után az újonnan megalakuló Háromszék vármegyéhez csatoltak, ezek (Előpatak, Árapatak, Hídvég, Márkos, Lüget, Nyáraspatak stb.) módosították az etnikai képet. [121] A települések szintjén ugyancsak figyelembe kell venni az arányok változásánál az esetleges közigazgatási módosulásokat. Például ha egy románok által lakott település önállóvá vált (pl. Dobolló Bikfalvától), ez a nemzetiségi arányok módosulását vonta maga után. Egy másik tényező, amit szem előtt kell tartanunk, hogy a nemzetiségi és vallási rovat közti különbözetet nem föltétlenül kell a beolvadás számlájára írnunk. Jelentős román lakosságú és/vagy a határszéli falvak esetében a cigányok is lehettek görögkeleti vallásúak. 1850-ben Sósmezőn 777 románt és 45 cigányt (együtt 822 személy) írtak össze, és a görögkeletiek száma is 822 volt. Ugyanez volt a helyzet Hídvégen Nyáraspatakkal együtt, valamint Dobollón is. [122]
Összefoglalva, a románok Háromszék nagyobbik részén már korán hasonultak nyelvileg, szokásokban, öltözetben stb. a székelyekhez. A vallási beolvadás szórványosan megindult ugyan a korábbi századokban is, de a XIX. század közepe előtt előtt nem volt igazán jelentős, nem öltött tömegméreteket. 1848 fordulatot jelentett ezen a téren is. Egyrészt a jobbágyfelszabadítás, valamint a határőrezredek megszűntetése felszámolta a meglévő rendi kereteket, fellazította a társadalmat, ismét lehetőve téve a nagyobbfokú társadalmi mobilitást. Úgy tűnik, az 1848-as események néhol közvetlenül is hatottak: egyes helységekben katalizátorként befolyásolták az asszimilációs folyamatot. [123] A modern nemzetállam keretei között pedig a nyelvében magyar és immár magyar nemzettudattal rendelkező székelyföldi románok számára a teljes asszimiláció mint természetes megoldás kínálkozott.
Szükséges itt külön hangsúlyozni a folyamat önkéntességét, legalábbis ami a XIX. század közepéig tartó időszakot illeti, hiszen a román történetírás egyik sokat hangoztatott tétele a székelyföldi románok erőszakos asszimilációja. Ez azonban a XIX.-XX. századi viszonyok visszavetítése a korábbi századokra. A rendi társadalom keretén belül ez a folyamat másképp működödött, mint a nemzetállamok idején. Ahogy David Prodan is hangsúlyozta: "a tudatos elnemzetlenítés új keletű, a korábbi asszimiláció kölcsönös volt, egy természetes demográfiai vegyi folyamat alapján, amely a vegyes lakosságú vidékeken rendszerint a népesebbnek kedvez". [124] A dualizmus idején történt ugyan néhány kísérlet az állami beavatkozásra, főképp az oktatás terén, mint ahogy a két világháború között is felmerült a "visszarománosítás" kérdése, de ez már a tárgyalt korszak keretein kívül esik. A székelyföldi románok és beolvadásuk politikai kérdéssé a XIX. század második felétől vált, az első világháború után pedig a probléma felvetése a román történetírás és publicisztika részéről szoros összefüggésben volt a székelyek földrajzi elhelyezkedésével az új román állam közepén, ahogy erre már I. Tóth Zoltán is rámutatott. [125]
A székelyföldi románok története a székely történet szerves része. Elfogulatlan kutatása e régió múltjának jobb megismeréséhez vezet. Láttuk, hogy a téma nagyon sok izgalmas kérdést vet fel, de ezekre feleletet csak a további kutatások nyújthatnak.
[1] A kérdés historiográfiájának összefoglalására, különösen ami a két világháború közötti román történetírást illeti, lásd Tóth Zoltán: A román történettudomány és a székelyfödli románság kérdése. Erdélyi Tudományos Füzetek 145. Kolozsvár 1942. A tanulmány nem csak bemutatja a román történetírás álláspontját, hanem élesen polemizál is azzal.
[2] Ion I. Russu: Românii şi secuii. Bucureşti 1990. Újabban Ioan Ranca marosvásárhelyi levéltáros kísérelte meg a kérdésre vonatkozó források összegyűjtését; megjelent kötete a marosszéki összeírások román névanyagát közli: Ioan Ranca: Românii din scaunele secuieşti în antroponimele din conscripţii. I. Scaunul Mureş. 1699-1821. Cluj-Napoca 1995.
[3] George Duby: Utóirat. In: George Duby, Guy Lardreau: Párbeszéd a történelemről. Budapest 1993. 184.
[4] Kniezsa István: Keletmagyarország helynevei. In: Magyarok és románok. Szerk. Deér József, Gáldi László. I. Budapest 1943. 125-158.
[5] Székely Okelvéltár. Szerk. Szabó Károly, Szádeczky Kardoss Lajos. I. Kolozsvártt 1872. 6. Az oklevél hitelességére vonatkozóan ezúttal is köszönöm Jakó Zsigmond szíves szóbeli közlését. Lásd még Benkő Elek recenzióját Ion I. Russu könyvéről: Magyar Tudomány. 1991/11. 1399.
[6] Makkai László: Erdély a középkori Magyar Királyságban. In: Erdély története. Főszerk. Köpeczi Béla. I. Budapest 1987. 291-295.
[7] Jakó Zsigmond: A székely társadalom útja a XIV-XVI. században. In: Székely felkelés 1595-1596. Előzményei, lefolyása, következményei. Szerk. Benkő Samu, Demény Lajos, Vekov Károly. Bukarest 1979. 19-34.
[8] Székely Oklevéltár. Szerk. Szádeczky Lajos. V. Kolozsvártt 1896. 177-216.
[9] Az 1614-es lustra megjelenés előtt áll a Székely Oklevéltár új sorozatának IV.köteteként. Ezúttal mondok köszönetet Hermann Gusztávnak és Zepeczáner Jenőnek, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársainak, hogy a lustrának a múzeum tulajdonában levő gépiratos másolatát a rendelkezésemre bocsátották.
[10] Imreh István, Pataki József: A székely falu gazdasági-társadalmi szerkezete a XVI. század végén és a XVII. század elején. In: Székely felkelés 1595-1596. 146-190.
[11] Vasile Lechinţan: Românii din scaunele secuieşti la 1614. In: Angustia. Arheologie-istorie-etnografie. I. Sfântu Gheorghe, Cluj-Napoca 1996. 93-126.
[12] Imreh István, Pataki József: i. m. 169.
[13] Uo. 161-172.
[14] Jellemző erre a következő idézet: "Az ilyen jobbágyok által lakott falvak románok, és semmiképp sem székelyek, mivel a székelyek öröktől fogva szabad emberek voltak." Şt. Manciulea: Aşezările româneşti din Ungaria şi Transilvania în secolele XIV-XV. Blaj 1941. 187.
[15] Imreh István, Pataki József: i. m. 175.
[16] Uo.
[17] Vasile Lechinţan: i. m.
[18] Tüdősné Simon Kinga: Székelyfödli jobbágykötő levelek. Más tájakról Háromszékre telepedett jobbágyok (1630-1686). In: Történelmi Szemle XXXVII. 1995/4. 439-450.
[19] Benda Kálmán: A moldvai magyarok (csángók) a XVII-XVIII. században. In: Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467-1706. I. Budapest 1989. 20-21.
[20] Tüdősné Simon Kinga: i. m. 443.
[21] Székely Oklevéltár. Szerk. Szádeczky Lajos. VII. Kolozsvártt 1898. 106-107.
[22] Tüdősné Simon Kinga: i. m. 444-446.
[23] Jakó Zsigmond: Újkori román települések Erdélyben és a Partiumban. In: Magyarok és románok. 508-571. Péter Katalin: A fejedelemség virágkora. In: Erdély története. II. 744-748; R. Várkonyi Ágnes: Az önálló fejedelemség utolsó évtizedei (1660-1711). In: uo. 806-807.
[24] Péter Katalin: A fejedelemség virágkora. 732.
[25] Jakó Zsigmond: i. m. 510.
[26] Jakó Zsigmond: A románság megtelepülése az újkorban. In: Erdély és népei. Szerk. Mályusz Elemér. Budapest 1941. 129-132.
[27] Erdélyi Országgyűlési Emlékek (EOE). Szerk. Szilágyi Sándor. XXI. Budapest 1898. 366.
[28] Demény Lajos: Mítoszok és valóság. A székely nemzettudat történelmi háttere. Székfoglaló előadás a MTA ülésén. In: A Hét. XXIX. évf. 1998/5, 6.
[29] Uo.
[30] Péter Katalin: i. m. 736-737.
[31] Imreh István, Pataki József: i. m. 173-175.
[32] EOE. VII. 517.
[33] Péter Katalin: i. m. 739.
[34] Silviu Dragomir: Istoria Desrobirii Religioase a Românilor din Ardeal în secolul XVIII. I. Sibiiu 1920. 3-14.
[35] I. Tóth Zoltán: Az erdélyi román nacionalizmus első százada 1697-1792. Budapest 1946. 26-29.
[36] I. Tóth Zoltán: i. m. 30-32.
[37] EOE. XXI. 58-60.
[38] Silviu Dragomir: i. m. 15-19.
[39] EOE. XXI. 430.
[40] Uo. 433.
[41] Lásd a tanulmány függelékében az összeírást. Az eredeti a Magyar Országos Levéltárban (OL) van: Gubernium Transylvanicum (in Politicis). F 46 Ügyiratok. 599/1699.
[42] Imreh István, Pataki József: i. m. 168-169.
[43] Domokos Pál Péter: Háromszék és Csíkszék adóügyi összeírása, 1703. In: Agrártörténeti Szemle. 1977 (XIX) 434-509, 1978 (XX) 198-282.
[44] Uo.
[45] Uo; Imreh István, Pataki József: i. m. 166.
[46] Lásd erre Imreh István: Robotoló jobbágynép a Toldalagi-birtokon (1789-1792). In: uő: Erdélyi hétköznapok. Társadalom- és gazdaságtörténeti írások a bomló feudalizmus időszakáról. Bukarest 1979. 142-143.
[47] OL. Gubernium Transylvanicum. F 49 Vegyes conscriptiók. 8. cs.
[48] R. Várkonyi Ágnes: i. m. 829.
[49] Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában 1720-21. Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam. XII. Budapest 1896. 465.
[50] Imreh István: i. m. 142.
[51] Domokos Pál Péter: i. m.
[52] Román Nemzeti Levéltár Nagyszebeni Fiókja. Fond Urbarii şi conscripţii. Nr. 52.
[53] Lásd David Prodan: Teoria imigraţiei românilor din Principatele Române în Transilvania în veacul al XVIII-lea. Studiu critic. Cluj 1944. 25-45.
[54] Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában 1720-21. 464.
[55] OL. Gubernium Transylvanicum. F 49 Vegyes conscriptiók. 8, 12. cs.
[56] Uo.
[57] Berlász Jenő: A románság az erdélyi agrártársadalomban. In: Magyrok és románok. I. 585.
[58] A továbbiakban közölt adatok forrásai: OL. Gubernium Transylvanicum. F 49 Vegyes conscriptiók. 23. cs; F 50 1750-i országos adóösszeírás. 50-53. téka; F 51 1785/1786-i úrbéri összeírás. 16-18. cs.; F 52 Conscriptio Czirákyana. 132-142. köt.
[59] A magyar környezetben az Oláh név egyszerűen a román eredetet jelölte, ezt az 1699-es összeírás bizonysága szerint is nagyon gyakran használták, valószínűleg olyankor is, amikor az illetőnek más, román hangzású vezetékneve volt.
[60] Bagoly László neve példázza azt, amit fennebb már jeleztünk, hogy a nevek alapján nem mindig lehet következtetni az etnikumra, előfordul, hogy a románok magyar hangzású neveket viselnek. Ebben az esetben egymás után vannak felsorolva: Bagoly Barbuly, László és Raduly. Valószínűleg rokonok voltak, ezért kettőjük specifikusan román keresztneve a harmadik román származását is valószínűsíti.
[61] A háromszéki pásztorok, de főképp juhászok többsége román volt, ahogy ez pl. az 1721-es összeírásból vagy a pásztorszerződésekből kitűnik. Imreh István: A törvényhozó székely falu. Bukarest 1983. 182-215, valamint Imreh István szíves szóbeli közlése.
[62] Uo. 182.
[63] Sabin Opreanu: Ţinutul Săcuilor. Contribuţiuni de geografie umană şi de etnografie. Cluj 1928. 150-153. A kétlegelős pásztorkodás XX. századi továbbéléséről lásd Nicolae Şoancă: Aspecte privind păstoritul transhumant practicat în zona Breţcu—Voineşti-Covasna. In: Angustia I (1996). 259-263.
[64] Úti jegyzések mellyeket a Székellyföldjéröl tett G. T. J. az 1799-dik esztendöben. Román Nemzeti Levéltár Nagyszebeni Fiókja. Brukenthal-gyűjtemény. HH 1-5. Nr. 21.
[65] Vasile Lechinţan: i. m. 95.
[66] Bár itt azt is figyelmebe kell vennünk, hogy a pásztorelem sokkal nehezebben írható össze, de ugyanez a helyzet Zágon és Kovászna románságával is, márpedig ott már a XVII. századtól szerepelnek az összeírásokban.
[67] David Prodan: i. m. 34; Jakó Zsigmond: A románság megtelepülése... 132.
[68] Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában 1720-21. 45.
[69] Román Nemzeti Levéltár Nagyszebeni Fiókja. Fond Urbarii şi conscripţii. Nr. 1.
[70] Trócsányi Zsolt: Új etnikai kép, új uralmi rendszer (1711-1770). In: Erdély története. II. 975-976.
[71] Uo. 976. A román bevándorlásra lásd Jancsó Benedek: A román irredentista mozgalmak története. Budapest 1920.
[72] Trócsányi Zsolt: i. m. 978.
[73] David Prodan: i. m. 76-108.
[74] Idézi Jakó Zsigmond: Újkori román települések... 564.
[75] Teodor Chindea: Contribuţii la istoria românilor din Giurgeul-Ciucului. 2. kiad. Târgu-Mureş 1995. 82.
[76] Imreh István: Földesúri gazdálkodás a Székelyföldön. In: i. m. 54.
[77] OL. F 49 Vegyes conscriptiók. 23. cs.
[78] A használt térképek a bécsi Kriegsarchivban (B IX a 715) őrzött eredetiről készült fénymásolatok.
[79] Farkasvágón még az 1809-es összeírás is csak 10 jobbágyot vagy zsellért említ, mind románokat. OL. F 49. 23. cs.
[80] A fenti települések első említése Coriolan Suciu szótára szerint is a XVIII. század második feléből származik. Lásd Coriolan Suciu: Dicţionar istoric al localităţilor din Transilvania. 1-2. Bucureşti 1967.
[81] OL. F 50. 50. téka.
[82] Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. III. Pest 1869. 17.
[83] OL. F 51. 18. cs.
[84] Uo.
[85] OL. F 49. 23. cs.
[86] Orbán Balázs: i. m. 17.
[87] Imreh István: i. m. 56-68.
[88] Uo. 27. sz. lábjegyzet. 293.
[89] Uo. 87.
[90] Uo. 72.
[91] Imreh István: i. m. 87. Lásd a 26. sz. lábjegyzetet is. 293.
[92] Román Nemzeti Levéltár Nagyszebeni Fiókja. Fond Urbarii şi conscripţii. Nr. 52.
[93] Uo. 78-79.
[94] Uo. 88.
[95] Uo. 97.
[96] Augustin Bunea: Episcopii Petru Paul Aron şi Dionisie Novacovici sau istoria românilor transilvăneni de la 1751 până la 1764. Blaş 1902. 45.
[97] Uo. 382.
[98] Calendarium novum, et vetus ad annum vulgarem MDCCCXVII... Claudiopoli. 209.
[99] Schematismus dicasteriorum et officialium magni principatu Transylvaniae pro anno 1817. Claudiopoli. 255, 291.
[100] Veritas: Magyarországi románok egyházi, iskolai, közművelődési, közgazdasági intézmányeinek és mozgalmainak ismertetése. Budapest 1909. 13-14, 43.
[101] Ioana Cristache-Panait: Prezenţa cărţii vechi româneşti în sud-estul Transilvaniei. Semnificaţii istorice. In: Angustia. I. Sfântu-Gheorghe, Cluj-Napoca 1996. 142.
[102] Maria I. Negreanu: Românii din Tg.-Săcuiesc şi satele învecinate. După condica bisericii ortodoxe din Tg.-Săcuiesc (1781-1898). Bucureşti 1943. 21-23.
[103] Uo. 16-19.
[104] Uo. 22.
[105] Uo. 23-26.
[106] Augustin Bunea: Episcopii Petru Paul Aron... 366.
[107] A lista a Kovászna Megyei Műemlék- és Műkincsvédő Hivatalában megtekinthető. A kantai adatra lásd a 103 számú lábjegyzetet.
[108] Ignaz Lenk von Treuenfeld: Siebenbürgens geographisch-, topographisch-, statistisch-, hydrographisch- und orographisches Lexikon. I-IV. Wien 1839.
[109] Úti jegyzések mellyeket a Székellyföldjéröl tett G. T. J. az 1799-dik esztendöben.
[110] Kőváry László: Erdélyország statisztikája. Kolozsvártt 1847. 188.
[111] Ion I. Russu: Românii şi secuii. Bucureşti 1990. 49.
[112] Sabin Opreanu: i. m. 114.
[113] Costin Feneşan: Izvoare de demografie istorică istorică. I. Secolul al XVIII-lea Transilvania. Bucureşti 1986. 10-13.
[114] Augustin Bunea: Din Istoria Românilor. Episcopul Ioan Inocenţiu Klein (1728-1751). Blaş 1900. 377-380.
[115] Az 1733-, 1750-, 1762- és 1766-os egyházi összeírások adatait közli Costin Feneşan: i. m.
[116] Az 1850. évi erdélyi népszámlálás. Budapest 1994.
[117] Az 1750-es és 1848-as adatok forrása Egyed Ákos: Vázlatok a jobbágyfelszabadítás és zsellérkérdés történetéről a Székelyföldön (1848-1896). In: uő: Falu, város, civilizáció. Tanulmányok a jobbágyfelszabadítás és a kapitalizmus történetéből Erdélyben 1848-1914. Bukarest 1981. 113-115.
[118] Uo.
[119] Orbán Balázs: i. m. 6.
[120] Jakabffy Elemér: Erdély statisztikája. Lugos 1923. 7.
[121] A tanulmány általában csak a szűken vett Háromszékkel foglalkozik, mivel a vármegyei terület részben más problémákat vet fel, részben pedig a források csak a szék területére vonatkoztak, néhány esetben azonban figyelembe vettem ezeket a helységeket is, de ilyenkor ezt külön jeleztem.
[122] Az 1850. évi erdélyi népszámlálás.
[123] Egyed Ákos szíves szóbeli közlése.
[124] David Prodan: i. m. 53.
[125] Tóth Zoltán: i. m. 30.