A székelyek eredetének kérdése  a történetírásban a 17. század végéig

"Historiográfia - ... e fogalom sokak szemében tévedés és hiedelemleltár. Jegyzéke könyveknek, melyeket évtizedek, évszázadok óta senki sem olvas, ismereteknek, melyeket réges-rég fölöslegessé tett újabb és újabb ismeretek sora. Ez is historiográfia, de ennél jóval több és lényegében egészen más.

Korok és társadalmak történelmi tudatvilágának szövevényében az eligazító. Kísérője a történettudomány szemléleti változásainak, amely rendre összegezi társadalmi kötöttségeit, az egyetemes gondolkodásban, a tudományok fejlődésében vitt helyét, értékét, súlyát és felelősségét. Természetesen a tudatosság különböző fokán és számos áttételen keresztül. De ha végigtekintünk útjain, látjuk, egy ritmusban fejlődött a társadalommal s a történettudománnyal, s mindig világnézeti változások idején, vagy a nagyobb társadalmi átalakulások környékén kapott új jelentőséget. Közös diszciplínája a történettudománynak és a tudománytörténetnek, egyre nélkülözhetetlenebb, mint a légifelvételek vagy a nagy távolságokat, bonyolult viszonylatokat jelző műszerek." [1]

Várkonyi Ágnes szavai úgy hiszem ide illenek dolgozatom elé, amely a székely eredet kérdésének "érdektelen előtörténetével" foglalkozik. Tény, hogy az igazi tudományos kutatás e kérdésben is éppen 1848 után fog megindulni. Ennek ellenére úgy vélem nem érdektelen áttekinteni az előzményeket is, hiszen éppen ezek az elézmények azok, amelyekből kiindulva megindul a tudományos történetíras. Másrészt pedig itt találjuk azokat az elbeszélő forrásokat, amelyeket kútfőként próbáltak használni a kérdés megvilágításában.

A székelyek eredete mind a mai napig nincs megnyugtatóan tisztázva, sőt Szűcs Jenő véleménye szerint "...a székely eredetkérdés egyike a történelem igazán soha ki nem bogozható rejtélyeinek" [2] , így mielőtt a kérdés tisztázásához kezdenénk érdemes áttekinteni az előző fejlődést, a tévutakat, és ezekkel leszámolva fogni a probléma megoldásához.

Az első magyar történetíró, aki megemlékezik a székelyek eredetéről Anonymus. Bihar vára meghódításának kapcsán kerülnek nála szóba a székelyek, kik egykor "Attila király népei voltak". [3] Miután 1746-ban Schwandtner kiadja és több évszázados feledés után újra ismerté válik, egy ideig valósággal szentírásnak veszik minden szavát, sokan használják érvként a hun származás bizonyításában, de még a 19.század közepén is találunk történetírókat, akik munkájuk őstörténeti részében hűen követik Anonymust.

   Anonymusról azóta könyvtárnyi irodalom született, ezért csak emlékeztetni szeretnék néhány adatra. A 9-11.században emlegetik ugyan a nyugati forrásokban a hun-magyar rokonságot, de emellett ugyanúgy megjelenik az avar-magyar, szkíta-magyar azonosság gondolata is. A hun-magyar azonosítás kifejtésére a 12.század végén kerül sor. Viterboi Gottfried az első, aki Memoria Seculorum(1185) és Pantheon(1189) című műveiben a korábbi hun-magyar és avar-magyar azonosítást történeti keretbe állította és összekapcsolta Attila alakjával. Egyes feltevések szerint Anonymus egyik forrása is a fent említett Viterboi Gottfried volt. [4]

   Anonymus az Attilától való származtatásban jogalapot lát, Álmost is csak akkor kezdi Attilától származtatni, amikor Pannónia birtokbavételéről beszél. Anonymus mikor felsorolja a honfoglalás előtt Pannóniában élt népeket, a székelyeket nem említi. Mivel ezt valószínűleg a régi gesta alapján teszi, feltehető, hogy a régi gestában a székelyek nem szerepeltek mint itt talált nép. Annak az oka, hogy éppen Bihar vára bevételének kapcsán említi őket, az egykorú népi viszonyok visszatükrözése a honfoglalás korába. A székelyeknek, mint itt talált népnek Attilától való származtatása - anélkül azonban, hogy a hun nevet leírná -  a jogfolytonosságot biztosítja. [5]

   A következő szerző, aki most már részletesen kifejti véleményét a székelyek eredetéről, olyan eredményesen, hogy a későbbi történetírás nagy része egészen a 19.századig az ő meséjét reprodukálja Kézai Simon, Kun László tudós udvari történetírója. Kézai Gesta Hungaroruma teremti meg a hun történet sajátos konstrukciója révén a "hun-magyar történelem" újszerű szerkezeti kettős tagolását, amely maradandó hatással volt a magyarság történeti tudatára," s a 19. századig mintegy kánoni érvénnyel bírt." [6]

   A korabeli európai atmoszférára jellemző volt az ősi, előkelő, dicsőséges ősök keresése. A magyaroknak a hunok jutottak, egyrészt mert a 10.század óta az európai írástudók közül többen fejtették ki a hun-magyar azonosságot, másrészt pedig őket "lehetett a leginkább "logikus" módon a magyarsághoz kapcsolni, oly módon, hogy a Pannóniára való "történeti jogot" erőteljes érvvel támassza alá." [7]

   Kézai összeszedte hát a hunokra vonatkozó adatokat: Iordanes Geticajából - az itt olvasott hun szarvasmondában találja meg a hun-magyar rokonság egyik bizonyítékát -, Viterboi Gottfried Speculumából, velencei hagyományokból, a Niebelung-mondából, Anonymusból stb., s ezt a magyar történelemből igyekezett tovább bővíteni. [8] Ebben a konstrukcióban a székelyekről szóló résznek előkelő hely jut, mintegy az átmenetet teremti meg a krónika két része: a hun és magyar történet között. Lássuk tehát dióhéjban, mit ír Kézai a székelyekről. Attila halála után két fia, Aladár és Csaba harcol a trónért. A vesztes Csaba tizenötezer hunnal előbb Görögországba, majd Scythiába menekül. Seregéből háromezer hun a Csigla mezején húzza meg magát, s mivel félnek a nyugati népektől, nevüket székelyre változtatják. Mikor a magyarok másodszor térnek vissza Pannóniába, eléjük mennek Ruténiába, segítenek Pannónia meghódításában, és a határszéli hegyek között kapnak osztályrészt, ahol a románokkal együtt laknak és ezek betűit használják. [9]

   Kézai módszereire jellemző,hogy például a cselszövő Detricus alakját a Iordanes művében szereplő négy Theodoricusból vonja össze. A kronológia sem erős oldala: Honorius császár, a Csaba állítólagos nagyapja, azonkívül, hogy valójában nyugat-római császár volt, húsz évvel Attila halála előtt halt meg utódok nélkül. Iordanes a hunok bukását okozó nagy csata elbeszélése során elmondja, hogy 30 000 hun pusztult el a csatatéren, majd megjegyzi, hogy a magmaradottak egy része Dacia Ripensisben húzódott meg. Minthogy Dacia alatt a középkorban általában Kelet-Magyarországot értették, Iordanes adatát úgy is lehetett értelmezni, hogy a hunok bukása után egy töredékük Kelet-Magyarországon maradt vissza.

A székelyekről szóló fejezet forrásértékét Györffy György a következőképpen értékelte: "Az elbeszélés magva Anonymus Gestájának azon kifejezése, hogy a székelyek Attila népe voltak. Ezt építette bele a szerző a hun birodalom bomlásának nyugati forrásokon alapuló elbeszélésébe. A ruténiai csatlakozás történetileg nem értékelhető anonymusi motívum. Településtörténeti forrásértéke van a következő megjegyzéseknek: a/ a mű keletkezésének idején/1271/ a székelyek a hegyek közt /Erdélyben/ laktak; b/ emlékezet szerint a székelyek Pannónia síkságáról költöztek be Erdélybe; c/ székelyek laktak a Veszprém megyei Csigla mellett. Művelődéstörténeti értéke van a székelyek betűiről szóló megjegyzésnek, ami legalábbis annyit bizonyít, hogy 1271 körül a székely rovásírás ismert volt." [10]

Kézai felfogását ismétlik a 14-15. századi krónikák is. A legteljesebb változatot a Képes Krónika és variánsai (Teleki-, Béldi-, Kaprinai-kódexek) tartották fenn a székelyekről. A Budai krónika, az első Magyarországon napvilágot látott könyv és családja (Dubnici krónika, Sambucus-kódex stb.) egy rövidebb változatban ismerteti Kézai nyomán a székelyek eredetét.

A Kézai-féle eredeztetés elterjesztésében játszott nagy szerepet Thuróczi János Chronica Hungaroruma, a közékori magyar történetírás szintézise. Thuróczi munkájához több földrajzi(Aeneas Sylvius: Cosmographia) és történeti(Antononinus: Historiarum opus) munkát használt, jórészt azonban mégis egy, a Képes krónika családjához tartozó változatot másolt, kiegészítve a Budai krónika családjának egyik variánsával. A székelyekről szólva információi nagyjából a Budai krónikában foglaltakkal egyeznek, de ez a vélemény már általánosan elterjedt lehetett az írástudók körében, mert megjegyzi:"Senki sem kételkedik az én időmben, hogy ezek a székelyek az először kijött hunok maradékai...". Ősi voltuk alátámasztására kiemeli életmódjuk archaikus vonásait. Thuróczi beszámol a székelyek nemzetségi szervezetének a magyarokétól elütő voltáról, földjeik felosztásának sajátos jellegéről, erkölcseik szigorúságáról és különleges írásukról is. [11]

A humanizmus és a reformáció nem hoz sok újat a kérdésben. Európa keleti felében az idegen hódítók elleni védekezés különleges helyzetet teremt, itt a történetírás a létfontosságú harc ideológiai támaszául szolgál, erős a politikai célok elérésére irányuló agitatív szándék, így a humanista jelleg legfeljebb a módszerre vagy a stílusra nyomja rá a bélyegét. A történetírás még sokáig nem válik el a szépirodalomtól, jellemző rá a túlzás, a kezdetleges "nacionalizmus", a "régi dicsőség" emlegetése.

Az újabb történetírás iránti igény megvolt Mátyás humanista környezetében, ezért bízták meg Antonio Bonfinit (1427-1503), Mátyás udvari történetíróját a magyar történelem újszerű feldolgozásával. Bonfini fejezi be a magyar őstörténet kidolgozását. Az európai írástudóknál az avar-magyar azonosság hite kb. ugyanabban az időben bukkan fel, amikor a hun-magyar azonosítás első nyomai is megjelennek. A Fuldai évkönyvekben már a 9.század vágán "Avari, qui dicuntur Ungari" kifejezést találjuk, de említhetjük XII.János pápát, Hroswithát, Widukindet vagy Viterbói Gottfriedot. Bonfini az aki - időzavarba kerülvén a honfoglalás elbeszélésénél - kidolgozza a magyar őstörténet hármas - hun, avar, magyar - periodizálását, amely aztán évszázadokig érvényben marad. Ez a hármas periodizáció teremti meg aztán a mű alapvetően humanista jellegét, ez ad lehetőséget arra, hogy lebeszélését a reneszánsz történelemszemlélet alaptételére, az organizmusra építse. [12] A székelyeket Thuróczi nyomán a hunok utódainak tartja, nevüket a szkíta szóból származtatja, és a humanisták etnográfiai érdeklődésének megfelelően ismerteti szokásaikat, életmódjukat: szigorú erkölcseiket, adózásuk módját, hogy nem tűrik a szolgaságot, különleges írásukat , melyet ő is szkíta írásnak nevez. [13]   Bár nincs önálló véleménye a kérdésben, ő az első aki a magyarság történetét a kezdetektől képes áttekinteni, annak folyamatáról összefüggő képet rajzol. Koncepciója évszázadokra meghatározta a magyarság őstörténetéről vallottt nézetek alakulását, kijelölte helyüket a világ népeinek családjában. A magyar történelem hármas - hun, avar, magyar - periodizálása a 19. századig érvényben maradt és nagyban hozzájárult a hun eredeztetés népszerűsítéséhez. Ezt fogadják el kortársai közül a nápolyi Michaelis Ritius (De Regibus Ungariae), a lengyel Matthias Miechovius (Tractatus de duabus Sarmatiis) vagy Georg Reychersdorfer, I.Ferdinánd tanácsosa. Kuriózumként megemlíthetjük a lucerai püspök, Pietro Ransano nevét, az elsőt aki saját elméletet gyárt a székelyek eredetéről. Humanista módon egy etimológiából kiindulva - a székelyek és a szicíliaiak latin neve egyaránt siculos - költi saját elméletét. Szerinte a székelyek egy Attila hadseregében harcoló sziciíliai légió leszármazottjai, akik házasság útján keveredve megváltoztatták nyelvüket. [14] Műve annyira nélkülöz minden valószínűséget, hogy cáfolásával alig törődtek a későbbi történetírók, és követői sem akadtak.

Az első humanista mű a mohácsi vész után, amelyik részletesen foglalkozik a székelyekkel Oláh Miklós vagy humanista nevén Nicolaus Olahus(1493-1568) könyve, az Attila. Oláh nem önálló történetkutató egyéniség, hanem csak igen jól író, könnyen olvasható történetíró. Módszertanilag, források felkutatásában, kritikában nem hoz újat, inkább csak Thuróczit és Bonfinit követi, de munkájában Attila és a hun harcosok bátorságát, erényeit példaképként állítja honfitársai elé, a mohácsi vész után a hun dicsőség emlegetésével az ország megmentésére sarkallva őket. A dicsfény utódaikra, a székelyekre is kisugárzik:"A székelyek tehát az ősi szkíta szokásokat és szabadságot még manapság sem felejtették el"- hunok és székelyek így magasztosulnak eszménnyé Oláh tolla nyomán. [15] A következő három évszázad során gyakran visszatér a kérdés ilyesfajta ideologizálása. Politikai felfogásuktól függően a szerzők vagy eszményítik a székelyeket, mint az ősi szabadság megtestesítőit, vagy ellenkezőleg, mint majd Szamosközinél látni fogjuk, elmarasztalják elmaradottságuk vagy "lázongó" természetük miatt, így pl. Christianus Schesaeus(1536?-1585) a Ruinae Pannonicaeban megjegyzi, hogy a székelyek szolgaságba süllyedtek, mert királyuk ellen "őrült módon" fegyverrel lázadtak. [16] A Mohács utáni főpap-humanisták másik neves képviselője, Verancsics Antal(1504-1573) a székelyek eredetének elbeszélésében teljes mértékben hitelt ad a "nostra chronicá"-nak, azaz Thuróczynak külföldi írókkal szemben, kiegészítve ezt  - néprajz iránti érdeklődésének megfelelően - a székely szokások, adózás, elsősorban a hadi szokások ismertetésével. [17] Egy másik humanista Georg Reychersdorf, Mária királyné volt titkára, majd I.Ferdinánd tanácsosa, erdélyi kincstartó is szót ejt Erdély földjének leírása közben a székelyekről , akiket ő is a hunok leszármazottjainak tart, vad, harcra termett emberknek, bár megjegyzi, hogy ruházatuk, szokásaik nem különböznek a magyarokétól. [18]

Verancsics Antal (1504-1573) teljes hitelt ad a "nostra chronicá"-nak, azaz Thuróczinak a régi események leírásánál, őt követi a székelyek eredetének elbeszélésében is, kiegészítve szokásaik ismertetésével.

A reformáció nyomán megjelennek az első népszerűsítő  munkák magyar nyelven, így a hun elmélet egyre szélesebb körben terjed el. Székely István első magyar világkrónikája sokak által és sokat forgatott kézikönyv lett, kifejezője és egyben megerősítője a protestáns nemzeti öntudatnak. A latinul nem tudó közönség most olvashatta először: "A többi magyarok pedig, kik az ütközettől megmaradának, mind egyetembe felkelének és megszállának Erdélybe a Moldva felől való részében, kik mind e napiglan ottogyon lakoznak, kiket most székelyeknek hívunk." [19]

Heltai Gáspár  Chronicája is az "együgyű", szerényebb műveltségű olvasók számára készült. Forrása az 1568-ban kiadott Zsámboki-féle teljes Bonfini-kiadás volt, de ezt megtisztította Bonfini mindent elrómaiasító, antik mezbe öltöztető ábrázolásától. A székelyekről írva is Bonfinit kivonatolja, csak annyit tesz hozza: "Ezec ellein mind szabadosoc valánac: de az ő hitetlenségecért etc. elsütötte a dér az ő szabadségocat." [20] Gosárvári Mátyás históriás énekében pedig ugyanazt beszéli, mint Heltai prózában. [21]

Bár latinul jelent meg óriási hatása miatt fontos Werbőczy István Tripartituma, amely egészen 1848-ig a nemesség jogi-ideológiai fegyvertára, valóságos bibliája lett, tehát minden szava megfellebbezhetetlen igazságként hatott. A székelyeket szittya utódoknak tartja, és nevüket is a szkíta szó megromlásából magyarázza Bonfini nyomán, de ezt ezúttal Werbőczy személyes tekintélye támasztja alá, és még a 19. században is találunk olyan szerzőt, aki álláspontját olyan "magister dixit" típusú érvvel támasztja alá, hogy hiszen a székelyek hun erdete kétségbevonhatatlan, mert ezt már Werbőczy is megmondta. Sombori József például így ír: "De kell-e a Tudós világnak nagyobb Diploma Verbőczynél?" [22]

Közel sem ennyire jelentősek hatás szempontjából a nagyszebeni Siegler Mihály Chronológiája vagy a pozsonyi Georg Wernher De admirandis Hungariae aquis című műve, amelyek szintén megemlékeznek a székelyek hun eredetéről. Wolfgang Lazius bár a székelyeket Attila fiától, Irnáktól származtatja, az avarok utódainak tartja. [23] A külföldi viszhangból kiemeljük a 16.században  az olasz matematikust, földrajztudóst, Antonius Maginust, a német orvost, jogászt és teológust, Johannes Pistoriust és a francia Jacques de Bongarst, aki elsőként adott ki magyar középkori történeti műveket önálló gyűjteményben. [24]

 A tudományosság igényével foglalkozik a székelyek eredetével a 16-17. század fordulóján Szamosközi István. Szamosközi igen alapos, lelkiismeretes tudós, aki kútfőit a humanista filológus gondosságával és kritikai szellemével kezeli. Humanista képzettségét Padovában mélyítette el, ahol megismerkedett Francesco Patrizzi iskolájával, aki szerint a történetíró akkor él hivatása magaslatán, ha ítélkezik és magyaráz, s ezáltal segítséget nyújt a jelen gyakorlati politikusainak. Szamosközi is megkísérel bepillantani a történet hátterébe, s az események magyarázatát gazdasági, társadlmi, kulturális, földrajzi, nemzetiségi tényezőkben keresi.

A székelyekkel legrészletesebben a Rerum Transsylvanorum Pentadis című munkájában foglalkozik. Ő az első, aki kritikusan szemléli és kétségbe vonja a krónikások állításait és vitába száll azzal az áltlánosan elterjedt nézettel, hogy a székelyek a hunok utódai. Elveti Bonfini névmagyarázatát is, nevetségesnek és ostobának nevezve a székelyek névváltoztatásáról szóló mesét, ugyanakkor megállpítja, hogy nem a latin siculus, hanem a magyar "zekel" szóból kell kiindulni, mert a siculus is ebből alakult ki. A székely szóban a szék + hely szóösszetételt véli felfedezni, ezt később nagyon sokan átveszik tőle. A székelyekről Szamosközi különben ellenszenvvel ír, és gúnyosan jegyzi meg, hogy önmagukat dicsőítve a legrégebbi magyaroknak, Attila hadserege maradványának kiáltják ki, pedig csak durvább erkölcseik, barbárságuk különbözteti meg a többi magyaroktól. A székelyeknek városaik sincsenek, így a szászokkal való összehasonlításból is, - akik a civilizációt képviselik - vesztesként kerülnek ki. [25]

Szamosközi után a 17. század visszaesést jelentett kérdésünk szempontjából. A korai barokk újra kedveltté tette az eredetkérdéseket, de mivel ez politikai tartalmat nyert, mindenki a sajátjának szerette volna a legrégibb, legdicsőbb ősöket, így hát a kérdés távol került a tudománytól, ellepték a tudálékos konstrukciók, naiv etimologizálások szövevényei.A 17.századi magyar történetírás kutatószellem és kritika tekintetében határozott hanyatlást jelentett az előző századhoz képest. A jelentősebb történetírók, mint már a 16.században is, inkább a kortörténetírás felé fordultak, ezért nem foglalkoztak eredetkérdésekkel. Ezt majd újra a barokk történetírás fogja megtenni. A század első felében ezért csak egy-egy odavetett utalást találunk a székelyek eredetéről, mint például a magyar humanista történetírás jeles képviselőjénél, Istvánffy Miklósnál (1538-1615), aki művében, a Historia regni Hungariae-ban Lajos király születése kapcsán jegyzi meg a székelyekről, hogy "közhit szerint a régi szittyáktól származnak". [26] Révai Péter(1568-1622) is tud az Attila halála után Pannóniában maradt hunokról, akárcsak Szenczi Molnár Albert(1574-1634) szótára végéhez illesztett rövid krónikája. Molnár nem volt történetíró, de szótára sokáig közkézen forgott, és közvetve a székelyek hun eredeztetésének népszerűsítését is szolgálta. [27]

Szintén a népszerűsítést szolgálta, de ezúttal külföldi közönség előtt Nadányi János (1643 k.-1707) Florus Hungaricusa. A Florusok tulajdonképpen az egyes európai népek történetéről adtak rövid áttekintést, a Florus Hungaricus is külföldi kiadó megbízásából Hollandiában készült, és a magyar történelmet az európai történelem keretébe illesztve adta elő, és nagymértékben támaszkodott a nyugati történeti irodalomra is. A székelyekről szóló részben megkísérli Thuróczyt összeegyeztetni elsősorban Iordanesszel, de Szamosközyt is ismeri és használja. [28]

Már Nadányinál is megfigyelhetők barokk vonások; ez még inkább előtérbe kerül a 17.század végén élt Otrokocsi Fóris Ferencnél. Otrokocsi munkájával, az Origines Hungariae-val iskolát teremt, főleg szófejtő eljárása lett ismert, amellyel nyelvünkben mindent a héberből próbált leveztni. A székelyeket hun utódoknak tartja ő is, nevüket pedig a szék-hely összetételből származtatja Maginus és Szamosközy nyomán, nem állja meg azonban, hogy a szék szót össze ne vesse a héber Sek vagy Sak szóval. [29]

A reformáció hatására a 17.században egyre több a magyar nyelven, ebből következően a tudománynépszerűsítés szándékával írt munka, de nem csak reformátusok tollából. Petthő Gergely (1570 k.- 1629) katolikus szellemű és magyar nyelvű magyar történetet és világtörténeti vázlatot akart adni a széles olvasóközönség kezébe. Krónikája annyira megfelelt a 18. századi jezsuita történetírás céljainak és ízlésének, hogy a 18. század folyamán ketten is folytaták (Sprangár János és Kovács M. János jezsuiták), és több kiadást is megért. Munkája régi részében - be nem vallottan - Székely Istvánt és Heltait követte, ugyanezt mondhatjuk el a székelyekről szóló részről. [30]

Református részről Lisznyai K.Pál foglalja össze magyarul az ország történetét. A székelyekről szólva nagyon sok szerzőt próbál összeegyeztetni, a logikát nem sokra tartja, de tiltakozásul a jobbágyság elnyomása ellen a székelyek "régi szabadságát" idealizálja ideologikus tartalommal. [31]

A református püspök, Geleji Katona István (1589-1649) is megemlékezik a székelyekről, "a régi Scythiai Magyaroknak igaz maradványi"-ról Magyar Grammatikátska című művében. [32]

A 17. századi szász történetírók (David Fröhlich, Johann Tröster, Laurentius Toppeltinus, Martin Kelp, Georg Haner, Matthias Miles, Valentin Franck von Franckenstein és mások) is, akik a szászokat a legképtelenebb rokonítások révén különböző dicső ősökkel kapcsolják össze, így a dákokkal, gótokkal, gepidákkal, a székelyeket hun eredteűnek tartják.

A 18. század a forráskritika kora. Ez a székely kérdésben is megmutatkozik annyiban, hogy bár a hun eredeztetés marad még a domináns, legjobb történészeink már nem elégednek meg ezzel, új utakat próbálnak keresni. Munkásságukból azonban inkább csak a negatívum, a hun elmélet kritikája a maradandó, az új elméletek felállításában már nem tettek tanubizonyságot ugyanarról az éles ítélőképességről, logikáról. Ezért is van az, hogy nem teremtenek iskolát, egy-egy elméletet két-három történész fogad csak el.

Azonban ez a viszonylagos újító szellem is csak a történetírói elitre volt jellemző. Hogy ez mennyire így van, arra elég említeni mondjuk a Palma Károly vagy a jezsuita Horváth Mihály nevét, akik kompromisszumos megoldást keresve engedményeket tettek a hun elméletnek, nem is beszélve arról, hogy a népszerűsítő munkákat - a tankönyveket, a magyar nyelven írt könyveket - messze elkerülte a kritikai szellem, azok még megrekedtek a középkorias elbeszélés szintjén. És a 19. század első fele éppen ezt a középkori eredetű koncepciót élteti tovább, tudomást sem véve Pray György, Cornides Dániel  eredményeiről.

A korszerű kutatás kibontakozásával egyidejűleg indult meg a nemesi olvasóközönségnek szánt tudományos ismeretterjesztő irodalom fejlődése. Néhány világi nemestől eltekintve, művelői éppúgy a laicizálodó egyházi értelmiség képviselői, mint a szaktudósok, s világnézeti eltérés sincs az ismeretközlés e különböző válfajai között. A tudománynépszerűsítő művek szerzői, hogy írásaikat tetszetőssé, olvasmányossá tegyék, a szerkesztésben szépirodalmias eszközöket használtak, az anyag megválasztásában különös előszerettel viseltettek a furcsaságok, kuriózumok iránt. Ha eddig a hun eredeztetés volt a kizárólagos, most a történeti kritika erősödésének köszönhetően egyre többen vonják ezt kétségbe, új elméletek jelennek meg. Egyelőre még a hun vonal marad a domináns, a népszerűsírő művekben majdnem kizárólagos, de a jelentős történetírók nagy része elfordul tőle.

A most felállított új elméletek nem állták ki a későbbi tudományosság próbáját, sok esetben inkább érdekes ötletek, semmint érvekkel alátámasztott tudományos álláspontok. Jelentőségük abban áll, hogy a hun eredeztetést cáfolják, megtörik egyeduralmát. A hun elmélet is fejlődött azonban. Bár még sok a krónikások meséjének egyszerű ismételgetése, már találunk "tudományosabb" álláspontokat is. Ezt az elméletet vallja Lakatos István kéziratban maradt Siculiájában, az első  a Székelyföldről készült összefüggő földrajzi-történelmi munkában, a jezsuita Kunics Ferenc (1697-1763) a Lakatos munkája alapján készült monográfiájában, a Dacia Siculiaban, Bél Mátyás (1684-1749), az államismeret kiváló művelője a rovásírással foglalkozó művében, valamint a forráskutató iskola olyan jelentős egyéniségei is mint Dezsericzky Ince József (1702-1763) vagy Katona István (1732-1811).

A tudós jezsuita Timon Sámuel (1675-1736) a forráskutatáson alapuló nemzeti történetírás megalapítója is a hagyományos álláspontot foglalja el: a székelyek a legigazabb magyarok, a hunok maradványai. Ennél sokkal érdekesebb névmagyarázata. Szerinte ez foglalkozást jelent, őrt, és az ő idejében is még a regéciek (Abaúj megye) székelyeknek nevezik az erdőöröket. [33] Ez az új adat a későbbi vitákban nagy jelentőségre emelkedett, általában azok használták érvként, akik a székelyekben telepített népcsoportot láttak.

A székely Benkő József (1740-1814), az államismereti iskola utolsó nagy képviselője így "érvel": "Így tehát Törvény, Király és az Ország ellen tusakodik, és a Privilégiumoknak megvetője az, aki az annyiszor említett Székely Nemzetnek eredetét másképpen állítja és magyarázza." [34] A székely szót a székhelyből eredezteti, de megjegyzi, hogy a siculus szó is régi, már 1096-ban szerepel a milkovi püspök - különben éppen Benkő által hamisított - oklevelében. Ha még a tudományos történetírásban is néha ez volt a színvonal, a tudománynépszerűsítő művekben, a tankönyvekben, amelyeket az új, kritikai szellem nem hatot át, a hun eredeztetés jóformán egyeduralkodó volt. A legtöbb ilyen munka a krónikairodalom szintjén maradt, és ezek formálták a nagyközönség tudatát. Legtöbbjük magyar nyelven íródott, hiszen szélesebb rétegekhez szóltak, leszámítva a tankönyvek egy részét, amelyek latin nyelvűek. E tudománynépszerűsítő művek közül volt az egyik legnépszerűbb Huszti András(+1755) színes, fordulatos, népi kiszólásokban bővelkedő Ó és Ujj Dáciája, a hányatott életű ferences tanár, Szekér Joákim(1752-1810) az "asszonyi rend" szórakoztatására készült műve, A magyarok eredete, amelyben Dugonics Etelka című regénye is történeti forrásként szerepel.

A szászok közül a hun eredetet fogadják el a szebeni Martin Felmer, Michael Lebrecht, Joseph Karol Eder, de ezt teszi Gheorghe Sincai is a Cronica Românilor-ban, a külföldiek közül Anton Friedrich Büsching, Johann Gottfried Eichhorn, göttingai professzorok vagy a francia H.de Sacy.

A hun elmélet elterjesztésében a legnagyobb szerpük kétségtelenül a tankönyveknek volt, így pl. Losontzi István(1709-1780), a nagykőrösi református gimnázium igazgatójának Hármas kis tükör című könyvének, amelyik példátlan népszerűségnek örvendett, 1854-es betiltásáig rengetegszer kiadták vagy Bolla Márton(1751-1831) sokat forgatott latin nyelvű egyetemes történelmi tankönyve, a Primae linae Historiae Universalis, melyet Ferenc császár 1800-ban aranyéremmel tüntett ki. Herepei Ádám Históriája kéziratban maradt ugyan, de hatását a kéziratos iskolai jegyzetek elterjedése mutatja.

A század végén készült a hírhedt hamisítvány, a Csíki székely krónika is, hitelességéről egy teljes évszázadon keresztül folyik a vita, mígnem Szádeczky Kardoss Lajos 1905-ben végleg ki nem mutatja hamisítvány voltát. A krónikát 1796-ban  a csíkszentmihályi Sándor Zsigmond jogakadémiai hallgató koholta, az Aporok elleni családi perben kívánva felhasználni. Bár egészében koholt, több valós elemet is beleszőtt, felhasznált élő hagyományokat, jól ismert helyeket, a székely nemzetségi társadalom jellegzetes vonásait, Anonymusból vett adatokat. Bár hamisítványként sem tartozik a sikerültek közé, mégis sokan felhasználták a hun elmélet alátámasztására, olyan neves történetírókat is megtévesztett mint Kőváry László, Szilágyi Sándor, Szabó Károly vagy Orbán Balázs. Nagy regényírónk, Jókai Mór felhasználta Bálványosvár című regénye írásához, és így a köztudatba is belekerült, egyes elemeivel napjainkban is találkozunk. Érdekes lenne az ilyen típusú "másodlagos néphagyományok" bővebb vizsgálata, amilyen valószínűleg maga a hun származás mítosza is.

Pray és Katona halála után munkájuknak több mint egy fél évszázadon át nem akadt méltó folytatója. A kritikai szellem elsorvadt, munkásságuknak inkább csak negatívumai éltek tovább, konzervatív szemléletük, a késő barokk feudális-nemesi szellemű koncepciója. A kor történetírását inkább az előző század eredményeinek népszerűsítése jellemzi. az irodalom primátusának kora ez - mondja Szerb Antal - , és tényleg a történészek egy része író, aki csak kedvtelésből nyúl a történelemhez. "Történeti témákhoz a nemzeti múlt és a nemzeti nyelv fanatikus szeretete vezeti őket, vagyis ugyanazok az eszmények, melyek a szépirodalomnak is ihletői voltak. A magyar próza kiművelésében lehetnek ugyan érdemeik - írta Lékai Lajos - , de a történettudományt egy lépéssel sem vitték előbbre, ami a nyugati fejlődéshez viszonyítva állandó süllyedéssel egyértelmű, mely éppen 1830 táján érte el a mélypontját." [35]

A történelemmel foglalkozók tábora kiszélesedik, legnépszerűbb a tanárok csoportja, akik diákjaik erkölcsi nemesítésén fáradoznak. Mellettük papok, írók, hivatalnokok, vidéki nemesek, katonatisztek ütik ezzel agyon üres óráikat. Képzettség hiányában forráskritikát sem végeznek, de erre igényük sincs, inkább csak olvasmányaikra támaszkodva végzik az előző század eredményeinek népszerűsítését; hatásuk azonban jóval nagyobb, mint tudós elődeiké. A korszak is kedvezett ennek, hiszen még soha nem volt a történelem iránt ekkora érdeklődés. A biedermeier életstílussal egyidőben ez a történeti érdeklődés mind szélesebb rétegekre terjed ki. A nemzeti múlt azonban egyelőre inkább csak ürügy, a kispolgári élet unalmát elűző érdekes történet nyersanyaga. Mint ahogy a 19.század elején tömegesen bemutatott lovag- és rémdrámáknál, itt sem számított a történelmi hűség, csak a szórakoztató, kalandos mese. Egy-egy történelmi csengésű név elég volt, hogy a hálás publikum fellelkesedjék. Legtöbb munkáról elmondhatjuk azt, amit Kisfaludy Károly írt korai darabjairól:

"Sok hazapuffogtatás, ok semmi, de szörnyű magyarság.
            Bundás indulatok; oh be tatári műv ez!"

Az új nemzedéket, melynek reprezentatív képviselője Horvát István, a mértéktelen hazaszeretet, a barokkos etimologizálások, a délibábos őskeresés jellemzik leginkább. A kor történetírását így jellemzi Lékai: "A tudományok fölébe kerekedett az irodalom, az igazságnak a nemzeti érzés. a magyar romantika a történetírásban ennyit jelentett." [36]

Nem meglepő tehát, hogy korszakunk legnépszerűbb kérdése a magyarság őstörténete. Ehhez több dolog járult hozzá: Sajnovics és követői révén a finnugor rokonság felfedezése, és az ennek kapcsán kirobbant szenvedélyes vita, de Anonymus Gestája is csak ekkor vált általánosan ismertté, és nem utolsósorban az a tény, hogy a történelem egyre inkább a politika "szolgálólányává" válik. Régiónkra a mai napig jellemző módon a politikai és nemzetiségi csatározásokhoz a történelem szolgáltatja az eszköztárat, az érveket.

A székely eredetkérdésben sem hozott semmi újat a 19. század első fele. A munkák nagy részét csak az őket átszövő nacionalizmus különbözteti meg a középkori krónikás irodalom termékeitől. A hun elmélet újra egyeduralkodóvá válik, bizonyítására minden érvet felhasználnak, szinte hazafiatlanságnak számított kétségbe vonni. Kézai, Werbőczy mellett különösen divatos Anonymusra hivatkozni. Jól jellemzi a kor tudományos színvonalát, hogy a csíki székely krónika általánosan elismert forrásként szerepel.

Unalmas lenne "névsorolvasást" tartani a hun elmélet múlt század eleji hívei között, így csak néhány nevet ragadok ki : Kállay Ferenc (1790-1861), nyugalmazott kapitány, az MTA tagja egy külön könyvet szentelt a témának. A Históriai értekezés a Nemes Székely Nemzet eredetéről 1829-ben jelent meg, és hitelesnek fogadja el a milkovi püspökség Benkő József által hamisított okleveleit és a csíki székely krónikát is. Elméletének alátámasztására Kállay hivatkozik a hagyományra, a köztudatra, a székelyek sajátos törvényeire, külön szokásaikra, a rovásírásra, a helynevekre, nemzetségi szervezetükre, az adománylevél hiányára stb. A székely nevet timon nyomán az őr szóból származtatja. [37]

A hun eredetet próbálja bizonyítani Nagyajtai Kovács István (1799-1872), Kőváry László, az unitárius püspök és költő Székely Sándor; ezt fogadja el Dugonics András, Budai Ésaiás, a híres debreceni tanár, Virág Benedek, Pálóczi Horváth Ádám, Szigethi Gyula Mihály udvarhelyi tanár, aki lefordítja a csíki székely krónikát is, és nagyon sokan mások. Kissé hosszabban időznék Horvát Istvánnál (1784-1846) - a "lángeszű mániákusnál", ahogy Szerb Antal nevezte -, mivel ő reprezentatív képviselője kora történetírásának. Könyve, a Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből, " a korszak legmulatságosabb könyve - írja róla Szerb Antal - csak az a hátborzongató, hogy 1825-ben jelent meg, amikor kint az ún. történelmi iskola kezdi bontogatni szárnyait és a történelmet felemeli az igazságok hideg és tiszta birodalmába." [38]

Művét a kortársak többsége elismeréssel üdvözölte, sőt ennek hatására sorra jelentek meg a magyarság őstörténetével foglalkozó tanulmányok, amelyeknek szerzői szófejtéseikkel gyakran még a mestert is felülmúlták. Számos költő és író tőle nyert ihletet hősi eposzainak megírásához. Az egész romantikus nemzedéknek ő a tanítómestere, beszédeivel nagy hatást gyakorolt az egyetemi ifjúságra, ahogy volt tanítványa Eötvös József írta nekrológjában: "Nem volt tanítóink között, kitől annyian tanulták volna szeretni a hazát." [39] Horvát könyvében szót ejt a székelyekről is, kiknek "Nemzetségi Nevek a Lófejű név, melly a Törvényekben és a Nemzet XVII-dik századi pecsétén is olvastatik. (...) Olly igazságszeretők voltak a Lófejűek hajdan is, mint mostanában; és azért a Római Nép, melly tőlök tanulta a hadizenés módját is , az Igazat Aequsnak mondotta." [40] Az általa szerkesztett Tudományos Gyűjteményben 1834-ben egy cikket ír a székelyek nyelvéről. Ebben a csíki székely krónikát hitelesnek ismeri el. azonkívül a székelyek most már egy eredetű nép lesznek a szicíliaiakkal, mint egykor Ransanusnál, sőt Palesztinában is székelyek laktak, és Horvát még csak nem is fejti ki "... az ősi székely Históriának azon részeit is, mellyek az Afrikai Numidáknak, Palestinai Chivaeusoknak és Hippenusoknak, Ciliciai Lykaoneseknek, Görögországi régi Boeotiaiknak és Achivusoknak, Olaszországi Lucánusoknak, Aequusoknak és Equiculáknak, Francia-, Olasz- és Csehországi Bójusoknak, Mar-Comanusoknak és Luroneseknek viszontagságaikat illetik." [41]

Fölösleges tovább időznünk Horvátnál, hiszen ennyi is bőségesen példázza nézeteit. Ismét Szerb Antalt idézem: "Az öröm, amellyel a közönség Horvát István képtelenségeit elfogadta, mutatja az optimista nemzetfelfogás megalapozottságát a korlélekben. Ebben az optimizmusban készül elő a következő nemzedék megannyi megdöbbentő politikai ballépése." [42]

A kiegyezés után a kibontakozó forráskritikai irányzat a székelyek hun eredetének elméletét is cáfolja. Híres a múlt század második felében a Hunfalvy Pál és Szabó Károly közti polémia. Hunfalvy elsősorban nyelvészeti érvekre támaszkodva veti el a hun származást, hiszen a székelyek nyelve ugyanazokon a török és szláv hatásokon ment át, mint a magyar, semmivel sem tartalmaz több török szót, sőt a székely nyelvjárások nagy hasonlóságot mutatnak a történeti Magyarország peremvidékeinek nyelvjárásaival, szerinte a hun monda sem egyéb tudós kombinációnál, melynek jól kimatathatóak forrásai. Ezzel szemben Szabó Károly a hun elmélet alátámasztására jog- és társadalomtörténeti érvekre, valamint a szászokéhoz hasonló kiváltságlevél hiányára hivatkozik.

Hogy a kérdést még jó ideig nem lehetett politika és főleg érzelemmentesen tárgyalni, arra példa a hun elmélet továbbélése. A 19.század második felében is szép számmal akadtak hívei, főleg a székely történetírók körében: a fent említett Szabó Károlyon kívül Szilágyi Sándor, Imecs Jákó, Orbán Balázs, amely a köztudatra talán a legnagyobb hatást gyakorolta, Szentkatolnai Bálint Gábor, századunkban pedig Jósa János, Csíkszentmihályi Sándor Imre, Rugonfalvi Kiss István, az 1939-ben megjelent, reprezentatívnak szánt munka, A nemes székely nemzet képé-nek szerkesztője és mások.

Századunkban a hivatásos történészeknél a hun elmélet ebben a primitív formájában már nem fordul elő, egyesek azonban , mint pl. Dümmerth Dezső megkísérelik ezt a hagyományt különböző konstrukciók révén rehabilitálni. Annál inkább megtalálható viszont a nagyközönség által olvasott kiadványokban, így  az újra kiadott Tolnai Világtörténet sorozatban vagy Orbán Balázs már említett munkájában. Az erdélyi érdeklődők, akik hosszú ideig el voltak zárva a magyarországi szakirodalomtól jószerével ma is innen merítheti ismereteit.

A hun elméletet napjainkig többen és alaposan cáfolták. Kimutatták a hun elem fennmaradásának képtelenségét - Erdélyben kölünben is csak szórvanyosan kerültek elő hun leletek -, Kézai nyugati forrásait, a nyelvészeti érveket Hunfalvy után legutóbb Benkő Loránd rendszerezte. A különböző érvek felsorolására nem térek ki, hiszen ezeket nagyon jól összefoglalta Bóna István professzor a Korunk 1991/12 számában. Bonyolítja a helyzetet, hogy a kérdés a mainapig nincs megnyugtatóan tisztázva, és feltehetőleg nem is lesz a közeljövőben. Kissé leegyszerűsítve két irányzathoz sorolhatnánk a székelyek eredetéről kialakult véleményeket: az egyik szerint a székelyek magyarok (képviselői között a nyelvészek vannak többségben, de találunk régészeket stb., így Benkő Loránd, Bóna István, Balázs János, Mesterházy Károly stb.), a másik irányzat szerint elmagyarosodott, valószínűleg török eredetű, csatlakozott népelem - eszegel-bolgárok, kabarok vagy avarok - állítják Györffy György, Fodor István, Kristó Gyula, Szűcs Jenő és mások. Mind a két  elméletnek vannak jó érvei és gyenge oldalai, a polémia tudományos eszközökkel folyik. Annak azonban, hogy különösen Erdélyben és az emigrációban egyre több olyan írás jelenik meg, amelyik rehabilitálni kívánja a hun elméletet, már bonyolultabb okai vannak.

A Trianon utáni nemzeti tudat zavarodottsága, frusztrációja, a hosszú elzártság a magyar szakirodalomtól és főként a dáko-román kontinuitás mitizálása, az eredetkérdéseknek a mai napig történeti-jogi érvként való felhasználása, mindez együttesen hozzájárul a "kompenzatív" mítoszok virágzásához, hiszen egész Kelet-Európára jellemző a történelem és az ideológia szoros összefonódása. Végezetül Szűcs Jenőt idézném: "E historizált nacionalizmus - pótlék. A történetírás a nacionalizmus szolgálatában bizonyos értelemben pótolni hivatott a nemzet par excellence modern elméletét, emocionálisan pedig kárpótlást hivatott nyújtani a nemzeti fejlődés befutotta a pályáját, azaz a szerves történeti folyamatok erdeményeként már a 19. azázadban "elkészült" a nemzet valamilyen többé-kevésbé tiszta képlete, ott ilyen pótszerre kevésbé volt szükség, mert ott az öntudat forrásául inkább kínálkozik a jelen (melybe erőszaktétel nélkül simul be a múlt képe), mintsem az ilyen vagy olyan mértékben mitizált múlt." [43] Ha mi ehhez a mitizált múlthoz ragaszkodunk, nemcsak a történettudomány eredményeinek hányunk fittyet, hanem a párbeszédet is lehetetlenné tesszük, hiszen e múltszemlélet lényegéből fakadóan immmunis az "észérvekre",amint ezt a különböző Kárpát-medencei történésztalálkozókon láthatjuk. A megoldást nem a mitikus múltba való zárkózás  jelentheti, hanem éppen a múlt előítéletktől mentes feltárása, és az ennek alapján épített jövő.