Kiegyezés és unió*

1867-ben - a kiegyezés egyik feltételeként a magyar fél részéről - ismét napirendre került Erdély uniójának kérdése. A magyar politikai elit számára a 48-as jogalap és az ország területi egységének helyreállítása olyan sarkalatos pontot képezett, amely nélkül nem volt lehetséges a kiegyezés. Ha a tárgyalások során az első kérdésben született is kompromisszum, az az udvar számára is világos volt, hogy a megegyezés érdekében mindenképpen engedményeket kell tennie.

A szabadságharc leverése után Bécs az 1848-as uniót érvénytelennek tekintette és visszaállította az azt megelőző állapotokat. [1] Az unió ügye ezzel jó időre lekerült a napirendről. Az álláspontok az 1860-61-es alkotmányos kísérlet során sem közeledtek. Az uralkodó 1861. július 21-i leirata a magyar országgyűléshez Erdély kérdésében elutasító volt: "A mi mindenek előtt Erdély nagyfejedelemségünknek Magyarországgal való unióját illeti, mely a szász és román nemzet szabad beleegyezése nélkül lőn elhatározva, megjegyzendő, miszerint ezen unio soha teljes törvényerőre nem lépett, az egyoldalúan hozott határozatok kihirdetése után tettleg felbomlott, s egyátalában mindaddig kivihetlennek lészen tekintendő, valamig Erdélynek nem magyar ajkú lakosai nemzetiségi érdekeiket ezen unio által veszélyeztetve látják, és a birodalom ebbeli igényei és érdekei kellőleg biztosítva nem lesznek." [2]

Magyar részről a kérdésben akkor mindkét párt nagyjából azonos álláspontot képviselt. A határozati párt javaslatában kitértek a történeti előzményekre és visszautasították, hogy az unió 1848-ban törvénytelen módon jött volna létre. Igaz ugyan - érveltek -, hogy az akkori országgyűlés még a régi rendi alapon ült össze, de "éppen ez mutatja népies és testvéries szellemét, mert a kiváltságosok képviselete a népképviseletet az unióval együtt léptette életbe, fényes jeleit adván ez által úgy a szabadság, mint az egyenlőség ott uralkodott elveinek". Továbbá felhívták a figyelmet, hogy a magyarok küzdeni fognak az unió fenntartásáért: "De téves jogfogalom is az, hogy egy rendesen alkotott és szentesített törvény, azért mert egy vagy más érdeknek terhére lenni látszik, már az önkéntes megsemmisülés magvait hordja magában. Ha ez állana, akkor nem lehetne a törvénynek jövője, mert nem létezik oly intézkedés, mely egy nemzetnek minden részét tökéletesen kielégíthesse, s az unio megszüntetésének kimondása már ezen elvnél fogva is lehetetlenné válnék, mert feltéve, de meg nem engedve, hogy a szászokat és románokat kielégítené, a magyarok és székelyek azonban bizonyosan a végletekig készek lennének küzdeni ezen unio fentartásáért." [3]

A felirati párt részéről Deák felirati javaslata hasonlóképpen érvel, azaz az akkori országgyűlés törvényességével, hiszen a korábbi magyarországi törvényeket - beleértve a Pragmatica Sanctiót is - a kiváltságos osztály képviselői szavazták meg, de ez nem befolyásolja érvényességüket. Végül Deák feltette a szónoki kérdést: "Nem tudjuk, miképpen veszélyeztethetné az egyesülés Erdély nem magyar ajkú lakosainak nemzetiségi érdekeit. Hiszen ugyanazon törvény, mely az egyesülést megállapította, Erdélyben is felszabadította a népet, kimondotta az egyenjogúságot, a polgári s politikai jogokat a népnek minden osztályaira s nemzetiségére kiterjesztette, s az egyesülésnek legelső következése az volt, hogy azon különbség, mi jogok tekintetében egy részről a magyar, székely és szász nemzet, más részről a román nemzet között előbb fennállott, azonnal meg lőn szüntetve. Mi Erdély nem magyar ajkú lakosainak nemzetiségi érdekeit szintúgy teljes mértékben fogjuk méltányolni, mint a magyarországiakét." [4] Szükséges azonban, hogy éppen a nemzetiségi érdekek kérdése fölött ők is jelen legyenek a tanácskozásokon. Erdély a Szent István koronájához tartozik, következésképpen képviselőit meg kell hívni a magyar országgyűlésre.

Amikor 1864 decemberében megkezdődtek a titkos tárgyalások, Deák akkor is ragaszkodott fenti álláspontjához. Augusz Antal, a Helytartótanács volt alelnöke - valószínűleg kezdetben Albrecht főherceg megbízásából - feltett néhány kérdést Deáknak, amelyek megbízóit a leginkább érdekelték. Az első kérdés arra vonatkozott, hogy mit ért Deák a "törvényes országgyűlés" fogalmán? Deák szerint szükséges, hogy Horvátországot és Erdélyt is meghívják az országgyűlésre, tehát a magyar korona országainak integritása képezte a kiegyezés egyik feltételét. A második kérdés a nemzetiségekre vonatkozott: Hogyan gondolja a nemzetiségi kérdés rendezését az egyenjogúságra való tekintettel? Deák válaszában túlment az 1861. évi nemzetiségi bizottság tervezetén, és nagyon széles körű nyelvi jogokat biztosított volna a nemzetiségek számára: tulajdonképpen csak az országgyűlés, a központi kormányzat és a felsőbb bíróságok nyelve maradt volna magyar, a törvényhatóságok, beleértve a megyéket is megválaszthatták volna a tárgyalási nyelvet. A nemzetiségek iskolái, egyházai, kulturális intézményei pedig egy bizonyos kvóta alapján költségvetési támogatásban részesültek volna. [5] Ez is mutatja, hogy e kérdésben még viszonylagosan képlékeny volt a magyar álláspont, bár nem szabad elfeledkezni, hogy Deák a "liberálisabbak" közé tartozott e téren. Az uralkodó azt akarta ekkor felmérni, milyen engedményekre hajlandó a magyar vezető réteg, de részben éppen Erdély és Horvátország kérdése miatt az országgyűlés összehívására ekkor még nem került sor.

Deák többek között azért is alkalmas tárgyalópartner volt, mert politikai eszménye az alkotmányos Habsburg-monarchia volt, csak így vélte biztosíthatónak Magyarország önállóságának, területi integritásának és a magyarság vezető szerepének fenntartását. Az egyik kortárs szerint Deák "nem bízott a magyar nemzet erejében kizárólag és feltétlenül; féltette ezt a nemzetiségektől idebent és az európai nemzetközi viszonyoktól és érdekektől odakint". [6] 1865 őszén Deák egy nagyobb cikk megírását tervezte Erdélyről, hogy "a remény és aggodalom között hányatott kebleket" megnyugtassa, tisztázza a helyzetet és óvjon a túlzott reményektől és csalódásoktól, illetve irányt mutasson a kérdésben, tekintve a számos valós és valótlan hírt, amely lábrakapott ebben az időben. Hanák Péter elemezte, hogyan került a Pragmatica Sanctio Deák gondolkodásának középpontjába, hogyan vált valóságos "politikai bibliává" 1865-re. [7] Ez Erdélyről szóló cikktervezetében is tetten érhető, ebben is a Pragmatica Sanctióból indult ki, erre alapozta érvelését. Az uniót - írta Deák - egy szentesített és eddig meg nem változtatott törvény is kimondja, amelyet Erdély törvényes országgyűlésén fogadtak el. "Ha tehát a Verwirkungstheoria megszűnt, fönn kell állani a jogilag meg nem szűnt s el nem vesztett alkotmánynak." Éppen ezért az erdélyieket meg kell hívni az 1865 végére összehívott magyar országgyűlésre: "Azok, kik az egyesülést mindenben az 1848-i törvények szerint kívánják létrehozni, s azok is, kik az egyesülés kivitelének több pontjaira nézve talán eltérő véleményben vannak, egyedül e közös országgyűlésen adhatják elő jogosan és siker reményével nézeteiket s kívánataikat, csak ott vétethetnek azok tárgyalás és elhatározás alá. Minden egyéb mód sikeretlen és alkotmányellenes." [8]

Deák számba vette a románok azon kívánságát is, hogy ismerjék el őket Erdély negyedik nemzetének. Hosszas jogi és történeti fejtegetés során bemutatta a sajátos erdélyi rendszert, amely eltér a magyar alkotmánytól. Kifejtette ez alkalommal is a magyar politkai nemzet tételét, amely ekkor és később is annyi vitát kavart: "Vannak itt is többféle nemzetiségek (ti. Magyarországon), azoknak lehetnek, sőt vannak is nemzetiségi jogos igényeik; de nincs elkülönzött politikai állásuk, nincs kikerekített külön territoriumjok, nincsenek oly jogaik, melyek őket egyenesen és egyedül mint politikailag külön nemzetet illetnék. Itt minden föld Magyarország földe, minden lakos Magyarország polgára, s nemzetiségénél fogva senki nincs gátolva polgári jogainak élvezetében. S valamint e fogalomban »Magyarország« az ország területének minden része bennfoglaltatik, bármily nemzetiségű honpolgárok lakják is azt, úgy e fogalom, »magyar nemzet« nemcsak a magyar ajkúakra van szorítva, hanem az ország minden más ajkú lakosaira egyaránt kiterjed; s valamint a haza érdekében van, és minden polgárnak kötelessége jövendőre is fönntartani e történelmi s közjogi alkotmányos alapon nyugvó politikai egységet, mely nélkül az ország rövid idő alatt szétfoszlanék, úgy másrészről Magyarország azon polgárainak, a politikai értelemben vett magyar nemzet azon tagjainak, kik nem a magyar nemzetiséghez tartoznak, minden valóságos nemzetiségi jogos igényeiket igazság és méltányosság szerint figyelembe venni, s az ország közérdekének kockáztatása nélkül teljesíteni kötelességünk." [9] És végül számba vette az eshetőségeket: ha fennmarad a teljes unió, ahogy azt 1848-ban kimondták, akkor a románok követelése alapját veszti, mert a magyar alkotmány nem ismer külön territóriummal bíró "nemzeteket", amúgy pedig minden állampolgár egyenlő. Ha Erdély megőrzi bizonyos fokú különállását, ebben az esetben több forgatókönyv is elképzelhető. Vagy felszámolják a politikai nemzetek rendszerét, és így a kívánság ismét csak tárgytalanná válik, vagy fennmarad a rendszer, ebben az esetben igazságos és méltányos, hogy a románokat is nemzetként ismerjék el. Mindenképpen azonban, bárhogy dől el az unió ügye, Deák leszögezi: "a teljes, tökéletes egyenjogúság az, mit a románoktól sem lehet megtagadni, s minél többet ők sem kívánhatnak". [10]

A tárgyalások azonban - Erdély sorsát érintően is - Erdélyen kívül folytak. A román és szász elitet a kiegyezés váratlanul érte. Az erdélyi magyar politikai elit is azonban, bár várakozással és szimpátiával, de tulajdonképpen passzív félként figyelte az eseményeket. Személyes kapcsolataik révén ők inkább be volt avatva a történésekbe, de ekkor még minden törékenynek és visszafordíthatónak látszott mindenki számára.

Erdélyben a kolozsvári uniós gyűlés összehívása jelentette a fordulatot, de egyelőre még sok volt a bizonytalanság a felek részéről. A románok egy újabb petíciót benyújtását tervezték. Az előkészítés során azonban még jobban elmélyültek az ellentétek a két érsek, Şaguna és Şuluţiu hívei között. Az előbbi nem helyeselte az akciót, így Bariţiu és Raţiu, a két fő szervező, saját személyükre szóló megbízóleveleket köröztett az erdélyi román értelmiség körében, hogy minél többen támogassák a kezdeményezést. A �60-as évek elejéig a román nemzeti mozgalom élén a két főpap állt, most Bariţiuék emancipálódni akartak az egyházi vezetés alól és a széles körű részvétel, azaz az aláírások révén akarták a memorandum legitimációját biztosítani. A kérvényben előadták, hogy az Októberi Diploma óta Erdélyben annyira megváltoztak az állapotok, hogy a lakosság túlnyomó többsége kényszerítve van kívánságaival és kéréseivel a trónhoz fordulni. A románok azt szeretnék, hogy Erdély és a magyar korona kapcsolatát a Diploma Leopoldinum, a Pragmatica Sanctio és az 1791:VI. tc. alapján rögzítsék, mivel Erdély és Magyarország egyesülése véleményük szerint egyaránt káros a monarchiára és a románokra nézve. A románok nem osztják a magyar politikai nézeteket a nemzetről és az államról, azaz "nem akarnak magyarok lenni". Majd következik a sérelmek elősorolása: a választási visszaélések, a magas cenzus stb. Kérik ezért egy erdélyi országgyűlés minél előbbi összehívását. [11] Az 1493 személy - jelentős részben görög katolikus lelkészek - által aláírt petíciót végül 1866 december 31-én Ioan Raţiu nyújtotta át a császárnak egy magánkihallgatás keretében. A császár megígérte, hogy figyelembe fogja venni a románok kéréseit, a memorandum azonban a kancellária útján visszakerült a Főkormányszékhez, és szervezőit, illetve aláíróit "megdorgálták". A Gubernium véleménye az volt, hogy kérésükkel forduljanak az országgyűléshez és várják meg békében ennek végzéseit, "mivel ily fontos államjogi kérdések a kitűzött alkotmányos úton kívül egyoldalúlag tárgyalás alá nem vétethetnek". Különben is "Erdély uniójának keresztülvitele és az ezzel kapcsolatos államjogi kérdések a magyarországi folyamatban levő országgyűlés tárgyalása alatt lévén, s a felett csakis a kitűzött alkotmányos úton lehetvén határozni". [12] Ehhez Ilie Măcelariu román kormányszéki tanácsos különvéleményt csatolt, amelyben ugyan kifogásolta a kérvényt formai szempontokból, de a kérésekkel és kívánságokkal egyetértett. Az erdélyi udvari kancellária röviddel a magyar kormány kinevezése előtt, 1867 február 12-én tárgyalta a kérdést. Úgy vélték, hogy bár fontos kérdésről van szó, de a benyújtók nincsenek rá feljogosítva, hogy a román nemzet nevében beszéljenek, mint ennek képviselői, mivel eddig a román nemzet nevében a két metropolita beszélt. Végül is azt javasolták, hogy válasz nélkül tegyék az akták közé. [13] Raţiu maga is - miután végigjárta a hivatalokat - elég sötéten látta a kilátásokat, 1867 január 3-án például így írt az otthon maradt Bariţiunak: "Itt egyelőre befejeztem. Az új kísérlet megjelent, rólunk teljesen megfeledkeztek." [14] Javasolta viszont, hogy amíg a "németek" vitatkoznak, addig ők fejtsenek ki élénk tevékenységet, amivel imponálhatnak. Szerinte a románoknak ellenzékbe kell vonulniuk, amíg meg nem bukik az új "kísérlet" és vissza nem állítják az alkotmányt, majd csak akkor jön el az ő idejük. A "jó császár" mítosztától még a román vezetők sem tudtak szabadulni, néhány nap múlva Raţiu mint nagy titkot közölte, hogy a múlt ősszel, amikor a kihallgatást kérték, a kancellária állítólag azt javasolta, hogy ne adják meg és őket pereljék be bujtogatásért, de a császár megkönyörült rajtuk. [15]

A román és szász képviselők nagy része ennek ellenére elment Pestre az ún. koronázó országgyűlésre, álláspontjukat azzal indokolván, hogy csak az uralkodó koronázása miatt vesznek részt az amúgy Erdély dolgaiban illetéktelen országgyűlésen. Ahogy azonban a kiegyezési tárgyalások a végéhez közeledtek, a sikertől megittasult magyarok egyre szűkkeblűbbé váltak, egyre kevésbé voltak hajlandók az engedményekre a nemzetiségek irányába. Igaz, ezek jó része sem kereste a kompromisszumot. Az erdélyi román képviselők egy része például inkább demonstrálni akart az országgyűlésen, semmint megegyezésre jutni a magyarokkal.

1867 február 17-án aztán sor került a felelős magyar kormány kinvezésére. Mint láttuk, az unió elismerése volt magyar részről a kiegyezés egyik alapfeltétele. Az 1867 február 15-i az uralkodó elnökletével - az akkor még nem hivatalosan kinevezett miniszterekkel tartott - minisztertanácson Andrássy kifejtette, hogy a magyar kormány számára nem lehetséges más álláspont. [16] Ekkor ugyan még - kompromisszumos megoldásként - arról volt szó, hogy a teljes egyesítés végrehajtására egy bizottságot hoznak létre és törvényjavaslatokat dolgoznak ki, de Andrássy hangsúlyozta, hogy már csak az új kormány pozíciójának megerősítése végett is szükséges, hogy az uniót már most kész tényként kezeljék. Ezért kérte az erdélyi udvari kancellária feloszlatását, a Főkormányszék élére pedig egy királyi biztos kinevezését, amely egyben a magyar kormánynak való alárendelést is jelentette. [17]

A minisztérium kinevezésének napján tehát az uralkodó feloszlatta mind a magyar, mind az erdélyi udvari kancelláriát. A Haller Ferenc erdélyi kancellárnak címzett leiratban az uralkodó bejelentette, hogy az unió kérdésének megoldását - az ő 1865. december 14-i trónbeszéde és az 1865. december 25-i az erdélyi országgyűléshez intézett leirata szellemében - a minisztériumra bízta, és reményét fejezte ki, hogy az átmenet nem fogja zavarni a közigazgatás és igazságszolgálatás rendes menetét, illetve minden "köz- és magánérdek" kíméletével történik. [18] Andrássy rövidesen jelezte, hogy tekintettel az átadás technikai nehézségeire, illetve a köz- és magánérdekek védelmére, március 9-e előtt a minisztérium nem tudja átvenni ügyeket. [19] A kancellária tehát március 10-ig még ideiglenesen működött, de már csak a legsürgősebb, illetve néhány személyi kérdéssel foglalkozott. Az erdélyi hatóságokat felszólították, hogy a feloszlatás miatt csak azokat az iratokat küldjék fel, amelyek sürgős elintézést igényelnek. [20]

A magyar kormány kinvezését az erdélyi magyarok kitörő lelkesedéssel fogadták. A kolozsvári Korunk "A nemzet nagy ünnepe" címmel tudósított a történtekről. Kolozsvárra február 17-én este érkezett a hír, amikor a városi táncteremben éppen a fiatalság táncvigalma folyt. A karzaton megszólalt a postasíp, felolvasták a hírt a felelős magyar minisztérium kinevezéséről, erre lelkes éljenzés tört ki, elhangzott a Rákóczi-induló, kitették Deák képét és nemzeti lobogókat tűztek ki. Másnap reggel a táviratot kiszegezték és több száz példányban szórták a nép között, mire "a nemzeti lobogó általános lett". A hatóságok azonban egyelőre haboztak. A polgármester közóhajra ugyan szintént kitűzte a zászlót, és végül a tömeg nyomására a Gubernium elnöksége is kijelentette: semmi sem áll útjában, hogy a városi közönség "örömnyilvánításait nemzeti zászlók kitűzésével és a mai napon tartandó világítással fejezhesse ki", így aztán este díszkivilágítás volt. [21]

Néhány nappal korábban azonban a Főkormányszék még más álláspontot képviselt. Egy február 11-én a törvényhatóságok vezetőihez intézett körlevélben szigorúan felhívták ezek figyelmét: "Miután a magyarhoni legújabb hírek a népesebb helyek lakóinak okul szolgálhatnának arra, hogy részvétöket nyilvános tüntetésekkel kifejezzék, minthogy ezen feltűnő módoni nyilvánítás azonban inkább kedvetlen kihágások és rendetlenségek előidézésére alkalmas, Méltóságodnak ezennel szoros kötelességévé teszem, a magyarhoni hírek alkalmábóli bárminő tüntetéseket személyes felelőssége terhe alatt meg nem szenvedni és erélyesen intézkedni, hogy azok teljesen mellőztessenek s szükség esetében megakadályoztassanak." [22] Az erdélyi központi hivatalok zavarodottságát jól mutatja az ezzel kapcsolatos kis incidens. A fenti rendelet ellen Jósika Samu Kolozs megyei főispán tiltakozott a megye alkotmányos jogaira és a megyéjében uralkodó nyugalomra hivatkozva: "az egész osztrák állam felvirradó szabadság korszakába méltán kell hogy keserítsen, midőn Erdély kivételesen áll minden államrészek között úgy, hogy ezen országba még azon se legyen szabad nyilvánoson örömit kijelenteni, hogy a Felség ősi alkotmányához ragaszkodó népének kívánatait atyai kegyességgel meghallgatta". [23] Az engedetlenségen felháborodva Crenneville, a gubernátor a kancelláriához fordult, magyarázva, hogy ő csak azért hozta a fenti rendeletet, mivel attól tartott, hogy a nagyobb városokban és a nemzetiségileg vegyes vidékeken súrlódásokhoz és rendzavarásokhoz vezethet a nyilvános örömnyilvánítás. [24] Különben is már február 10-én megbízható forrásból értesült, hogy Kolozsváron több hangadó egy tervet dolgozott ki a minisztérium kinevezésének esetére, és jelentős készületek is történtek. Mivel Kolozsvár magatartása meghatározó a többi magyar és székely törvényhatóság számára, elsősorban Kolozsváron volt fontos megakadályozni a zavargásokat, de végül a főbíró és a városi küldöttség közbenjárására és felelősségvállalására engedélyezte az ünneplést. [25] Az adott körülmények között Jósika tiltakozásának már nem lett semmi gyakorlati következménye, a kancellária mindössze sajnálatát fejezte ki az események fölött.

Crennevillenek is hamarosan távoznia kellett, a kancellária március 6-án értesítette a Főkormányszéket, hogy az elnökséget ideiglenesen Groisz Gusztáv alelnök veszi át. [26] Crenneville végleg elhagyta Erdélyt, és március 9-én beszüntette működését az erdélyi udvari kancellária is. A törvényhatóságokat felszólították, hogy a jelentéseket, ügyiratokat ezután az illető minisztériumokhoz irányítsák át. [27] A magyar kormány ezzel ténylegesen átvette Erdély ügyeinek irányítását és az unió újra életbe lépett.

A létrejött uniót és a megváltozott közjogi helyzetet fejezték ki szimbolikusan az új pecsétek és címerek. 1867 júliusában a királyi biztos intézkedett, hogy "a m. korona tartományainak egy független felelős m. minisztérium kormányzása alá helyezése következtében, az erdélyi részekben létező és közigazgatási felügyelet alatt álló országfejedelmi hatóságok és hivatali közegek az osztrák összes birodalom közegei lenni megszűnvén, rendelkeztem aziránt, hogy az érintett hivatalok az eddigi »császári királyi« címzés helyett a »magyar királyi« elnevezést használják". [28] A kétfejű sasos címer és pecsét helyett is újat javasol, így a minisztérium jóváhagyása után utasítják a hatóságokat, hogy a pecsétek és címerek "az egyesült Magyarhon és Erdély egymás mellé illesztett címereivel és a hatóságot elnevező magyar körülírással láttassanak el". [29]

Az unió törvényi szentesítésére majd csak a következő évben került sor, 1868 végén fogadta el az országgyűlés a nemzetiségi törvénnyel együtt. A törvény kidolgozásával az 1867. július 12-i minisztertanácson Mikó Imrét, a kormány egyetlen erdélyi tagját bízták meg. [30] A munka azonban lassan haladt, az elkészült tervezetet az erdélyi királyi biztosnak is átadták véleményezés végett, ő némely "nem lényeges módosításokkal" a törvény elfogadását "az erdélyi viszonyok consolidálása tekintetéből igen kívánatosnak és sürgősnek" tartotta. 1868 októberében a minisztertanács azonban abban állapodott meg, hogy "az erdélyi főkormányszék feloszlatásával külön készítendő törvényjavaslattal egyidejűleg majd akkor vétessék tárgyalás alá, midőn a nemzetiségi kérdés törvény által elintézve lesz". [31] November elején a minisztertanács behatóan tárgyalta a törvénytervezetet - sajnos a részletes vita anyaga az akkori hiányos jegyzőkönyvezés miatt nem maradt ránk -, de célszerűnek látták Péchy véleményét még egyszer kikérni, "főleg az átmeneti intézkedések célszerű szabályozása tekintetéből". Péchyt táviratilag felhívták Budára, addig a tanácskozást felfüggesztették. A királyi biztos azonban gyengélkedő egészségi állapotára való hivatkozással nem vállalta az utazást, nézeteit táviratban közölte, így csekély "irályi és szerkesztési módosításokkal" a tervezetet elfogadták. [32] Végül a törvénytervezetet - a nemzetiségi törvénnyel együtt - csak 1868 decemberében terjesztették az országgyűlés elé. A törvény vitájára mindössze egy napot szántak, igyekezve a vitákat lehetőleg elkerülni. Az erdélyi és magyarországi román képviselők egy része egy határozat-javaslatot nyújtott be az országgyűléshez, amelyben történeti-jogi érvekre, valamint arra hivatkozva, hogy az uniót 1848-ban egy rendi testület mondta ki, nem pedig egy népképviseleti testület, kérték, hogy az országgyűlés ne bocsátkozzék az unió tárgyában előterjesztett miniszteri javaslat tárgyalásába, mert "az ily egyesülés üdvös és maradandó csak akkor lehet, ha végleges szabályozásánál nem csak az egyik, hanem a másik ország népeinek érdekei is kellő figyelembe vétetnek". [33] A javaslatot nem vették figyelembe, de a törvényt előkészítő bizottság jelentése is felhívta a figyelmet két kényes pontra: a választójogi törvény különbségeire és az abszolutizmuskori sajtórendeletek eltörlésének szükségességére Erdélyben. Míg az utóbbit tekintve hamarosan intézkedett a kormány, az első kérdés megoldatlan maradt egészen az első világháborúig. A fenti jelentés leszögezte: "Nem lehet tagadni, hogy az egység tekintetéből kívánatos volna, hogy az eggyé alakult egész ország számára egyenlő és egyaránt kötelező választási törvényt lehetne azonnal életbeléptetni." [34] Arra hivatkoztak viszont, hogy mivel a magyarországi törvény is hiányos, nincs értelme az egyik hiányos törvényt a másikkal pótolni, ehelyett a legközelebbi országgyűlésre egy új törvényjavaslatot kell kidolgozni.

Az uniós és a nemzetiségi törvénnyel nem csak a románok, de a szászok sem voltak megelégedve. Amikor híre ment, hogy az éppen ülésező szász egyetem a két törvény ellen felterjesztést készül tenni a kormányhoz és az országgyűléshez, felmerült a gyűlés feloszlatásának gondolata is, attól tartva, nehogy a románok is kövessék a példát. A leváltott Konrad Schmidt helyét elfoglaló Moritz Condrad ideiglenes szász ispán azonban egyrészt arra hivatkozott, hogy akkor még nem tudtak a törvények szentesítéséről, másrészt pedig több közérdekű kérdést kell megoldaniuk, és a "jövőre nézve hasonló fellépésre többé alkalom nem nyílik". [35]

Az uniós törvény (1868:XLIII. tc.) az 1848-as törvényekre hivatkozott, mint jogalapra, hiszen a magyar fél szemében az unió csak az 1848-as állapotok helyreállítása volt. Miután az 1.§ újólag megerősítette a nemzetiségi előjogok megszüntetését és az állampolgárok egyenjogúságát, a 2.§ kimondta: "Erdély külön törvényhozása az 1848-ik évi pozsonyi VII. és kolozsvári I. törvénycikknél fogva meg levén szüntetve, a törvények hozásának eltörlésének és magyarázásának alkotmányos jogát az erdélyi területre nézve is kizárólag Magyarország törvényesen megkoronázott királya és törvényesen összehívott országgyűlése gyakorolják". [36] A törvény szabályozta az országgyűlési képviseletet, ideiglenesen érvénybe hagyva a kolozsvári 1848:II. tc. rendelkezéseit, bár a Főkormányszék helyett a szervezés most a Belügyminisztérium hatáskörébe került át. A 6.§ ugyanis kimondta: "A kormányzat az erdélyi területre nézve is a törvények értelmében Ő Felsége magyar felelős minisztériuma által gyakoroltatik." [37] Ezzel összefüggésben a Főkormányszéket - segédhivatalaival együtt - 1869. május 1-i hatállyal feloszlatták. A továbbiakban rendelkeztek a törvényhatóságok szervezéséről, az ezek élére kinevezett főtisztekről, az eltérő törvényekről, az úrbéri és egyházi viszonyokról. A törvény tehát minden fontosabb kérdést érintett. Megfigyelhető, hogy rendelkezéseiben a jogkiterjesztés elvét alkalmazták: ahol az erdélyi törvények voltak a liberálisabbak, mint például az egyházi ügyek és vallásszabadság kérdése, ott ezeket hagyták érvényben, kiterjesztve ezt a görög és örmény katolikus, valamint görögkeleti egyházakra is. Az úrbéri kárpótlások ügye viszont a magyarországi 1848-as törvények hatálya alá esett. Az egyes törvényhatóságok autonómiáit is tiszteletben tartják, mindössze a Főkormányszék helyett - a törvény értelmében - a magyar kormány gyakorolta ezután a felügyeleti jogot. Különösen kényes ügy volt a szász autonómia kérdése, ez is érvényben maradt, bár bírói hatóságot nem gyakorolhatott, és újólag leszögezték a szász egyetem területén lakó minden nemzetiségű honpolgár egyenjogúságát. Az igazságszolgáltatás területén is roppant bonyolult volt a helyzet. Erdélyben a neoabszolutizmus idején egy sor osztrák törvényt léptettek életbe: az osztrák polgári törvénykönyv, a sajtórendtartás, a bányatörvény, a telekkönyvre vonatkozó szabályozás továbbra is érvényben maradtak. Bár ezek eltörlése és a jogrend egységesítése a magyar és székely törvényhatóságok feliratainak egyik állandó témája, az igazságszolgáltatás terén az egységesítés egy nagyon hosszan elhúzódó folyamat volt.

A törvény meghozásának idején még érezhető a szándék, hogy megnyugtassák az erdélyieket; a románok és szászok ellenérzéseit pedig a politikai jogok garantálása, illetve az autonómia továbbélése révén kívánták leszerelni. Szimbolikus jelentősége van, hogy a törvény 1.§-a felidézi, hogy a kolozsvári 1848:I. tc. kimondta, hogy "Erdély minden lakosa nemzetiségi, nyelvi és vallási különbség nélkül egyenjogúnak nyilváníttatott, s Erdélynek minden ezzel ellenkező törvénye eltöröltetett", és a jelen törvény által is "az egyesült Magyarország és Erdély összes honpolgárainak egyenjogúsága, polgári és politikai tekintetben újabban is biztosíttatik". [38] Az integráció azonban bonyolult feladatnak bizonyult, és bár a gazdasági és társadalmi modernizáció terén egy sikeres időszak következett, a nemzetiségekkel való "belső kiegyezés" nem járt sikerrel. Ezt mutatja többek között a kiegyezés és az unió eltérő értékelése is mind a mai napig a magyar és a román történetírásban.