utolsó frissítés: 2008. ápr. 21.

Városok, városkép a Székelyföldön a 18. század vége és a 20. század eleje közöttLimes. 2004. 1. sz. 31-47.

Városok, városkép a Székelyföldön*

A hagyományos történetírásaban az a kép élt - és ez ment át a köztudatba is -, hogy a Székelyföldön nem voltak igazi városok: "A város a Székelyföldön tehát mesterséges, idegen palánta, mely nehezen gyökerezett meg s félig-meddig mindig ilyen idegen maradt. Igazi várost, kerített várost, hiába keresnénk a Székelyföldön". [1] A Székelyföld az egykori Habsburg Birodalom, majd az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legelmaradottabb régiójának számított, városai - az egy Marosvásárhely kivételével, de ezt a szabad királyi városi rangra való emelés után nem is tekintették a Székelyföld részének - nem számítottak "igazi" városoknak.

Mennyire voltak ténylegesen "városok" ezek a kiváltságos települések? Makkai László az alföldi mezővárosokhoz hasonlította a székelyföldi városokat, úgy vélve, hogy "inkább nagy faluk, mint kis városok" voltak. [2] Sonkoly Gábor nemrég megjlenet könyvében is - Marosvásárhely kivételével - igazában csak a 19. század második harmadában jelennek meg a székelyföldi városok az erdélyi városállományban, [3] addig lakosságuk alacsony száma miatt "láthatatlanok" maradtak. Úgy vélem azonban, hogy az egyszerű mezővárosok és a taxás helyek között szereplő, de valójában faluként számon tartott Oláhfalu és a fejletlen Illyefalva kivételével a többiek nemcsak hogy magukat városnak tartották - ezt különben környezetük és a hivatalosságok sem vonták soha kétségbe -, hanem ténylegesen városként léteztek és mint ilyenek központi funkciókat láttak el. Az az erdélyi városállomány egészét minősíti, hogy a számszerűsítéseknél a városállomány egy része a "szürke zónába" kerül; egyúttal figyelmeztet a kutatás és az összehasonlítások nehézségére és buktatóira is. A torzításhoz többek között az is hozzájárul, hogy Erdélyben leginkább a szász városok feleltek meg a nyugati városról kialakult képnek, ezekkel összehasonlítva - bár sok mutatót illetően versenyképesek voltak - a vizsgált települések kétségkívül kevésbé városiasnak hatnak. A Székelyföldön nem tudtak nagyobb városok kialakulni, a vidék ennyit volt képes önmagából kitermelni, ennyit tudott "eltartani".

A dualizmus elején végrehajtott nagy közigazgatási átrendezés során ugyan egy részük elvesztette városi kiváltságait, [4] de új elem nem jelent meg, hacsak Gyergyószentmiklós 1907-es rendezett tanácsú városi státusát nem tekintjük annak. A többiek legalább a fejedelemség kora óta kiváltságokkal rendelkeztek. A Székelyföld e tekintetben beilleszkedik az általános erdélyi képbe: "Nincsenek látványos változások - régi központok teljes elhalása és újak feltörése - az erdélyi városiasodásban. Lassú fejlődés jellemzi." [5] A kiváltságok, az önkormányzat gyakorlata, ha nem is volt önmagában elég, de fontos tényezőt jelentett a városfejlődésben. Tanulságos, hogy a városi kiváltságokkal rendelkező és vásárközpont Csíkszereda maradt meg városnak és lett megyeközpont, nem Csíkszék székhelye, az egyházi és iskolaközpont Csíksomlyó. Csíkszereda látványos fejlődését elősegítette, hogy potenciálisan magában hordozta a városiasság csíráit.

A továbbiakban egyetlen aspektusát ragadom ki a székelyföldi városfejlődésnek: a városkép alakulásán igyekszem bemutatni a városok fejlődését a 18. század vége és a 20. század eleje közti időszakban. A gyors népességgyarapodás és a meglevő központi szerepkör, különösen ami a közigazgatást illeti, ellenére e városok legtöbbje sokáig még igen falusias volt, mind építészeti, mind a modern élet civilizációs vívmányait illetően.

A helyzet a 18. század második felétől kezdett lassan megváltozni. A század közepén még mostoha állapotok uralkodtak a legfejlettebb városban, Marosvásárhelyen is. A polgárok panaszt tettek, hogy a marosvásárhelyi tanács nem fordít gondot az utcák állapotára: "Az városban utakot, még csak kapuk előtt is nem csinálnak". [6] A centumvirátus újabb rendeletek hozott: minden polgárt köteleztek, hogy megjavítsa, illetve karban tartsa a háza előtti útszakaszt, valamint a saját háza homlokzatát, és mindent eltakarítson a háza előttről, ami akadályozhatná a forgalmat. A piac és az utcák "megigazítására" a szék segítségét is kérték. Mivel a piacon "szerte széllyel minden rend nélkül lévő rongyos sátorok a városnak nem csak dísztelenségére, hanem a gonosztevőknek, cellengőknek mintegy fészke lévén" és pipától könnyen meggyulladhatnak, kiadták a parancsot, hogy ezeket bontsák le és rendezzék a piacteret. [7] Egy újabb rendeletben 1798-ban kötelezték a lakosokat, hogy mindenki ássa ki háza előtt az árkot és rakja ki kővel. Ugyanakkor megrótták az egyik polgárt, aki új háza építésénél nem akarta figyelembe venni a házak kijelölt vonalát, mondván, hogy a "Magistrátus által az utcának a Maros felé néző sora már ez előtt jó darab idővel defigálva lévén, s más ott lévő polgárok a meghatározott lineában építvén magok új épületeket, házaikat, az Instans által kívánt kirugtatás mindazoknak is praejudical, s az ornatust is egészen megszegi". [8] Majd megparancsolták, hogy az esővíz lefolyására árkokat ássanak, hogy ne legyenek az utcák sárosak, valamint, hogy "a ganét az utcákról el kell hordani, szélüket kövekkel kirakni, földdel és agyaggal kidöngölni". Ahogy a Guberniumi rendelet írja: "ezen városnak nevezetesebb utcái az Aedilis Director úr plánuma szerint kővel kirakattassanak, a város cassájának erejéhez képest." Szintén ekkor határozták el, hogy "a piacra egy szökőkutat csináltassanak", mégpedig egy Bécsben tanult mesterrel. [9] Tudjuk, hogy az illető személy Bodor Péter volt, akinek zenélő kútja sokáig a város egyik fő nevezetessége volt. Ezek az állandóan visszatérő határozatok és javaslatok egyben azt is jelzik, hogy hatékonyságuk csekély volt. A változás jelei igen lassan mutatkoztak, de a 19. század elején ezek egyre sokasodtak.

A 19. század első felében - közepe táján kezdődtek meg a nagyobb szabású építkezések is. A fejlettebb városkákban emeletes kőépületeket húztak fel, de ez az általános városképen még alig változtatott. Mint ahogy az utazók leírásából kitetszik, a házak túlnyomó többsége még jó ideig zsindellyel vagy éppenséggel zsúppal födött faház volt. Mint más téren is, ebben is Marosvásárhely járt az élen: itt már amúgy is volt néhány díszes palota és más kőépület a 18. századból. A polgárok azonban csak most kezdtek tartósabb anyagból építkezni: 1814-ben Görög Sámuel kereskedő engedélyt kért a tanácstól, hogy a piactéren fekvő telkére ne fa-, hanem kőházat építhessen. [10] A főtéren már a század első felében emeletes házak sorakoztak, de a város többi részén, még a főutcákban is alig találunk ilyeneket. A Poklos utcabeliek panaszára 1830-ban a Gubernium szigorúan megtiltotta, hogy ünnepek "vagy más solemnitás alkalmával a város utcáin ágyúkkal lövöldözzenek". A tanács azzal védekezett, hogy a Poklos utca elég széles, és mindössze csak három emeletes ház van itt, ezzel szemben a főtér minden oldalán emeletes házak sorakoznak. [11]

Lassan szaporodtak a középületek is. A marosvásárhelyi esküdt közönség 1813-ban elhatározta, hogy a Tholdalagi palota mellett a város számára megvásárolt ház helyett újat kell építeni, mégpedig bálteremmel. [12] A nehézségeket jelzik a Királyi Tábla elnökének jelentései is a katolikus szeminárium építésének ügyében. Az elnök részeletesen beszámolt, hogy megfogadta már a téglavető cigányokat, a tutajosokat és megrendelte a meszet is Udvarhelyszékről. A legnagyobb gondot azonban az okozta, hogy a környéken - a viszonylag csekély kereslet következtében - csak két építkezési vállalkozó működött: a helyi olcsóbb volt, de a másikat tartották jobbnak és megbízhatóbbnak. [13]

A 19. század elején Sepsiszentgyörgyön nem csak a házak voltak falusiasak, aprók, zsindellyel födöttek, az utcák sárosak és szűkek, hanem a városháza is egy nyomorúságos viskóban volt elhelyezve. [14] Hosszú ideig csak a református vártemplom volt a helység egyetlen nagyobbszabású kőépülete. Ez is azonban súlyosan megrongálódott az 1802. évi nagy földrengés alkalmával. A 19. század ′30-as éveiben épült fel az új főtér közelében a katolikus templom, és szintén itt a huszárezred tisztjeinek lakásai, amelyeket minden útleírás külön említ. Ekkor fogtak hozzá a vármegye székházának építéséhez is. Az emeletes, klasszicista épület annál impozánsabban hatott, mivel egy magaslatról dominálta a várost. Bár ez nem a város, hanem az egész szék anyagi áldozatából épült, és mind a város, mind a környező falvak lakói közmunkát teljesítettek, az építkezés nem ment nehézségek nélkül. A költségek még a befejezés előtt túllépték az előirányzott 15 ezer forintot, pedig még az emelet nem készült el, de remélték, hogy még 1830 decemberére tető alaltt lesz, és ahogy büszkén írják: "mind külső kinézésére, mind belső commoditására nézve nemes hazánkban az első lészen". [15]

Székelyudvarhelyen már jóval korábban megépült a székház. A 19. század elején ennek a bővítését rendelték el, hogy a levéltárnak is legyen megfelelő helye. [16] Kézdivásárhelyen az 1834-es nagy tűzvészben a város tanácskozó terme is leégett, ezért 1847-ben felmerült egy új városháza építésének gondolata. A tervet át is küldték az Építési Igazgatósághoz, mivel azonban "egy új divatszerű épületet a város közhelyére, a piacra építeni módja - gyengélkedő pénztára és a piac szűk volta miatt - nem lehetvén", úgy döntöttek, hogy a régi épületet javítják ki és húznak rá egy emeletet. [17]

Csíkszék székháza Csíksomlyón volt, mivel a szeredaiak kiváltságaikra hivatkozva nem fogadták be. Itt csak a városháza volt "nagyobbszabású épület", de erre is így emlékeztek vissza: "Az épület fából, emeletesre volt építve. Alatta a földszinten természetesen pálinkát árultak s nyári időben a leszakadt sarka miatt nyitva tartott ajtón jól lehetett látni a feltett kalapokkal s minden szájban pipával álldogáló és jövőmenő falusiakat, akik rendre egy-egy porciót hörpintgettek. (...) A tanács az emeleten volt, hova egy lajtorján másztak fel a törvényes urak és törvénykező felek. A tanúk és panaszlott falusiak a tornácon tartózkodtak s oda kikönyölve töpdöstek le az alól járókelőkre." [18] Ehelyett épült aztán egy újabb városháza az 1860-as évek végén.

A pénzhiány azonban határt szabott mind a városrendezési terveknek, mind az új épületek sokasodásának. A központi hatóságok is egyre inkább beavatkoztak ezeknek a tevékenységeknek a felügyeletébe. Ez az erősődő centralizmus egyaránt járt pozitív és negatív következményekkel. A Directio Aedilist 1788-ban hozták létre: országos hatóságként közvetlenül a Guberniumtól függött, és többek között a városi építkezések is hatáskörébe tartoztak. [19] Az igazgatóság létrehozása egyrészt hozzájárult a minőség javításához, azáltal, hogy mérnökök és építészek készítették a terveket, vigyázták felül a munkálatokat, de a bürokratikus akadályok révén a tervezéstől a kész épület átadásáig tartó - amúgy sem könnyű - út még hosszabbá vált. Az építkezési igazgatóság nem csak az új épületek tervezését, hanem minden középület javítását is ellenőrzése alá vonta. Az előzetes terv és költségvetés beküldésétől csak sürgős beavatkozást igénylő javítás esetén lehetett eltérni. [20] A kisebb települések nem mindig tartották be ezeket a rendeleteket. A 19. század közepén Bereck város tanácsát rótta meg a Főkormányszék, hogy 500 forintért egy iskolát és egy tanítói, valamint kántori lakást építettek, terv és felsőbb jóváhagyás nélkül. [21]

De hogyan festettek ezek a városok a kortárs szemével? A 19. század első felében egy hazai utazó, Szentiváni Mihály végigjárta a vidéket, de nem sok feljegyzésre érdemes dolgot talált. Általában keveset írt a helységek képéről, Kézdivásárhelyen például a következőt: "piaca szépecske, négyszögforma, rendetlenek utcái: kavicsozottak". [22] Ugyanő írta Gyergyószentmiklósról: "Nem cifra, még nem is csinos, de pénzes városka. Piacát egy szélesecske utca teszi, kövezetlen, de fövenyes, s így a többinél sárotlanabb. Utcái még elnevezve sincsenek a piacutcán kívül, mely Király utcának is neveztetik". [23] Ugyanabban az időben egy másik erdélyi értelmiségi Udvarhelyről jegyzte fel: "Ezen város ámbár magában igen csekély és szerény kinézésű a nagyobb és fényesebb városokhoz képest, mégis nemcsak Udvarhely széknek, hanem az egész székelységnek anyavárosa, s egy e kis hazának legrégibb városai közül. (...) Piaca egy volna Erdélyben a legszebbek közt, ha némely ízlés nélküli emberek indítására nemhogy az ott állott régibb épületet is elrontották volna, hanem még egy újabb is ne építessék oda: de így semmi szép kinézés, semmi kényelem ottan. (...) Derék, sőt valamire való vendéglője pedig, hová egy nagyobbszerű utazó vendég beszállhasson s ottan kényelmet találhasson még eddig egyetlen egy sincs." [24]

A 19. század közepén Hunfalvy János a következőképpen jellemezte Sepsiszentgyörgy városát: "Hol a háromszéki lapály a legtágasabb, ott a széknek főhelye, Sepsiszentgyörgy fekszik (...). De a mezőváros inkább faluhoz, mintsem városhoz hasonlít, kivéve a nagy piacot, hol néhány árusboltot s a volt székely huszárezred törzstisztjeinek lakjait találjuk. (...) A helység részint egy völgyben, részint dombozaton terül; legnagyobb részét szűk és görbe utcák s kis házikók és kunyhók teszik. Az említett cs. k. tiszti épületeken kívül, melyek részint elég tekintetesek, főleg csak a helység három temploma méltó némi figyelemre." [25] Hunfalvy Csíkszeredából csak a várat tartotta említésre méltónak, Udvarhelyről megemlítette, hogy "meglehetősen szabályosan épült város; néhány csinos és megnézésre méltó épület van benne". [26] Marosvásárhelyen már több dícsérni valót talált: "A város egészében véve kellemes benyomást tesz az idegenre; a külvárosokban ugyan csak kis házikókat és szűk utcákat találunk, de a belvárost sok szép épület díszesíti, melyek tágas utcákban sorakoznak egymáshoz." A főtérről még hozzáfűzi: "A város legszebb része a nagy piac, melyet csinos lakóházak környeznek. Egy kút s egy új sétány ékesítenek." [27] Néhány évvel korábban, 1841-ben egy folyóiratban jelent meg a következő leírás: "E város sok szép kőépületekkel ékeskedik, s ezek közül nem kevés emeletesekkel is, melyek nagy részint az utolsó 50-60 év alatt készültek; de a közsorsúak most is többnyire csak faházakat építenek zsendély fedéllel. (...) Az utcák, 1805-től kezdve, nagyobbára ki vannak kockakővel rakva, de még e részben is sok a hiány", például a város egyik főutcája, a Poklos utca "csak sárból hányatott fel nemrég, s csak azon felyül porondoltatott meg, felette várja a kővel kirakatást". [28] John Paget, angol utazó már nem volt ilyen elnéző a székely fővárossal szemben: "Bár a széles utcák és apró házacskák, melyek Marosvásárhely nagyobb részét alkotják, nem különösebben tetszetősek, a város meglehetősen fontos helynek számít, s a környékbeli dzsentri nagy része itt szokta tölteni a telet." Elismeréssel említette meg viszont a két kollégiumot, a Teleki-tékát és a kaszinót, mely "virágzó és hozzáértéssel irányított intézménynek tűnt". [29] Még rosszabbul járt Udvarhely, íme hogyan jegyezte fel itteni élményeit Paget: "A következő éjszakát Udvarhelyen, a Székelyföld egyik legjelentősebb városában szerettük volna eltölteni, a fogadó azonban olyan nyomorúságos volt, s az egész város olyan kevéssé vonzó", hogy úgy döntöttek, tovább utaznak. [30] Sepsiszentgyörgy viszont kellemes meglepetés volt számára: "Sepsiszentgyörgyre érve mindjárt láttuk, ezúttal nem a megszokott, kezdetleges falvak valamelyikében vagyunk, hanem csinos városkában: a szép kis házak közt itt-ott terjedelmes középületek emelkedtek, alighanem igencsak furcsán érezhették magukat ebben a környezetben." [31] Sepsiszentgyörgyről egy hazai utazó is lelkesen nyilatkozott: "Néhány perc alatt a Szt. György kapui - a katonai díszes lakok előtt vagyunk. A városnak ezen része ízléssel s csínnal készült épületeivel igen nyájas s meglepő tekintetet mutat. (...) A katonai lakokkal szemközt emelkedő dombon fekszik a csak mostanában készült székház, minek párja hazánkban bizonyosan egy sincs. - A legújabb építészeti modorban egy, az alatta fekvő várost s szinte az egész széket uraló dombon épülve, parancsoló pillanatokat szór el a két felől elömlő rónákon, s mintegy nyájasan láttatik legeltetni szemeit a gyönyörű vidék bájain." [32] A székház nem véletlenül aratott általános tetszést a korban, hiszen tudatosan választottak a tervek közül "a mostani ízlés szerint" valót. [33]

Még ha a helységek leírása sokszor az utazók hangulatának és más szubjektív tényezőknek függvénye, mégis részben tükrözi e települések felemás állapotát a 19. század közepén. A jelentősebb központok elindultak a fejlődés útján, központjaik egyre urbánusabb jelleget öltöttek, felépültek az első impozánsabb, emeletes középületek, de az általános kép még mindig inkább falusias: apró, fából épült, zsindellyel födött házak, szűk, sáros utcák riasztották el a látogatót. De ha az előző századokban a helységek alakulása a véletlentől függött, most egyre inkább kezdtek gondot fordítani a városszépítésre.

A 19. század első felében kezdődött meg a fürdőhelyek és különböző pihenést és szórakozást elősegítő létesítmények kiépítése. Borosnyai Lukács János marosvásárhelyi professzor még 1805-ben panaszt tett a Guberniumnál, hogy az általa létesített fűvészkertet a csorda tönkretette, annak ellenére, hogy kerítéssel vette körül. [34] Ekkor még a tanács sem karolta fel az ügyet, nem úgy mint egy évtizeddel később, amikor a Maros egyik - régebben Csegely, később Elbának elnevezett - szigetét egy francia származású vállalkozónak, bizonyos Hauchard Józsefnek adták 15 évre bérbe "egy jó ízlésű mulató hellyé való formáltatás végett". A szerződés lejárta után, 1830-ban, Dániel Elek táblabíró vette újabb 7 évre bérbe. A cél "arányosabb és kedvesebb ízlésű és az allodiális cassának ezután több hasznot hajtó mulató helyet formálni", mivel "nemes hazánkban a pallérozódás sebes lépésekkel halad elé, és az ízlés is feinabbod, hogy ezen város e részben is más jól elrendelt városokhoz közeledhessék, a mostani idők környülállásaihoz és ízléshez alkalmaztattabb mulató helye légyen az idevaló publicumnak és az itt lakozó uraságoknak és nemes katonai rendnek". [35] Daniel a szigeten három új épület kivitelezésébe fogott. "Egy feredő házat, egy fedeles kugli csarnokot és egy gloriettet" tervezett, úgy hogy a mulató helyet "új formában", "a mostani ízlés szerint" alakítsa át. Ehhez a sok ültetést, "egyengetést, utak igazítását, martok feltöltését" a maga költségén kellett elvégeztetnie, hogy majd a szerződés lejárta után a város becsértéken az egészet átvegye. Ezzel - ahogy írják - nem csak a város jövedelmét akarták szaporítani, hanem a "pallérozódásra is utat nyitni igyekeztek". [36] Orbán Balázs a 19. század ′60-as éveiben lelkesen írta le a város mulató és szórakozó helyeit: a Trébely szőlőt csinos nyaralóival, a Teleki-kertet, a piaci Széchenyi-sétányt, de - jegyzi meg - "mindezeknél szebb s keresettebb az úgynevezett Elba", "melyet magas jegenyesorok, s más fák árnyalnak, hol étterem, meleg fürdő s nyári színkör van, hol a zúgó hullámok körülzajlotta árnyas sétányok alatt friss egézséges léget szívhatnak a nagy számban kisereglő sétálók". [37]

A csíkszeredai tanács 1844-ben szintén kiutalt - egy különben igen csekély összeget - "gyógyvíz feredőház építése" céljából. [38]

A 19. század második felében e létesítmények és fürdőhelyek szerepe a városias életmód terjedésével összhangban egyre nőtt. A városok mellett kisebb üdülőtelepek jöttek létre, amelyek a városi polgárok hétvégi, nyári pihenését és szórakozását szolgálták. Itt fürdőket, villákat, vendéglőket építettek. Ilyen üdülőtelepek voltak: Sugásfürdő Sepsiszentgyörgy, Szelyke Udvarhely vagy Zsögöd Csíkszereda mellett. Udvarhelyen a 19. század végén három szelykefürdői mulatság jövedelmét adták át a polgármesternek a sétatér kialakítására, a kollégiumi kert ugyanis nem felelt már meg az igényeknek. Szelyke mellett nyaranta az Erzsébet kert és a Jézus kápolnája melletti sósfürdő is vonzotta az udvarhelyieket. [39]

Sepsiszentgyörgy mellett Sugásfürdőt kezdték kiépíteni a 19. század második felében. A 19. század '40-es éveiben fedezték fel a reumatikus betegségek kezelésére alkalmas széndioxid kigőzölgést, és egy szentgyörgyi birtokos építette ki a Gőzlőt. Az első nagyobbszabású villát 1869-ben, az első "vendégházat" 1873-ban építették. A '80-as években aztán megkezdődött a villák kiépülése. [40] A század végén már a városi költségvetésben a bevétel rovatban szerepel a fürdő bérbeadása a vendéglővel, hideg- és melegfürdővel, étteremmel, gőzlővel, ásványvíz kutakkal, tekepályával, jégveremmel, kocsiszínnel és istállóval együtt. A fürdőt folyamatosan csinosították: a századfordulón a melegfürdőt bővítették, felszerelték kazánokkal, szivattyúval, új kényelmes fürdőkádakkal, a sétányt nivellálták, új nyaralóházak épültek. [41] A 20. század elején, 1906-ban megalakult a Sugás Rendező és Szépítő Bizottság, amely közreműködött a sétányok kialakításában, az erdősítésben, a zenepavilon létrehozásában. A sugási út karbantartása nem kis gondot okozott fürdőszezon idején, mivel a városnak saját erejéből kellett ezt megoldani. Minden évben jelentették, hogy a tavaszi áradások miatt az út csaknem járhatatlanná vált.

A kisebb gazdasági potenciállal rendelkező települések azonban a kedvező természeti adottságokat sem tudták kihasználni. Az 1870-es években valóságos harc dúlt Udvarhely vármegye és Oláhfalu között Homoródfürdő kezeléséért. Bár Homoród Oláhfalu tulajdonában volt, és "mondhatni egyedüli jövedelem forrását képezi", a helységnek nem volt kellő pénzügyi fedezete nagyobb szabású berhuházások végrehajtására, amelyek a kor követelményének szintjén álló fürdőhellyé varázsolták volna Homoródot. [42] A főispán méltatlankodása nem is volt alaptalan, hiszen ha megnézzük Oláhfalu 1861. évi költségvetését, akkor a mintegy 1600 Ft-nyi jövedelem felét képezte a fürdők haszonbérlete. [43] A főispán kérte, hogy a fürdőt helyezzék közvetlenül a megye fennhatósága alá, mivel ott igen siralmas állapotok uralkodnak: a község nem tart fürdőorvost, nem elemezteti a vizet, a vendégek ki vannak szolgáltatva az esőnek és szélnek, az ivóvíz és a fürdő tisztaságára nem vigyáznak. Mindezt a tulajdonos község "saját érdekeit is ignoráló szűk látókörű felfogása és indolentiájá"-val magyarázza, és levonja a következtetést: "a közönség pedig sem értelmi, sem anyagi erejénél fogva nincsen abban a helyzetben, hogy a homoródi fürdőt a kor, a törvény és a közönség kívánalmainak megfelelően berendezze". [44] A leírás annak ellenére találó lehet, hogy tudjuk, a főispán és Oláhfalu között feszült volt a viszony a közigazgatási átrendezés következtében. A Belügyminisztérium válasza így is tagadó volt, a kor liberális törvénykezése nem engedte meg, hogy valakit megfosszanak a tulajdonától, és a tulajdonost sem szoríthatták rá, hogy gyógyfürdővé nyilvánítsa a létesítményt.

A 19. század első felében végbement változások ugyan hozzájárultak az érintett helységek képének módosulásához, de ezek egyelőre nem voltak látványosak, csak az első lépést jelentették a városias külső elnyerése terén. A legtöbb kiváltságos település a kiegyezéskor még egy igencsak szerény vidéki kisváros képét mutatta, egyesek pedig éppenséggel falusias külsejükkel lepték meg az odatévedt idegent.

Orbán Balázs, aki a 19. század ′60-as éveiben bebarangolta a Székelyföldet, éppen ezt a kiegyezés előtti átmeneti állapotot rögzítette. Mint a fejlődés jelét feljegyezte, hogy 1773-ban II. József látogatásakor Marosvásárhelyen még alig volt emeletes ház, a 19. század közepén pedig már sok ilyen volt, igaz hozzáteszi, hogy "azért a földszinti lakályosabb és kényelmesebb épületek - melyek a magyar városokat jellemzik - még ma is uralgók e városban, s ilyeneket nagy számban találunk nem csak a főbb utcákban, hanem még a piacon is". [45] Ha rátekintünk Marosvásárhely piacának 19. század közepén készült látképére, szintén ezt az átmeneti állapotot érhetjük tetten: a házak több mint fele még földszintes volt, de már sok az emeletes kőház, és középen egy kis park is díszelgett. A ′40-es években a piac közepén még a régi tanácsház állt "a környező ronda színekkel és boltokkal, és a rajta alól levő mocsárral". Az osztrák csapatok vezére, Gedeon 1848-ban, miután elfoglalta a várost, felgyújtatta az épületet, leromboltatta és a romokkal feltöltette a mocsaras részt. "Ez által - jegyzi meg malíciózusan Orbán Balázs - ugyan megszépült és kitisztult a piac, hanem azért mégis egy kissé igen is törökös szépítési modorban történt (...). Úgy látszik, hogy Gedeon is ott tanulta város-szépítési elméleteit." [46] A vásárhelyi főtér különben Orbán Balázs szerint egyike "honunk nem csak legnagyobb, hanem bizton legszebb vásártereinek". A század közepén "londoni mintára" egy fákkal beültetett sétányt alakítottak ki, "hol zene és fagylalda levén, kedves közeli sétahelye a vásárhelyieknek". [47] Ez már a városi életforma elterjedését is jelzi. "E piac körül több oly csinos ház van, mely bármelyik nagyobb városnak is díszére válna, ilyan az Apolló-terem, Görög-ház, Henter-ház, Lábos-ház, Petráskó-ház s a gót modorban épült új városház." [48] A város közben egyre terjeszkedett, a mezők helyén új utcák jelentek meg. Ezek neve is sokatmondó: Dinnyeföld, Borjúmező, Újváros. [49] Jelzik a város térfoglalását az addig mezőgazdasági területeken.

Az udvarhelyi főtér szintén kiérdemli Orbán Balázs dícséretét, hozzátéve: "kár azonban, hogy az oda épített városház csizmadia és tímárszínek által meg van szaggatva, s több apró részekre felosztva". A felső piacon, a református templom mellett egyfelől az "ódon, ízléstelen székház", másik felől pedig a református kollégium "díszes épülete". [50] Ha a század közepén készült metszetet nézzük, a néhány emeletes épület mellett még a főtéren is több falusias, zsindellyel födött faházat látunk. A városnak két főutcája volt: a piacról keletre irányuló Bethlen vagy Darabont utca (az egykori vár darabontjairól nyerte nevét) és a nyugati irányú Botos utca. Ez utóbbiról írta, hogy "ez oly szép és széles utca, hogy bármely nagy városnak is becsületére válnék; a kis falusias küllemű házak között sok szép nagy emeletes házak is emelkednek". [51]

Kézdivásárhelyen Orbán Balázst főképp az udvarterek ragadták meg; ekkor ezek még az egész városban el voltak terjedve, nem csak a piac környékén. Ott több emeletes ház is volt, a "sikátorokban" túlnyomórészt földszintes házakat találunk, de - ellentétben a reformkori leírással - "mindenütt szorgalmat és tisztaságot találsz, rend és jóllét jelei mutatkoznak". [52] A város nyugati részén, az Új utcában a volt székely határőrezred "igen szép, mondhatni nagyszerű tiszti lakjai" sorakoztak, és onnan nem messze a katonanövelde "palotaszerű épülete" magaslott. [53]

Sepsiszentgyörgyről feljegyezte, hogy vásártere egyike Erdély legnagyobbjainak, nagyobb a kolozsvárinál is. Ezt néhány impozáns épület övezi: az épülőfélben levő Bazár, Háromszék székháza, a szék "palotaszerű kórodája", a volt határőrezred tisztjeinek lakásai és az 1854-56 között épült városháza, amelyben a tanács hivatalos helyiségei mellett helyt kapott egy vendéglő, a kaszinó, egy "csinos és nagy" bálterem és több bolt. [54]

Csíkszeredáról azonban lesújtó véleménye van Orbán Balázsnak. A várakozásokkal ellentétben - hiszen egy 110 ezres lélekszámú vidéknek egyetlen városáról van szó - "Szereda egy oly gyarló kicsiny helység, melynél nagyobb s városiasb küllemmel bíró falu Csíkban akárhány van". A helység mindössze két utcából állt, délen a vár, és a határőrezred tiszti lakjai, a másik utca végén a nem túl díszes templom, "ezek közt pedig apró földszintes, deszkával fedett házikók, csak néhány kisszerű bolt, néhány iparos és sütőcég s a sok korcsmát jelölő gyalult forgács cég sejteti, hogy városban vagyunk". [55] Az egész városban a tiszti lakok kivételével mindössze 4 emeletes ház volt, az is a 19. század közepén épült. Az egyik visszaemlékezéseben ezt olvashatjuk erről a korszakról: "Szeredában egy néhány középület, falukon a templom volt cseréppel fedve. Nem csoda, mert a legközelebbi cserépgyár Háromszéken, Nagybaconban volt. Csak a 70-es években kezdették a nagybaconi cserépvetők Csíkban is a cserepet vetni, mint vállalkozók. A módosabbak zsindellyel, dránicával vagy deszkával fedték házaikat, a legszegényebbek házai s a módosabbak csűrei és más épületei szalmával voltak fedve." [56] Ezt ugyan tiltották, de csak a '90-es évek végén sikerült az egyik alispánnak drasztikus eszközökkel a szalmafödeleket eltávolítani.

Gyergyószentmiklós "piaca egyike szebb vásártereinknek", itt Orbán Balázs kiemeli a katolikus és örmény katolikus templomokat és az emeletes iskolaépületet. [57] Székelykeresztúron feljegyezte, hogy a város terjedelmes piacán "az újabb időben néhány igen csinos emeletes ház is épült". [58] Ezzel szemben Nyárádszeredánál azt a gúnyoros megjegyzést teszi, hogy "valójában szükséges előre tudnunk, hogy városba értünk, mert különben ki nem találnók, levén Marosszéknek akárhány nagyobb és szebb faluja ennél". Előnyös fekvését figyelembe véve Orbán Balázs csodálatát fejezte ki, hogy nem csak hogy nem fejlődött, de éppenséggel visszaesett a 16. századi állapotokhoz képest. A helységnek alig több mint 400 lakosa volt, "s az egész helységben egyetlen kőépület sincsen, mert terjedelmes piacán, valamint utcáin is mind falusias küllemű, földszinti faházak vannak", és két kis boltja "a városiasságnak jellegét szintén nagyon hiányosan tünteti elő". [59] A két Oláhfalu sűrűn épült deszka fedeles házsorai két patak völgyében nyúltak fel a havas aljáig. [60] Illyefalva esetében "város és falu együtt is oly csekély helységet alkot, melynél nagyobb s városiasb küllemű falu elég van Háromszéken". [61] Felvincből jóformán semmi sem maradt az 1848-as pusztítás és tűzvész után. Egy szemtanú szerint még az utcasorok és telekhatárok sem voltak megállapíthatók, hiszen a faépületek teljesen megsemmisültek. Hasonló sorsra jutott az újonnan épült református templom és iskolaház, a papi és tanítói lakások és az egyház fogadója, valamint Aranyosszék még be sem fejezett székháza. [62] A pusztítás után azonban hamar újjáépült. Fejlődését elősegítette főút melletti kedvező fekvése és a szék tisztségének ottléte, ez "hova-tovább több vendéglő és csinos magánházak emelkedését eredményezi, s mindez összeműködőleg hat arra, hogy a múlt romjaiból kiemelkedett új Felvinc városias küllemet öltsön. A széles utcákat mindenhol ízletes (!) földszinti épületek szabályos sorai szegélyzik, melyek körül tisztaság és rend mutatkozik." [63]

Orbán Balázs leírásából kitetszik, hogy a dualizmus kezdetén többé-kevésbé városias külseje Marosvásárhelynek, Kézdivásárhelynek, Székelyudvarhelynek, Sepsiszentgyörgynek és részben Gyergyószentmiklósnak és Székelykeresztúrnak volt. A többi kiváltságos település nem vagy csak alig különbözött a környező falvaktól. A külső tehát szorosan összefüggött a település általános fejlődési szintjével, nem véletlenül a többes funkcióval és fejlettebb gazdasággal rendelkező helységek mutattak urbánusabb külsőt, bár meg kell jegyeznünk, hogy a magyarországi városok többsége még a századfordulón is "földszintes" város volt.

A fejlődés legdinamikusabb időszaka azonban csak ezután kezdődött. A dualizmus idején és különösen az első világháború előtti három évtizedben indultak be igazán a városrendezési munkálatok, szabályozták a folyókat, új utcákat nyitottak meg, burkolták az utcákat és járdákat, parkokat, sétányokat létesítettek. Egyre nagyobb figyelmet fordítottak a higiéniai szabályokra, szabályozták a közterületek tisztaságát, vágóhidakat, közfürdőket építettek, elterjedt az utcák megvilágítása és a század végén létrejöttek az első közüzemek, megkezdődött a villany, víz bevezetése, a szennyvíz elvezetése.

Ekkor már a közvélemény is figyelt az állapotokra. Udvarhelyen 1872-ben a helyi újságban éles kritikával illették a helyi tanácsot, amelyik az aszfaltos utcákon és tereken kaviccsal tömeti be a lyukakat, mondván, hogy foltozás helyett radikális javítás kellene. [64] A század legvégén pályázatot hirdettek meg a járdák aszfaltozására, de ez csak a főutakra terjedt ki: a Kossuth- és Bethlen utca, valamint a Piactér mindkét, a szombatfalvi útnak csak egy oldalára. A sajtó lelkesedett: "rövid időn belül le lesz rakva az aszfaltjárda; rá nemsokára a villanyvilágítás lesz beállítva, esztendőre vagy kettőre lesz új városházunk s így színházunk és redoutunk". [65] Az ellenzék azonban inkább a bajokat látta meg: "A tavaly lerakott kövezet (...) hitványságának elérte a maximumát, s a közlekedés (...) ma-holnap közveszélyes lesz." Vagy a városház mögötti nyilvános WC-t kifogásolták. Kérték, hogy naponta fertőtlenítsék, mivel így is a kora esti ürítés alkalmával a "dögletes szagot" terjesztő "ocsmány szekerek" látványa kellemetlenné tette a korzózást. [66] Ennek elősegítétésére a tanács ugyanis néhány vaspadot is felállított az útszéli fák árnyékában, mondván "csaknem lehet kívánni a közönségünktől, hogy ha egyszer kitette lábát az utcára, mint egy felhúzott automata addig sétáljon, amíg csak haza nem ért." [67]

Sepsiszentgyörgyön is elhatározták, hogy mivel az utak fölöttébb fontosak, de teljesen elhanyagolt és majdnem járhatatlan állapotban vannak, szükséges a kijavításuk és burkolásuk; ezzel a feladattal az egyik tanácsost bízva meg. [68] Igaz még a 20. század elején is a Barompiacra vezető utca rendezése után az azt megelőző állapotokról azt írták: "az egész utca hosszában mély gödrök és alig járható meredélyek váltakoztak s esős időben a feneketlen sár miatt majdnem életveszélyes volt a közlekedés." [69] A főtéri park alapjait 1880-ban rakták le: ekkor végezték el a teraszosítási földmunkálatokat a két sétány kialakításához és ültették a gesztenyefákat. A park alsó részét 1893-ban fásították. [70] A századfordulón a polgármester diadalmasan jelentette: "A város szépítésére nézve korszakalkotó lépés volt az 1897. augusztus-szeptember havában készített csinos aszfalt-járda, mely (...) 374 méter hosszú vonalon a város legélénkebb forgalmú központjában rakatott le (...) A város főterét nagyban csinosította ez a - városunkban első - aszfaltjárda, melynek 5 méter szélességű szép és kényelmes szakasza a közönségnek egyszerre a legkedveltebb sétálóhelyévé, korzójává vált, úgyannyira, hogy többi csinos sétatereink is az aszfalt miatt mellőzve vannak." [71] Ugyanakkor a Bazár előtt a járdát gömbakác fasorral szegélyezték, a városház előtt felújították a platánsort, ez azonban nem bírta a száraz homokos talajt és hamarosan szintén akácokkal kellett helyettesíteni. A város szélén, az Őrkő hegy aljában 40 holnyi fenyvest is telepítettek, hogy majd "a közel jövőben a város egyik legszebb kirándulóhelye lesz". [72] 1912-ben a tanács egy újabb határozata nyomán az utcák minimális szélességét 5 méterben állapították meg, a főutakat betonnal, a kisebb forgalmú utcákat aszfalttal, míg a külvárosokban kővel kellett burkolni, és városszerte előirányozták a járdák építését is. [73]

Ennél jóval kezdetlegesebb viszonyok voltak Csíkszeredában. T. Nagy Imre visszaemlékezései szerint még az 1880-as években is a város két részét (a dombon fekvő Várteret és a templom környéki részt) egy mocsaras rét választotta el, amely esőzés idején járhatatlan volt. A képviselőtestületben a '80-as években állandóan felmerült ennek feltöltése és egy utca nyitásának gondolata, de mindig elnapolták. Ironikus színekben ecseteli Nagy Imre a további történéseket: "Sok évig nyugodt ezen stádiumban az ügy, de a képviselőtestületben igen gyakran kellett a polgármesternek azt a szokások kézlegyintést ismételnie, míg végre kiadta a rendeletet a gazdatanácsosnak, hogy Te Pista, menj ki Danival s a bakterekkel s azt az új utat cüvekeljétek ki, tudod-e, ott ahol már mondtam! Értede-e? A nagy kő mellett, a kidőlt sasig.

Az magától értetődik, hogy a nyitandó utcának sem terve, sem rajza, annál kevésbé költségvetése nem volt. Kár lett volna ilyeneknek lenni, mert annak tudatában maga a képviselőtestület is megborzadt volna a kiviteltől." [74] A 19. század végére ez azonban már kuriózumnak számított; a többi városban már szakszerűsödtek ezek a munkálatok.

A századforduló után mindenhol jelentős mértékben megnőtt a burkolt utcák és járdák száma. Marosvásárhelyen például az első világháborúig a város minden főbb utcáját aszfaltozták, a külvárosokban pedig legalább a járdákat gránitlapokkal borították. A kisebb helységekben azonban e tekintetben is lemaradások voltak. Székelykeresztúron az első aszfaltozott járda mindössze 1912-ben készült el. [75]

A 19. század második felében is a házak többsége még mindig fából épült, emeletes házat alig találunk. Míg 1870-ben Magyarországon a városi házak 10% emeletes, a Székelyföldön 5% alatt van az arány, és ezek nagy rész is Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Kézdivásárhelyen összpontosul. A korszak végén is, 1908-ban Marosvásárhelyen még az újonnan épült lakások közül 186 földszintes és csak 15 emeletes, a többi városban pedig elvétve találunk egy-egy emeletes házat; 1900-ban is még csak Udvarhelyen haladja meg a 10%-ot az emeletes házak száma. A burkolt utcák száma Sepsiszentgyörgyön és Udvarhelyen volt a legnagyobb, Csíkszeredában azonban még csak egyes járdákat köveztek ki. A városszépítésre azonban egyre nagyobb hangsúlyt fektettek, ismét csak Csíkszereda kivételével mindegyik városban volt legalább egy nyilvános park, megkezdődött a az utcák és közterek fásítása is, és a nyilvános fürdők és kirándulóhelyek kialakítása, szépítése.

A századfordulón kezdődött meg a közművesítés. Ekkor Magyarországon a rendezett tanácsú városok közül 20-ban volt vízvezeték (köztük Sepsiszentgyörgyön) és mindössze 3-ban csatornázás. A köztisztaságra is egyre naggyobb gondot fordítottak, igaz a 20. század elején az utca- és járdatisztítás legtöbb helyen még házilag történt (Udvarhely kivételével), de a szemét elfuvarozását már Udvarhely mellett Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen is vállalat végezte. Csatornázás és vízmű is csak Marosvásárhelyen volt, máshol a 1910-ben még csak a terv készült el Az első világháború előtt villanytelep és közvágóhíd volt mind a hat székelyföldi városban, posta és távíró szintén, telefon pedig Gyergyószentmiklós és Kézdivárárhely kivételével.

Szintén a dualizmus idején, és főképp az első világháború előtti három évtizedben nyerték el e városkák ma is ismert külsejüket (már amennyi ebből megmaradt az 1989 előtti "szisztematizálás" nyomán). Akkor épült a legtöbb középület eklektikus stílusban, amelyek a mai napig meghatározzák a városképet. Ha kezdetben a középületek viszonylag szerény méretűek voltak, ahogy közeledünk a századfordulóhoz, úgy lettek egyre impozánsabbak. Építésükhöz nem egyszer fűződött botrány, korrupció, sikkasztás. Orbán Balázs a következőket írta a sepsiszentgyörgyi kórház (1852-54) építéséről: nincs kifogása az ellen, "hogy az ily középületek célszerűen, s ha mód van hozzá, nagyszerűen is épüljenek, hanem hogy a már úgyis túlterhelt nép a közügy ürügye alatt kizsákmányoltassék, az már sehogy sincs rendén", főképp mivel a tiszti lakokat könnyen át lehetett volna alakítani kórházzá. "Hja, de ez esetben - teszi hozzá - nem lehetett volna a 30.000 Ft-ba került kórházat 130.000 Ft-ba számítva, 100.000-et eldividálni." [76] Az 1872-ben befejezett csíkszeredai városháza építése sem volt mentes a botrányoktól. Mánya Dávid vállalkozó beperelte a várost, mivel az csak becsáron volt hajlandó átvenni az épületet, és csak akkor, ha az építő több évre felelősséget vállal. A tanács azt állította ugyanis, hogy az épület alapja nem elég szilárd, az építőanyagok rosszabb minőségűek, mint ahogy azt a szerződésben kikötötték, az épület nem felel meg sem a célnak, sem a költségvetési előírásoknak. Mivel azonban ezeket az állításokat nem tudták bizonyítani, végül is a főispán közbenjárására a felek kiegyeztek. [77] A csíkszeredai tanács a következőképpen magyarázta, hogy mért építettek ilyen drága tanácsházat: "bár ha a város közönsége, mint kiváltságos város több évszázadok óta fennáll, mégis soha sem volt egy a kornak megfelelő illedelmes tanácsháza (hanem ehelyett volt egy omlófélben levő fabódéja); miután az idő haladtával a körülmények oda fejlődtek, hogy a városoktól több kívántatik, mint a községektől, elkerülhetetlen szükség volt arra, hogy egy a mostani kornak megfelelő városház építessék". Amúgy pedig az épület a város "díszére" van. [78]

Csíkszereda különben jó példa a várofejlődésre, hiszen még a 19. század közepén is falusias település volt. Miután megyeszékhellyé vált és a központi intézmények Csíksomlyóról ide költöztek, gyors virágzásnak indult, a legmagasabb fejlődési mutatókat felmutatva. Az intézményeknek székhely kellett, az ideköltöző és egyre szaporodó hivatalnoki rétegnek lakás, ezek a század végére egy egész kis negyedet képeztek, amelyet "tisztviselőtelep"-nek neveztek. Az építkezések főképp a századfordulón élénkültek meg: 1888-ban készült el a megyeháza, 1908-ban a Postapalota, 1911-13-ban a katolikus gimnázium új épülete. Ennek következtében 1910-ben a városi építész hivatalát is létrehozták. Thirring Gusztáv az első világháború előtt megjegyezte, hogy az utóbbi húsz évben a palotához hasonló kőépületek teljesen városi külsőt adnak a helységnek, és a polgárság verseng a civilizáció vívmányainak minél gyorsabb átvételében . [79]

Sepsiszentgyörgyön az 1848 utáni építkezések sora a már említett megyei kórházzal kezdődött (1852-54), a városházával (1854-56) folytatódott, ahol az adóhivatal és a távirda is irodákat bérelt. A városháza báltermét később színházteremmé alakították át. 1874-ben befejeződött a Bazár építése is, amelyet a helyi iparosoknak szántak, hogy ott heti és országos vásárok alkalmával áruikat kiállíthassák. Amikor azonban felszólították az ipartestületeket, hogy béreljék ki az árulóhelyül berendezett helyiségeket, ezt ők arra akarták felhasználni, hogy a más helységbeli iparosokat a piacról kizárják. Miután többszöri felszólítás után sem álltak el ezektől a feltételektől, elhatározták, hogy a Bazárt átalakítják: részben a tanács számára irodahelyiségekké - a városháza irodáit pedig bérbe adják -, részben pedig sörcsarnokká. Mivel azonban ebből sem folyt be elegendő pénz, egy újabb terv értelmében a felső emeleten a községi népiskolát kívánták elhelyezni - megtakarítva az iskolák bérét -, valamint egy felsőbb lányiskolát beindítani. A városi bérpalotát 1896-97-ben emelték. "Ez ma a város legcsinosabb épülete, mely kiváló díszére válik a Kossuth-térnek, hol annak helyén azelőtt csak egy deszkakerítés és egy mészárszék dísztelenkedett" - írta a polgármeseter. [80] Kezdetben ideiglenesen a dohánygyárat helyezték el benne. A századfordulóra készült el a tanácsháza díszterme is állandó színpaddal és egyúttal a földszinti nagyvendéglő kibővítése. A városi tanács a század végén büszkén írta, hogy Sepsiszentgyörgy az utóbbi két évtizedben jövedelmét 3 ezerről 20 ezer osztrák forintra növelte; a város beruházásai meghaladják a 112 ezer forintot és ezt mind új épületekre költötték. Olyan jól gazdálkodtak tehát a város vagyonával, hogy ilyen eredményekkel "hasonló nagyságú város egy se dicsekedhetik". [81] A református kollégium épületei két szakaszban készültek el: 1870-76 és 1891-92 között. 1893-ban nyitotta meg kapuit a fiúárvaház impozáns új épülete. Kézdivásárhelyen a város tulajdonában volt a szálloda a Redouttal, amelyet 1904-ben fejeztek be. [82] Székelyudvarhelyen a korszak legnagyobb megvalósításai: a Reáliskola (1891), a Katolikus Gimnázium (1893) és az eklektikus megyeháza (1896) voltak.

Marosvásárhelyen a 19. század utolsó két évtizedében szintén több középület készült, az igazi fellendülést azonban a 20. század elején, az ún. "Bernády-érá"-ban érte meg Marosvásárhely. Bernády György [83] 1902-1913 között volt első ízben a város polgármestere, és energikus munkája, nagyratörő tervei révén valósággal átalakította a város képét. A 19. század végén - az addigi fejlődés ellenére - még a főtéren is találhattunk zsindelyes házakat, a mellékutcákban pedig éppenséggel zsúpfedeles házak is akadtak, és csak a Főtér, valamint néhány fontosabb utca volt burkolva. [84] Kelemen Lajos azt írja emlékirataiban, hogy a 19. század ′80-as éveinek végén a Szántó utcát - ahol szülei is éltek - 80-85%-ban még földművesek lakták, és a házak háromnegyede szalmafödeles volt. Ha esett az eső, a szomszéd utcákból arra folyt le a víz, és a lesodort kövek és szemét elzárták a szomszéd utcákat is. A vasút mellett még nem volt utca, ahogy befordultak a Szentgyörgy utcából a vasút felé "már nem az utcán, hanem egy széna- és szalmahulladékkal s állati trágyamaradványokkal teli, elhanyagolt téren [haladtunk], melynek csak a bal felén volt egy kisméretű, külvárosias jellegű, itt-ott foghíjas házsor". [85] Még a főtéren is, a városházával szemben, a nyugati oldalon egyetlen emeletes ház volt, az Apollo-terem.

Bernády a városrendezésre nagy hangsúlyt fektetett: több tucat új utcát nyitottak (a helytörténetírás 117 új utcát fűz a nevéhez), ekkor épült a "Tisztviselőtelep", parkokat alakítottak ki, az utak szélére fákat ültettek, az utcákat és járdákat aszfaltozták, megkezdték a Somostetőn a város kirándulóhelyének kiépítését. Az első világháború előtt Budapest után Marosvásárhelynek volt a legtöbb aszfaltozott utcája. [86] Munkáját nagyban segítették a városi építészek, közülük Radó Sándor neve a legismertebb. Bernády polgármestersége alatt felmérték a város teljes területét és átszervezték a telekkönyvet is. [87] A fellendülés a magánszektorban is megmutatkozott. A magánberuházásokat a város adókedvezményekkel, ingyen vagy olcsó telekkel, kedvezményes árú építőanyaggal segítette. A közüzemek nagy részét is ekkor alapították: a villanytelepet, a gázműveket, a vízierőművet a Maroson, a turbinát, a gátakat, az új vízműveket, az új vágóhidat, az új téglagyárat, és ekkor készült el a kanalizálás. [88] A Maros összes hídjait újjáépítették, a régiek helyett új kőhídakat készítettek.

Bernády messze kiemelkedett környezetéből, kihasználta a modernizáció kínálta esélyeket, néha korát is megelőzve. Miután a 20. század elején, 1911-ben felfedezték a sármási gázmezőket, Bernády felismerte az ebben rejlő lehetőségeket, a város számára "aranybányát" látott benne. A jobb tájékozódás érdekében tanulmányútra indult az Amerikai Egyesült Államokba, ahonnan 40 város meglátogatása után rengeteg új élménnyel, tapasztalattal és ötlettel érkezett haza. [89] Bernády személyiségében csakugyan volt valami "amerikaias", kirítt a korabeli erdélyi társadalomból.

Ugyanakkor folytatódtak a nagyobb beruházások is, amikből a város oroszlánrészt vállalt. Ekkor készültek el a legimpozánsabb középületek. A többség továbbra is eklektikus stílusban készült, de egyre több épült a divatos szecessziós stílusban, mint például a Református Kollégium, a Vízművek, a Katonai alreáliskola, a Fa- és fémipari szakiskola, a Felsőkereskedelmi iskola, a Közigazgatási tanfolyam épülete, az Agrárbank, a Kerskedelmi és Iparkamara (Wigand Ede tervei alapján), a rendőrség vagy a Lövölde, [90] valamint számos magánház.

A városképre a legmeghatározóbbak azonban kétségkívül a Városháza (1906-07) és a Közművelődési Ház, az ún. Kultúrpalota (1911-13) voltak. Mindkét épületet a szecesszió magyar vezéralakjának Lechner Ödönnek tanítványai, Komor Marcell és Jakab Vilmos budapesti építészek tervezték. A belső diszítésre a gödöllői művésztelep vezető művészeit kérték fel. A Kultúrpalota ugyanabban a stílusban készült freskóit Körösfői Kriesch Aladár, az üvegablakokat Róth Miksa kivitelezte Toroczkai Wigand Ede és Nagy Sándor tervei alapján. A Palotában két hangversenyterem - a nagyobbikban értékes orgonával -, egy díszes Tükörterem fogadások és bálok számára, zene- és nyelviskola, képzőművészeti, iparművészeti és néprajzi múzeum és könyvtár kapott helyt. Később a nagyteremben mozi is működött.

Az országos viszonylatban is kiemelkedően értékes szecessziós épületegyüttest a vármegyeházának vagy színháznak kellett volna még kiegészítenie, amely harmadik oldalról is lezárta volna a teret, de ez az első világháború kitörése miatt nem valósult meg. [91] A terv és a kivitelezés nem véletlenszerűen alakult. Bernády a tervezés, az építés, a diszítés minden szakaszában aktívan részt vett, a művészekkel konzultált, emberileg is kitűnő kapcsolatot építve ki velük. [92] Például a falképek témáját Körösfői Kriesch a Bernádyval való hosszas megbeszélések után véglegesítette. A diszítés különben tükrözi a korszak művelődési eszményeit. [93] A szecesszió megfelelt saját elképzeléseinek is; a gödöllői művésztelep szellemisége sokban egyezett a polgármeseter elképzeléseivel. Bernády felfogása szerint: "A tervezendő műnek minden ízében magyarnak kell lennie, (...) a magyar történetből és a székely népmondákból merített tárgyú képző- és iparművészeti remekek kincsesházának kell lennie, hogy az abban elhelyezett intézményeknek a tudós és írástudatlan, a hatalmas és alacsony sorban levő, a gazdag és szegény előtt egyaránt nyitva kell lenniök, és hogy ez intézmények révén kell annak az elválasztó falnak a lerombolására az első csákányütést megtenni, amely a magyar társadalmi osztályokat elkülöníti s a magyarság megerősödésének alapját képező egységes, demokratikus társadalom szervezését lehetetlenné teszi". [94] Egyetérthetünk az alábbi értékeléssel: "A marosvásárhelyi Kultúrpalota együttese minden részletében átgondolt program eredménye. A művészek egyik vezető eszméje volt a Ruskint követő társadalomfilozófia, a hit a szép kultusza által megreformált társadalomban." [95] Ugyanez a tudatosság vezérelte a képtár anyagának összeválogatásánál, valamint a könyvtár megszervezésénél.

Ezek a nagyszabású építkezések, valamint a városrendezésre és szépítésre tett erőfeszítései révén Bernády egy bő évtized alatt szerény vidéki városból modern várossá változtatta Marosvásárhelyt, méltóvá tette regionális szerepköréhez. Tevékenysége országos szinten is a legintenzívebb és legnagyobbszabású elgondolásokkal vetekedett. Bernády abba a városépítő polgármestertípusba tartozik, amelyhez Bárczy István budapesti vagy Kada Elek kecskeméti polgármesterek, és amely különben nem volt ritka a századforduló Magyarországán. [96] Az előbbivel politikai demokratizálódási törekvései is rokonítják, és bár szerényebben, de  szociálpolitikai kezdeményezéseknek sem volt híján (ez utóbbira példa a Nyugdíjpalota, a városi nyugdíjas tisztviselők helyzetének megoldására). Marosvásárhely a modern urbanisztikai törekvések mintavárosává vált, ezáltal feljebb kerülve a magyarországi városok urbanizációs ranglétráján is. A fejlesztés árnyoldalai közé tartozott a város hatalmas méretű eladósodása. Egyedül a városháza 700 ezer koronába került. Hiába használta ki a kedvező alkalmat, ti. azt, hogy Ferenc József koronázásának 40. évfordulója alkalmából, mint a koronázás emlékére készülő épület (kezdetben mint "Ferenc József Közművelődési Ház" szerepelt) minisztériumi támogatást is kapott, ezt különböző gyűjtésekből, pótadókból, adományokból és kölcsönökből kellett pótolni. [97] 1902-1912 között a város 12 alkalommal folyamodott államkölcsönhöz, összesen több mint 17 millió korona értékben. Ezt még más forrásokból is pótolták, úgy hogy 1917-ben mintegy 31 millió koronára rúgott az adósság. Az első világháború egyrészt megszakította ezt a példátlan fejlődési szakaszt, másrészt azonban "megmentette" a várost az adósságok következményétől. A budapesti bankokkal és a magyar állammal szembeni, "külföldivé" vált adósságokat 1927-28-ban a városra nézve előnyösen rendezték. [98]

A marosvásárhelyihez fogható városfejlesztési elképzelésekkel a többi városban nem találkozunk. Ha jóval szerényebb mértékben is, de a századfordulón ezekben is nagyobb szabású építkezések folytak, nem ritkán szecessziós stílusban. A reprezentatívabb szecessziós épületek közül megemlítjük Székelyudvarhelyen a Katolikus Gimnáziumot (1911-ben fejezték be) és a Református Kollégiumot (1912), Csíkszeredában a Katolikus Gimnázium 1913-ban átadott új épületét. Sepsiszentgyörgyön a városkép érdekes összetevőjét képezik a Kós Károly által tervezett épületek. A legértékesebb és legismertebb közülük a Székely Nemzeti Múzeum 1913-ra elkészült épületegyüttese, de Kós tervezte a református elemi iskola, a ma róla elnevezett iskolaközpont, a kórház új épületét, valamint néhány magánházat.

A századfordulón jelentek meg és fokozatosan szaporodtak el az újfajta közlekedési eszközök; ezek újabb szabályozást tettek szükségessé. Székelyudvarhelyen 1899-ben hozták az első "bérkocsi iparról" szóló szabályrendeletet. A sajtó egyre többet foglalkozott a kerékpározókkal is, felszólítva a városvezetést: "az ilyen éjjeli [lámpa nélküli] sportembereket vagy a nappali csengő nélküli biciklistákat gépeikről kérlelhetetlenül szállítsák le, hogy ezzel a járvánnyá vált sportszenvedély tüze végképpen korlátozva legyen". Ugyanebben az évben alakult meg Sepsiszentgyörgyön a kerékpár-egylet is, és itt is volt bérkocsi szabályrendelet, amelynek alapján már rendületlenül büntettek. A század elején megjelentek az első gépkocsik, nem kis feltűnést keltve. A Székely Nép 1907-ben a következő esetről számolt be Sepsiszentgyörgyről: "Az Olt és a Csíki utca sarkán vasárnap este fél nyolckor nagy riadalmat keltett egy automobil, melynek pöfékelő zajától majdnem elragadt két ló kocsival együtt. Az automobil az Olt utca felé igyekezett nagy zajjal és meg nem engedhető gyorsasággal. (...) A tömeg igen fenyegető magatartást tanúsított az automobilistákkal szemben, sőt az automobil egyik ablakát be is törték." [99] A történet azonban a két megvadult ló, a betört ablak és az ijedtség ellenére szerencsésen végződött.

Mennyire voltak tehát városiasak a székelyföldi városok? A korszak nagy részében egyelőre maguknak a városoknak kellett urbanizálódniuk. A városiasodás nem a vidéken, nem a környező agrárnépesség körében, hanem magában a városokban jelentette a városi életmód fokozatos elterjedését. A korszak végére a városokban ugyanúgy kiépült a városi infrastruktúra, az intézmények, mint a többi magyarországi vidék városban. Az itteni polgár is eljárhatott a kaszinóba, a különböző egyletekbe, a kávéházba, ahol olvashatta a pesti és helyi lapokat, vasárnap korzózhatott az aszfaltozott járdán, este színházba mehetett. Hogy mennyire érezte sajátjának az urbánus életformát? Erre talán a legnehezebb válaszolni, ugyanis a kutatás nem érintette a hétköznapokat, a "polgárok" mentalitását. Ezekről a "polgárok"-ról alig tudunk valamit, ahogy a korszak kutatója írta: "A magyar polgárság világának szépirodalomból és történetírásból ismert képét ma még csak kevés erdélyi vonással tudjuk kiegészíteni." [100] A városlakók világáról, hétköznapjaikról, az intézmények működéséről egyelőre tehát nagyon keveset tudunk. A szórványos adatokból nagyon különböző kép bontakozik ki még a vizsgált települések körében is. Amíg a csíkszeredai "trunkus" a 19. század '70-es-'80-as éveiben is - ha hinni lehet a leírásoknak - majdnem úgy élt, mint ükapái kétszáz évvel azelőtt, addig ugyanez nem érvényes a marosvásárhelyi vagy székelyudvarhelyi polgárokra. Úgy tűnik, hogy itt az esetleges gazdasági elmaradást kompenzálta némileg a pezsgő kulturális élet, a városias életmód jelenléte. A fejlettebb városokban már korán észrevehető a különbség: az iskolák, az írástudás magasabb szintje jelzi a meglevő "Bildungsbewußtsein"-t; a városi öntudathoz hozzátartozott az írástudás, a műveltség magasabb szintje is. Ugyancsak nem elhanyagolható tényező az önkormányzatiság hagyományaiból eredő politikai kultúra és politikai öntudat. Ennek feltérképezése ugyancsak kutatásra váró feladat.

---