Erdély népeinek eredetmítoszai: a székelyek hun eredetének mítosza

A történeti mítoszok között is kitüntetett hely illeti meg az erdetmítoszokat, amelyeknek fontos szerep jut egy közösség - legyen az törzs, nép, nemzet - legitimációjában. Éppen ezért az erdetmítoszok még inkább ideologikusak, és - bár viszonylag nagy állandóság jellemző rájuk - együtt változnak a közösség jelen- és jövőképének, céljainak alakulásával. Annál érdekesebb nyomon követni egy szűkebb régióban egymás mellett élő népek - néha egymással versenyző - eredetmítoszait. A továbbiakban Erdély népei közül a székelyek hun eredetmítoszának alakulását mutatjuk be, ellenpontozva a szászok és a románok eredetmítoszainak változásával.

A székely eredetkérdésről szólva előre kell bocsátanunk, hogy a székelyek eredete mind a mai napig nincs megnyugtatóan tisztázva, sőt Szűcs Jenő véleménye szerint "...a székely eredetkérdés egyike a történelem igazán soha ki nem bogozható rejtélyeinek". [1]

Az első magyar történetíró, aki megemlékezett a székelyek eredetéről, Anonymus volt. Bihar vára meghódításának kapcsán kerülnek nála szóba a székelyek, kik egykor "Attila király népei voltak". [2] Anonymus az Attilától való származtatásban jogalapot lát, Álmost is csak akkor kezdi Attilától származtatni, amikor Pannónia birtokbavételéről beszél. Anonymus mikor felsorolja a honfoglalás előtt Pannóniában élt népeket, a székelyeket nem említi. Mivel ezt valószínűleg a régi gesta alapján teszi, feltehető, hogy a régi gestában a székelyek nem szerepeltek mint itt talált nép. A székelyeknek, mint itt talált népnek Attilától való származtatása - anélkül azonban, hogy a hun nevet leírná - a jogfolytonosságot biztosítja. [3]

   A következő szerző, aki most már részletesen kifejti véleményét a székelyek eredetéről, olyan eredményesen, hogy a későbbi történetírás nagy része egészen a 19. századig az ő meséjét reprodukálja Kézai Simon, Kun László tudós udvari történetírója. Kézai Gesta Hungaroruma teremti meg a hun történet sajátos konstrukciója révén a "hun-magyar történelem" újszerű szerkezeti kettős tagolását, amely maradandó hatással volt a magyarság történeti tudatára, s a 19. századig mintegy kánoni érvénnyel bírt. [4]

A korabeli európai atmoszférára jellemző volt az ősi, előkelő, dicsőséges ősök keresése. A 9-11. században emlegetik ugyan a nyugati forrásokban a hun-magyar rokonságot, de emellett ugyanúgy megjelenik az avar-magyar, szkíta-magyar azonosság gondolata is. A magyaroknak a hunok jutottak, mivel őket "lehetett a leginkább ťlogikusŤ módon a magyarsághoz kapcsolni, oly módon, hogy a Pannóniára való ťtörténeti jogotŤ erőteljes érvvel támassza alá". [5] Kézai összeszedte hát a hunokra vonatkozó adatokat: Iordanes Geticajából - az itt olvasott hun szarvasmondában találja meg a hun-magyar rokonság egyik bizonyítékát -, a Niebelung-mondából, Anonymusból stb., s ezt a magyar történelemből igyekezett tovább bővíteni. [6] Ebben a konstrukcióban a székelyekről szóló résznek előkelő hely jutott, mintegy az átmenetet teremtette meg a krónika két része: a hun és magyar történet között. [7]

Kézai felfogását ismétlik a 14-15. századi krónikák is. A Kézai-féle eredeztetés elterjesztésében játszott nagy szerepet Thuróczi János Chronica Hungaroruma, a középkori magyar történetírás szintézise. A székelyekről szólva információi nagyjából a Budai krónikában foglaltakkal egyeznek, de ez a vélemény már általánosan elterjedt lehetett az írástudók körében, mert megjegyzi: "Senki sem kételkedik az én időmben, hogy ezek a székelyek az először kijött hunok maradékai...". [8]

A humanizmus és a reformáció nem hozott sok újat a kérdésben. Európa keleti felében az idegen hódítók elleni védekezés különleges helyzetet teremtett, itt a történetírás a létfontosságú harc ideológiai támaszául szolgált, erős volt a politikai célok elérésére irányuló agitatív szándék.

Az újabb történetírás iránti igény megvolt Mátyás humanista környezetében, ezért bízták meg Antonio Bonfinit (1427-1503), Mátyás udvari történetíróját a magyar történelem újszerű feldolgozásával. Bonfini fejezte be a magyar őstörténet kidolgozását. Bár nincs önálló véleménye a kérdésben, a magyarság történetéről összefüggő képet rajzolt. Koncepciója évszázadokra meghatározta a magyarság őstörténetéről vallott nézetek alakulását, kijelölte helyüket a világ népeinek családjában. A magyar történelem hármas - hun, avar, magyar - periodizálása szintén nagy hatást gyakorolt és hozzájárult a hun eredeztetés népszerűsítéséhez. [9]

A reformáció nyomán megjelennek az első népszerűsítő  munkák magyar nyelven, így a hun elmélet egyre szélesebb körben terjed el. Székely István első magyar világkrónikája sokak által és sokat forgatott kézikönyv lett, kifejezője és egyben megerősítője a protestáns nemzeti öntudatnak. A latinul nem tudó közönség most olvashatta először: "A többi magyarok pedig, kik az ütközettől megmaradának, mind egyetembe felkelének és megszállának Erdélybe a Moldva felől való részében, kik mind e napiglan ottogyon lakoznak, kiket most székelyeknek hívunk." [10]

Bár latinul jelent meg óriási hatása miatt fontos Werbőczy István Tripartituma, amely egészen 1848-ig a nemesség jogi-ideológiai fegyvertára, valóságos bibliája lett, tehát minden szava megfellebbezhetetlen igazságként hatott. A székelyeket szittya utódoknak tartja, és nevüket is a szkíta szó megromlásából magyarázza Bonfini nyomán, de ezt ezúttal Werbőczy személyes tekintélye támasztja alá, és még a 19. században is találunk olyan szerzőt, aki álláspontját olyan "magister dixit" típusú érvvel támasztja alá, hogy hiszen a székelyek hun erdete kétségbevonhatatlan, mert ezt már Werbőczy is megmondta. Sombori József például így ír: "De kell-e a Tudós világnak nagyobb Diploma Verbőczynél?" [11]

A korai barokk újra kedveltté tette az eredetkérdéseket, de mivel ez politikai tartalmat nyert, mindenki a sajátjának szerette volna a legrégibb, legdicsőbb ősöket, így hát a kérdés távol került a tudománytól, ellepték a tudálékos konstrukciók, naiv etimologizálások szövevényei. A külföldi közönség előtti népszerűsítést szolgálta Nadányi János Florus Hungaricusa, [12] amúgy a székely eredetkérdésben nem sok újat hozott a korszak.

A 18. század a forráskritika kora. Ez a székely kérdésben is megmutatkozik annyiban, hogy bár a hun eredeztetés marad még a domináns, legjobb történészeink már nem elégedtek meg ezzel, új utakat próbáltak keresni. Azonban ez a viszonylagos újító szellem is csak a történetírói elitre volt jellemző. A népszerűsítő munkákat - a tankönyveket, a magyar nyelven írt könyveket - messze elkerülte a kritikai szellem, azok megrekedtek a középkorias elbeszélés szintjén. És a 19. század első fele éppen ezt a középkori eredetű koncepciót éltette tovább, tudomást sem véve Pray György vagy Cornides Dániel  eredményeiről.

A korszerű kutatás kibontakozásával egyidejűleg indult meg a nemesi olvasóközönségnek szánt tudományos ismeretterjesztő irodalom fejlődése. Ha eddig a hun eredeztetés volt a kizárólagos, most a történeti kritika erősödésének köszönhetően egyre többen vonták ezt kétségbe, új elméletek jelentek meg. Egyelőre még a hun vonal maradt a domináns, a népszerűsírő művekben majdnem kizárólagos, de a jelentős történetírók nagy része elfordult tőle. A székely Benkő József (1740-1814), az államismereti iskola utolsó nagy képviselője azonban még így "érvelt": "Így tehát Törvény, Király és az Ország ellen tusakodik, és a Privilégiumoknak megvetője az, aki az annyiszor említett Székely Nemzetnek eredetét másképpen állítja és magyarázza." [13] Ő a székely szót a székhelyből eredezteti, de megjegyzi, hogy a siculus szó is régi, már 1096-ban szerepel a milkovi püspök - különben éppen Benkő által hamisított - oklevelében. Ha még a tudományos történetírásban is néha ez volt a színvonal, a tudománynépszerűsítő művekben, a tankönyvekben, amelyeket az új, kritikai szellem nem hatott át, a hun eredeztetés jóformán egyeduralkodó volt. A legtöbb ilyen munka a krónikairodalom szintjén maradt, és ezek formálták a nagyközönség tudatát.

A hun elmélet elterjesztésében a legnagyobb szerepük kétségtelenül a tankönyveknek volt, így pl. Losontzi István (1709-1780), a nagykőrösi református gimnázium igazgatója Hármas kis tükör című könyvének, amelyik példátlan népszerűségnek örvendett, vagy Bolla Márton (1751-1831) sokat forgatott latin nyelvű egyetemes történelmi tankönyvének, a Primae linae Historiae Universalis-nak, melyet Ferenc császár 1800-ban aranyéremmel tüntetett ki.

A 18. század végén készült a hírhedt hamisítvány, a Csíki székely krónika is. Hitelességéről egy teljes évszázadon keresztül folyt a vita, mígnem Szádeczky Kardoss Lajos 1905-ben végleg ki nem mutatta hamisítvány voltát. Bár egészében koholt, több valós elemet is beleszőtt, felhasznált élő hagyományokat, jól ismert helyeket, a székely nemzetségi társadalom jellegzetes vonásait, Anonymusból vett adatokat. Bár hamisítványként sem tartozik a sikerültek közé, mégis sokan felhasználták a hun elmélet alátámasztására, olyan neves történetírókat is megtévesztett mint Kőváry László, Szilágyi Sándor, Szabó Károly vagy Orbán Balázs. Jókai Mór felhasználta Bálványosvár című regénye írásához, és így a köztudatba is belekerült - mintegy "másodlagos néphagyománnyá" vált -, egyes elemeivel napjainkban is találkozunk.

A 19. század eleje az irodalom primátusának kora - mondja Szerb Antal -, és tényleg a történészek egy része író, aki csak kedvtelésből nyúl a történelemhez. Az új nemzedéket, melynek reprezentatív képviselője Horvát István, a mértéktelen hazaszeretet, a barokkos etimologizálások, a délibábos őskeresés jellemzik leginkább. A kor történetírását Lékai Lajos sommásan így mutatta be: "A tudományok fölébe kerekedett az irodalom, az igazságnak a nemzeti érzés. A magyar romantika a történetírásban ennyit jelentett." [14] Nem meglepő tehát, hogy korszakunk legnépszerűbb kérdése a magyarság őstörténete. Ehhez több dolog járult hozzá: Sajnovics és követői révén a finnugor rokonság felfedezése, és az ennek kapcsán kirobbant szenvedélyes vita, de Anonymus Gestája is csak ekkor vált általánosan ismertté, és nem utolsósorban az a tény, hogy a történelem egyre inkább a politika "szolgálólányává" válik. Régiónkra a mai napig jellemző módon a politikai és nemzetiségi csatározásokhoz a történelem szolgáltatja az eszköztárat, az érveket.

A székely eredetkérdésben sem hozott semmi újat a 19. század első fele. A munkák nagy részét csak az őket átszövő nacionalizmus különbözteti meg a középkori krónikás irodalom termékeitől. A hun elmélet újra egyeduralkodóvá válik, bizonyítására minden érvet felhasználnak, szinte hazafiatlanságnak számított kétségbe vonni. Kézai, Werbőczy mellett különösen divatos Anonymusra hivatkozni. Jól jellemzi a kor tudományos színvonalát, hogy a csíki székely krónika általánosan elismert forrásként szerepel.

A hun eredetet próbálta bizonyítani Nagyajtai Kovács István (1799-1872), Kőváry László, az unitárius püspök és költő Székely Sándor; ezt fogadta el Dugonics András, Budai Ésaiás, a híres debreceni tanár, Virág Benedek, Pálóczi Horváth Ádám és nagyon sokan mások. Kissé hosszabban időznék Horvát Istvánnál (1784-1846) - a "lángeszű mániákusnál", ahogy Szerb Antal nevezte -, mivel ő reprezentatív képviselője kora történetírásának. Könyve, a Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből, "a korszak legmulatságosabb könyve - írja róla Szerb Antal - csak az a hátborzongató, hogy 1825-ben jelent meg, amikor kint az ún. történelmi iskola kezdi bontogatni szárnyait és a történelmet felemeli az igazságok hideg és tiszta birodalmába." [15]

Művét a kortársak többsége elismeréssel üdvözölte, sőt ennek hatására sorra jelentek meg a magyarság őstörténetével foglalkozó tanulmányok, amelyeknek szerzői szófejtéseikkel gyakran még a mestert is felülmúlták. Számos költő és író tőle nyert ihletet hősi eposzainak megírásához. Az egész romantikus nemzedéknek ő a tanítómestere, beszédeivel nagy hatást gyakorolt az egyetemi ifjúságra, ahogy volt tanítványa Eötvös József írta nekrológjában: "Nem volt tanítóink között, kitől annyian tanulták volna szeretni a hazát." [16] Horvát az általa szerkesztett Tudományos Gyűjteményben 1834-ben egy cikket ír a székelyek nyelvéről. Ebben a csíki székely krónikát hitelesnek ismerte el. A székelyek nála most már egy eredetű nép lettek a szicíliaiakkal, mint egykor Ransanusnál, sőt Palesztinában is székelyek laktak, és Horvát még csak nem is fejtette ki "az ősi székely Históriának azon részeit is, mellyek az Afrikai Numidáknak, Palestinai Chivaeusoknak és Hippenusoknak, Ciliciai Lykaoneseknek, Görögországi régi Boeotiaiknak és Achivusoknak, Olaszországi Lucánusoknak, Aequusoknak és Equiculáknak, Francia-, Olasz- és Csehországi Bójusoknak, Mar-Comanusoknak és Luroneseknek viszontagságaikat illetik." [17] Fölösleges tovább időznünk Horvátnál, hiszen ennyi is bőségesen példázza nézeteit. Ismét Szerb Antalt idézem: "Az öröm, amellyel a közönség Horvát István képtelenségeit elfogadta, mutatja az optimista nemzetfelfogás megalapozottságát a korlélekben. Ebben az optimizmusban készül elő a következő nemzedék megannyi megdöbbentő politikai ballépése." [18]

A kiegyezés után a kibontakozó forráskritikai irányzat a székelyek hun eredetének elméletét is cáfolta. Híres a múlt század második felében a Hunfalvy Pál és Szabó Károly közti polémia. Hunfalvy elsősorban nyelvészeti érvekre támaszkodva vetette el a hun származást, kimutatva, hogy a székelyek nyelve ugyanazokon a török és szláv hatásokon ment át, mint a magyar, semmivel sem tartalmaz több török szót, sőt a székely nyelvjárások nagy hasonlóságot mutatnak a történeti Magyarország peremvidékeinek nyelvjárásaival. Szerinte a hun monda sem egyéb tudós kombinációnál, melynek jól kimutathatóak forrásai. Ezzel szemben Szabó Károly a hun elmélet alátámasztására jog- és társadalomtörténeti érvekre, valamint a szászokéhoz hasonló kiváltságlevél hiányára hivatkozott.

Hogy a kérdést még jó ideig nem lehetett politika és főleg érzelemmentesen tárgyalni, arra példa a hun elmélet továbbélése. A 19. század második felében is szép számmal akadtak hívei, főleg a székely történetírók körében: a fent említett Szabó Károlyon kívül Szilágyi Sándor, Imecs Jákó, Orbán Balázs - aki a köztudatra talán a legnagyobb hatást gyakorolta -, Szentkatolnai Bálint Gábor, a 20. századkban pedig Jósa János, Csíkszentmihályi Sándor Imre, Rugonfalvi Kiss István, az 1939-ben megjelent, reprezentatívnak szánt munka, A nemes székely nemzet képé-nek szerkesztője és mások.

A 20. században a hivatásos történészeknél a hun elmélet a fent tárgyalt primitív formájában már nem fordult elő, egyesek azonban megkísérelték ezt a hagyományt különböző konstrukciók révén rehabilitálni. Annál inkább megtalálható volt viszont a nagyközönség által olvasott kiadványokban, így az olyan újra kiadott munkákban, mint Orbán Balázs vagy a Tolnai Világtörténet.

A hun elméletet napjainkig többen és alaposan cáfolták. Kimutatták a hun elem fennmaradásának képtelenségét - Erdélyben kölünben is csak szórványosan kerültek elő hun leletek -, Kézai nyugati forrásait stb. A nyelvészeti érveket Hunfalvy után legutóbb Benkő Loránd rendszerezte. Bonyolítja a helyzetet, hogy a kérdés a mai napig nincs megnyugtatóan tisztázva, és feltehetőleg nem is lesz a közeljövőben. Kissé leegyszerűsítve két irányzathoz sorolhatnánk a székelyek eredetéről kialakult véleményeket: az egyik szerint a székelyek magyarok (képviselői között a nyelvészek vannak többségben, de találunk régészeket és másokat is: Benkő Loránd, Bóna István, Balázs János, Mesterházy Károly stb.), a másik irányzat szerint elmagyarosodott, valószínűleg török eredetű, csatlakozott népelem - eszegel-bolgárok, kabarok vagy avarok - állítják Györffy György, Fodor István, Kristó Gyula, Szűcs Jenő és mások. Mind a két elméletnek vannak alapos érvei és gyenge oldalai, de a polémia tudományos eszközökkel folyik. Annak azonban, hogy különösen Erdélyben és az emigrációban az utóbbi időben egyre több olyan írás jelenik meg, amelyik rehabilitálni kívánja a hun elméletet, már bonyolultabb okai vannak: a Trianon utáni nemzeti tudat zavarodottsága, frusztrációja, a hosszú elzártság a magyar szakirodalomtól és főként a dáko-román kontinuitás mitizálása mind hozzájárulnak ehhez.

Erdélyben azonban nem csak a székelyek eredetére vonatkozó elméletek bővelkedtek mitikus elemekben. Érdekes párhuzam vonható a székelyek és szászok eredetkérdésének története között. Annak ellenére, hogy a szász autonómia alapköve, az Andreanum éppen annak volt bizonyítéka, hogy a szászok telepes népesség voltak, akiket a magyar királyok hívtak be Erdélybe, a reformáció idején egy ennél jóval "vadregényesebb" elméletet dolgoztak ki, amelyet a barokk történetírás színezett tovább, és amely a szászokat a gótokkal, illetve a velük azonosnak tekintett gétákkal, tehát végső soron a dákokkal rokonította. Az elmélet Melanchtonig nyúlig vissza, és a protestáns területen igen elterjedt Chronicon Carionis járult hozzá népszerűsítéséhez. A kiindulópontot Iordanes Getica című műve jelentette, amelyben a gótok és géták ugyancsak egy népként szerepeltek. Melanchton és Peucer ezt beépítették a keresztény világtörténetbe is: a géták Noé fia, Sém egyik leszármazottától, Ghetertől veszik nevüket, később gótoknak hívták őket, és a szászok ezeknek az ősi géta/gótoknak a leszármazottai.

Melanchtonnak ez a feltevése kapóra jött a szász politikusoknak, akik közösségük kiváltságait akarták megvédeni a magyar nemesség támadásával szemben. Jellemző erre Albert Huet szász királybírónak az 1591. évi diétán mondott beszéde, amelyben a magyar nemességnek azt a felvetését, hogy a szászok jövevények, és mint ilyenek nem méltók a kiváltságos nemzet státuszára, azzal hárította el, hogy a régi történetírókra hivatkozva a szászokat a gótokkal, illetve a dákokkal azonosította. Így aztán már ez az "ősrégi eredetű és bátorságú" nép előnybe került a magyarokkal szemben, vagy legalább is nem számított többé "jövevénynek".

A kétségtelen politikai előnyök, Melanchton, valamint Huet tekintélye sem volt elegendő azonban ahhoz, hogy a szász írástudó réteg egyhamar elfogadja ezt az elméletet. Viszonylag hosszú időnek kellett eltelnie, amíg bekerült az értelmiségi körforgásba. Elterjesztésében - úgy tűnik - a Felső-Magyarországról, Lőcséről származó David Fröhlichnek volt nagy szerepe. [19] Nemeztközi népszerűsítéséhez azonban nem kis mértékben járult hozzá Nadányi Florus Hungaricusa, ahol ráadásul mindezek a népek a szkítáktól származnak, tehát végső soron a magyarokkal, illetve székelyekkel is rokonok.

A Sémtől való származtatás azonban - amellett, hogy a kiválasztott néppel való rokonságot jelentette - bizonyos nehézségeket is felvetett. Ezeket akarta kiiktatni Johann Tröster, aki ismét Jáfettől eredeztette a gótokat, így aztán a németekkel való rokonság kérdése is megoldódott, akik szintén Jáfettől veszik eredetüket. Ez egyben arra a kényes kérdésre is válasz volt, hogy akkor a szászoknak mi közük az Andreanumhoz. A 17. század végére aztán ez lett az egyeduralkodó elmélet a szász értelmiség körében; könyvek, valamint különböző német egyetemeken megvédett disszertációk tucatjai bizonyítják ezt. [20] Nevesebb képviselői közül megemlíthetjük Laurentius Toppeltinust, Martin Kelpet, Georg Hanert, Matthias Milest, Johannes Franciscit és másokat. [21] Éppen a szászok dák származtatásának elmélete volt az, amelyik sokáig elzárta a románok dákoromán eredeteztetésének útját. A románokat ebben a korban általában kizárólag római eredetűeknek tartották, többek között, mert a dákok már "foglaltak" voltak.

A szászok dák eredetének viszonylag rövid volt a karrierje: már Valentin Franck von Franckenstein kimutatta valótlanságát, és után a 18. század, majd annál inkább a 19. század szász történetírói ismét visszatértek a telepes-változathoz, és egyre behatóbban vizsgálták a betelepedés körülményeit, valamint az Andreanumot.

Felvetődik azonban a kérdés: milyen célt szolgáltak ezek az elméletek? Politikai vonatkozásaikat már láttuk, de a 17. században a tudósi erudíció bizonyítása is ezt követelte meg, ez volt a "divat". Egy másik szempontra nemrég Szegedi Edit világított rá, aki szövegelemzések segítségével mutatta ki a teológiai vonatkozásokat is, arra a következtetésre jutva, hogy az eredetkérdés a 17. századi történetíróknál jó alkalom volt arra, hogy a világ múlandóságán elmélkedjenek. A különböző genealógiák konstruálása egyben azt is szemléltette, hogy az Úristen a világ mindenható ura, vele szemben az emberek és az egyes népek történelme múlandó és ingatag.

A románok latin eredetére elsőként a 15. századi olasz humanisták - köztük Enea Silvio Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa - figyeltek fel, de viszonylag hosszú időnek kellett eltelnie, amíg ez a nézet román írástudóknál is megjelent. [22] A szláv kulturális környezetben élő románok jó ideig az eredetmítosz esetében csak a román országok megalapításáig tekintettek vissza, ezt az Erdélyből kiinduló "honfoglalások" számlájára írva. Az első román, aki a latin eredetet is hangsúlyozta a 17. század végén, Grigore Ureche moldvai krónikás volt - valószínűleg lengyelországi tanulmányai hatására -, de ő még keveréknépnek tartotta a románokat, amelynek csupán egyik összetevője voltak a rómaiak. Ezt fejlesztette tovább néhány évtized múlva a másik jeles moldvai króniaíró, Miron Costin, aki most már a románok tiszta latin eredetéről értekezett, akárcsak Dimitrie Cantemir, a tudós moldvai fejedelem.

Erdélyben a 17. századi szász történetírók is ezt fogadták el, egyrészt a nyelv alapján, másrészt pedig - mint fennebb láttuk - a dák eredet "foglalt" volt, hiszen ezt a 17. században a szászok sajátították ki. A latin eredet azonban majd csak a 18. század végén, az ún. "Erdélyi iskola" (Samuil Micu, Gheorghe Şincai, Petru Maior) képviselőinél vált kizárólagossá. A purizmusnak náluk erős politikai töltete volt. A románok ekkor negyedik rendi nemzetként való elismertetésükért küzdöttek, és ezt akarták történeti érvekkel is alátámasztani. A román fejedelemségekben, ahol a tiszta római származáshoz nem fűződött ilyen közvetlen politikai érdek, a sok esetben maguk is idegen, görög eredetű történetírók (Dimitrie Philippide, Dionisie Fotino stb.)  inkább a vegyes - dák és római - erdet mellett foglaltak állást. Az erdélyi értelmiségieknek a Kárpátokon túli egyre nagyobb szerepvállalásával együtt azonban a római eredet vált általánosan elfogadottá. A 19. század első felében kedvezett ennek a politikai légkör is: a román fejedelemségek Nyugat felé való nyitása, a nyugati civilizációs modell átvétele, amelyet így nem akkulturációként éltek meg, hanem csupán visszatérésként a "latin" gyökerekhez, ahogy erre Lucian Boia is felhívta a figyelmet. [23] Ennek az irányzatnak "csúcspontjaként" és logikus végkifejleteként August Treboniu Laurian Róma megalapításától datálta a román történelmet.

A független Románia létrejötte ismét új helyzetet teremtett: nem volt többé szükség a kisebbrendűségi érzésből fakadó purizmus túlhajtására. A dákok már a nemzeti romantika idején felhívták magukra a figyelmet, és Bogdan Petriceicu Hasdeu volt az, aki különböző - nyelvészeti, néprajzi stb. - érvek segítségével a tiszta római eredet rovására a dák eredetet kívánta megalapozni. A 19. század utolsó harmadában megtörtént az erdetkérdés átértékelése, hogy aztán Xenopol és főképp Iorga a dáko-román szintézis elterjesztésében játsszanak nagy szerepet. Ekkorra azonban már a regáti történetírók alakítják a történelmet. Az újdonsült román királyság számára sokkal inkább a római birodalom, semmint a meghódított dákok jelentették azt a dicső múltat, amelyet szimbolikus módon a jelenhez lehetett kapcsolni.

A dák irányzat a két világháború között felerősödött, bár főképp az amatőr történészek körében. Ehhez részben az is hozzájárult, hogy az első világháborút követően jelentősen megnövekedett Nagy-Románia a történeti jogait is szerette volna hangsúlyozni az új területekre. Erdély kérdésében a magyar és a román történetírás egymással polemizáltak: amíg a magyar történészek a románok balkáni eredetét vallották, a román történetírás számára presztízskérdés volt az Erdélyre való történeti jog igazolása az első foglaló jogán.

A dák elméletnek aztán olyan vadhajtásai voltak, amelyek a rómait is az ősi dák civilizációból vezették le, eszerint a dák és a latin majdnem azonos nyelvek voltak. A szélsőjobboldali legionárius-mozgalom képviselői is a "vér" és a "rög" kultuszának jegyében az autochton dákokat részesítették előnyben.

A második világháború törést okozott: az ‘50-es évek vulgármarxizmusa egy időre háttérbe szorította az eredetkérdést, annál inkább hangsúlyozták viszont a szláv hatásokat. A ‘60-as évektől kezdődően azonban a dáko-román elmélet ismét visszanyerte pozícióit, sőt, amíg az előző korszakban ennek különböző változatai voltak, most ez dogmává merevül. Az "etnogenézis" - ahogy a tankönyvekben is nevezik - kulcsszerepet kapott a nemzeti történelemben, ebben a dákoknak, mint őshonos népességnek egyre fontosabb hely jutott, és az etnogenézis szorosan összefonódott a kontinuitás mítoszával. Nem pusztán az volt a fontos, hogy a románok a dákok és rómaiak leszármazottai, hanem az is, hogy éppen a mai Románia területén alakult ki a román nép, tehát mindig is ők lakták ezeket a területeket, ennek minden részét, a többiek tehát "idegenek", kései "betolakodók".

Mítoszok mindig is voltak és vannak, az elgondolkodtató inkább az eredetkérdéseknek a mai napig történeti-jogi érvként való felhasználása. Ez, valamint a jelen frusztrációi egyaránt hozzájárulnak a "kompenzatív" mítoszok virágzásához, hiszen egész Kelet-Európára jellemző a történelem és az ideológia szoros összefonódása. Szűcs Jenő írta erről: "E historizált nacionalizmus - pótlék. A történetírás a nacionalizmus szolgálatában bizonyos értelemben pótolni hivatott a nemzet par excellence modern elméletét, emocionálisan pedig kárpótlást hivatott nyújtani a nemzeti fejlődés befutotta a pályáját, azaz a szerves történeti folyamatok erdeményeként már a 19. azázadban "elkészült" a nemzet valamilyen többé-kevésbé tiszta képlete, ott ilyen pótszerre kevésbé volt szükség, mert ott az öntudat forrásául inkább kínálkozik a jelen (melybe erőszaktétel nélkül simul be a múlt képe), mintsem az ilyen vagy olyan mértékben mitizált múlt." [24]