A hivatalos nyelv és a hivatali nyelvhasználat kérdése Erdélyben
a 19. század közepén*

A különböző nacionalizmuselméletek vázolták a nyelv szerepét is a modern nemzetté válásban, a nemzetállamok kialakításában. Gellner szerint viszonylag egyszerű a képlet: a modern társadalom nem tud megfelelőképpen működni, ha nem ugyanazzal a sztenderdizált magaskultúrával rendelkeznek tagjai, éppen ezért az ilyen társadalom megköveteli a kultúra homogenitását. Egy kultúra, egy állam; egy állam, egy kultúra — ahogy Gellner írta; egy állam, egy nyelv — fűzhetnénk tovább a gondolatmenetet.[1] A francia forradalom idején fogalmazódott meg a norma: „Mivel a szuverenitás megtestesítőjét az oszthatatlan nemzetben látták, csak a polgárok politikai testülete bírt hitellel a közéletben, ezért feltétlenül szükséges volt, hogy egységesnek mutatkozzon, és ne mutasson társadalmi, regionális vagy nyelvi megosztottságot.”[2] Bibó István még úgy látta, hogy a nyelvi nacionalizmus sajátosan közép- és kelet-európai jelenség.[3] Államépítő nyelvpolitikát azonban sokfelé alkalmaztak Japántól Svédországig, de nem mindenhol volt egyformán hatékony. A nyelvi homogenizáció megvalósítása még az olyan sikeres államépítés esetében is konfliktusokkal járt, mint Franciaország.[4]

Michael Mann a Habsburg-monarchiában az egyik fő sérelmet, amivel a nemzetiségi elitek mobilizálni tudták a tömegeket, a hivatalok betöltésének rendjében látta. A nyelvi tőke vált a korszak egyik fontos politikai kérdéséve, mert minden írástudó számára fontos volt, hogy írásbeliségének nyelve egyben az állam nyelve is legyen.[5] A kis népek „nemzeti újjászületése” számára a nyelv és a kultúra volt az elsődleges eszköz,[6] ez pedig szembenállt az államépítés folyamatával. A továbbiakban Erdély példáján próbálom meg szemléltetni, hogyan osztotta meg a nemzeti eszme elterjedésével párhuzamosan ennek a multietnikus régiónak a különböző elitjeit a hivatalos nyelv kérdése, a „nyelvharc” során hogyan ütköztek az álláspontok, hogyan került összeütközésbe az egységes nemzetállami ideál a helyi hagyományokkal és sokszínűséggel, és végül hogyan avatkozott be 1867 után a magyar állam és hogyan kísérelte meg keresztülvinni a nemzeti célokat.

Erdélyben a fejedelemség idején a „hivatalos nyelv” a magyar volt, ez szorult aztán fokozatosan vissza a Habsburg-uralom idején a latin, illetve a német rovására; bár Erdélyben — Magyarországhoz képest — a „hazai nyelvek” közül a magyar és — nyilván — a német továbbra is jóval szélesebb körben volt használatos a helyi igazgatásban és részben a központi hatóságokkal való levelezésben. A tömegnacionalizmusok kora előtt fel sem merült, hogy az adminisztráció nyelvét rákényszerítsék a lakosság szélesebb rétegeire. Igazából II. József hírhedt nyelvrendelete sem erre tett kísérletet, mindössze a felvilágosult abszolutizmus szellemében az állami közigazgatást akarta racionalizálni. Rendelete mégis nagy vihart kavart, és az első nagy ellenállást kiváltó fordulatot Erdély esetében is ez jelentette. Erdélyben a nyelvrendelet hatálya 1785 novemberétől terjedt ki a törvényhatóságokra és városokra, 1787-től pedig elvileg az országgyűlés nyelve is a német lett volna, ha egyáltalán összehívtak volna országgyűléseket. A német nyelv tudását követelményként írták elő a kormány- és törvényhatóságok tisztségviselői számára, 1787-től ez elvileg a kisebb egyházi és világi hivatalok esetében is az alkalmazás feltétele volt. Azonban az ellenállás, illetve a német nyelvtudás tényleges hiánya miatt a rendelet végrehajtása nagyon felemásra sikeredett.[7]

Mindez azonban csak egy múló epizód volt. Az erdélyi hatóságok is megkönnyebbüléssel és örömmel vették tudomásul II. József rendeleteinek visszavonását. Jól jellemzi a hangulatot a II. József által egyesített Marosszék és Küküllő vármegye törvényhatóságainak 1790. március 22-i gyűlése, amelyen a többi sérelem között a nyelvrendelet következményeire is kitértek: „Mely nagy romlására, kisebbségére és megalacsonyítására szolgált légyen a dicső magyar nemzetnek az, hogy a maga nyelvétől eltiltatott és mindennemű hivatalbéli dolgok az idegen német nyelven folyni parancsoltattanak, csak a’ nem érzi, az kiben nemzetinek és hazájának szeretete soha fel nem tanáltatott, avagy akármely őket alacsonyító tekintet által annak utolsó szikrája is őbennek kioltatott. Hogy tehát ezen nevezetes sérelmünknek orvosságát találjuk, végeztetett, hogy mán túl teljességgel semmi némű, akár felsőbbekhez intézendő, akár az alatta valókhoz küldendő levelezésekben, rendelésekben, végzésekben, protocollatiókban, resolutiókban, vagy akármi névvel nevezendő írásokban az v(árme)gye tisztei német vagy deák nyelvvel élni ne merészeljenek, hanem mindeneket csak magyarul folytassanak...”[8] A korabeli szövegekben összefonódnak a rendi kiváltságőrzés elemei a most megjelenő nacionalista retorikával, de II. József rendeleteinek egyik szándéktalan következményeként a székelyek esetében a rendi kereteket egyre inkább szétfeszítve megindult magyar népi identitásuk felvállalása.[9]

Ami a hivatali nyelvhasználatot illeti, II. József halálát követően Bánffy György gubernátor több beadványban is sikerrel védte meg azt az erdélyi szokásjogot, hogy a vármegyék és a székely székek magyarul leveleznek a központi hatóságokkal.[10] Az erdélyi országgyűlés 1790. december 21-én elfogadta, hogy „hazánk és nemzetünk dicsőségére, más nemzeteknek is helyes példáját követvén” a jegyzőkönyveket magyarul fogják vezetni.[11] Az országgyűlés tárgyalási nyelve a fejedelemség kora óta a magyar maradt. A szászok azonban nem értettek egyet a magyarok és székelyek javaslatával, akik a régi erdélyi hagyományokra hivatkozva a magyart akarták a törvényhozás és a kormányhivatalok nyelvévé tenni. A szászok a törvényjavaslat szerint a belső igazgatásban továbbra is a németet használták volna, de a központi hatóságokkal magyarul kellett volna levelezniük; ők azonban ragaszkodtak a némethez vagy latinhoz. Az 1791:31. tc. végleges szövegét Bécsben fogalmazták meg, a bizottság munkálataiban részt vett Teleki Sámuel kancellár és Bánffy György kormányzó is. A törvény meghagyta a magyar nyelv használatát a magyar és székely törvényhatóságokban, valamint a törvényszékeknél, de a központi hivataloknak az udvarral, a kincstári, katonai és a külföldi hatóságokkal való kapcsolattartásban a latint kellett használniuk.[12] A románok egyelőre nem léptek fel nyelvi követeléssel. A román értelmiség elégedetlensége azonban ekkor öltött először szervezett formát. A Supplex Libellus Valachorum kérte többek között a román nemzet elismerését, azaz negyedik nemzetként való bevételét a rendi keretek közé, arányos hivatalviselést, nyelvi szempontból azonban mindössze arra szorítkoztak, hogy ahol a románok vannak többségben, ott ők adhassanak nevet a községeknek, törvényhatóságoknak.[13] Mint ismeretes azonban, II. Lipót a kérvényt az erdélyi országgyűlésnek küldte le, ahol értetlenségbe és elutasításba ütközött.

Ugyanekkor Aranka György felszólította a „két haza” fiait, hogy adakozzanak a magyar nyelvnek — amely Európában „egy idegen földi ritka és szép planta” — kiművelésére, hogy így „a nemzeti nyelvet más kebelébe lévő mind lakosok, mind jövevények között közönségesebbé tévén, ez által az erős kötél által is — azokat magához szorítani s amennyiben lehet magával egyesíteni lassan-lassan igyekezzék”.[14] Ennek ellenére egy erdélyi magyar nyelvművelő társaság tartós létrezhozása sem ekkor, sem 1820-ban nem sikerült.[15]

II. József rendeletének következményei azonban jóval fontosabbak voltak, a palackból egyszer kiengedett szellemet nem lehetett többé visszazárni. Ez volt az a pillanat — ahogy Szekfű Gyula jellemezte — „amikor a tisztán szellemi területről a politika világába átmerészkedve, a nyelvművelés racionalista gondolatából, a nyelvszeretet ártatlan érzelméből nyelvkérdés lesz, az a bonyolult összetételű politikai képződmény, mely korlátlan hatalommal képes halálos gyűlöleteket és izzásig hevült mozgalmakat felkelteni.”[16] A kortársak véleményét tükrözik Péczeli József szavai, aki az igazi veszélyt az iskolák és törvényszékek elnémetesítésében látta. Többségükkel ellentétben viszont Péczeli azt javasolta, hogy ne a latinhoz térjenek vissza, hanem a magyar nyelvet vezessék be, mert így „mindazok, valakik Magyarországban és Erdélyben laknak, ötven esztendő alatt mind született magyarokká lesznek”.[17] Ez lesz különben a reformkor egyik ábrándképe, egyben pedig mutatja a kérdés tétjét is: nyelv és nemzet összefonódása miatt a hivatalos nyelv kérdése egyben a nemzeti hegemónia kérdése is. Herder híres jóslata nyomán a magyar szellemi elit a következő félszázad során a nemzethalál víziója és a nem magyar nemzetiségek önkéntes elmagyarosodásának illúziója között vergődött.

Ez utóbbi gondolat egyik híres képviselőjének, Wesselényi Miklósnak 1830-ban a pozsonyi országgyűlésen elmondott beszédéből kitűnik a nyelv nagy szerepe a reformkor politikusainak, értelmiségének gondolkodásában: „A nemzetiségnek legfőbb segédje s oltalma a nyelv, főként oly országban, mint hazánk, melynek körét többféle nemzetiségek lakják, ez, s csak ez a kötés azon kémiai foglaló szer, mely a különböző részeket együvé, egy célra egyesíti.”[18] Wesselényi az úrbéri viszonyok felszámolását, a jogkiterjesztést egybekötötte volna a magyar nyelv terjesztésével. Reményei szerint a nem-magyar etnikumú jobbágyokat meg lehetne nyerni a magyarság számára a társadalmi reformok és az alkotmányos jogok révén, ezek hajlandóak lennének cserében a magyar nyelvet is elsajátítani. Kölcsey híressé vált megfogalmazásában: „mert hogy a kormány urbárium által urbáriumot akar, Wesselényi pedig és a többek urbárium által nemzetet akarnak”.[19] Társadalmi reform és nemzeti gondolat összefonódásáról van szó, amely hamar népszerűvé vált és a reformkori eszmék egyik sarkalatos tételévé vált.

A nyelvkérdés Erdélyben a reformkorban került ismét napirendre, amikor is hosszan tartó és szenvedélyes viták kiindulópontját képezte. Az 1791. évi törvény ugyanis nem szabályozta, hogy milyen nyelven érintkezzenek a Gubernium és a szász törvényhatóságok. Az 1837. évi országgyűlésen a magyarok kérték a magyar törvényszöveget, és bár a szászok ekkor még nem tiltakoztak, nem sikerült eredményt elérni. Zeyk József dobokai követ patetikus hangon fordult a rendekhez: „Tekintsük Európa minden nemzetei előttünk álló példáját Portugál partjaitól az Ural bércéig, a fagyos Izlandtól Sicilia virányos partjáig, van-e valahol kivülünk csak egy nemzet is, mely ne honni nyelven alkotná törvényeit; ezen igazság egyformán el van ismerve ott, hol népjog a törvényt alkotni és itt, hol autokrata önkénye szabja azt ki; ébredjünk fel végre mi is százados álmunkból, kiáltva szólít az előrehaladó Európa minden nemzetei példája, ne maradjunk egyedül hátra, haladjunk utánuk”.[20] A szászok szintén ezt az utat járták. Az evangélikus Főkonzisztórium 1838-ban javasolta a szász egyetemnek egy jogi fakultás létrehozását, ahol a szász jog védőit lehetne kiképezni.[21] A szász értelmiség a nép felé fordult, ennek felemelésére egyre-másra alakultak az egyesületek.

A magyar politikai elit ezzel szemben a már bejáratott módszerekhez folyamodott, azonban egyre nagyobb ellenállásba ütközött a szászok és egyre inkább a románok részéről is. A románok számára a korszakban a nyelv volt a nemzeti identitás legfőbb ismérve és alapja, valóságos misztikus imádat tárgya. Az erdélyi román értelmiség egyik legfőbb törekvése a nyelv kiművelése, az irodalmi nyelv megteremtése, amelyik képes felvenni a versenyt a többi nyelvvel. 1840-ben Gheorghe Bariţiu elégedetten állapította meg, hogy a román nyelv már bizonyította alkalmasságát, hogy a kormányzat, az egyház, az iskola nyelve is legyen.[22]

Az 1841—43-i évi erdélyi országgyűlésen a magyar liberálisok által benyújtott törvényjavaslatot nem csak az udvar utasította vissza, hanem a szászok és románok is hevesen tiltakoztak, a sajtóban pedig éles hangú viták folytak. Szekfű értékelése szerint Magyarországtól eltérően „a 40-es évek nyelvi küzdelmeit Erdélyben elsősorban nem is az elgyöngült, alávetett nemzetiség, hanem a székely és magyar nemzet közjogi szerepe határozta meg; a nemzetiségi és nyelvi gondolatnak a közjogi energia kölcsönzött feszítőerőt”.[23]

A szászok álláspontja is egyre radikálisabb lett, bár a diéta előtt még Joseph Bedeus von Scharberg tartományi főbiztos azt fejtegette, hogy bele kellene egyezni abba, hogy az országos ügyek esetében a magyar felváltsa a latint, mert „nincsen ebben számunkra semmi új, hiszen még a nemzeti fejedelmek alatt is az ügyeket magyarul bonyolították le, a törvényeket magyarul állították össze”.[24] Az országgyűlés feliratban kérte, hogy a magyar legyen a „közállományi” nyelv, a szászok viszont a latin helyett nem magyar, hanem német nyelvű törvényszövegeket akartak. Az államkonferencia ez utóbbit sem tartotta megengedhetőnek, mert mások, jelesül a horvátok számára is precedenst jelentett volna, így áthidaló megoldásként a latin és magyar törvényszövegek használatát javasolták. A megoldás azonban még jó ideig húzódott, az üggyel több éven át foglalkoztak a központi hatóságok.[25]

A vita annyira elmérgesedett, hogy a szászok többé nem akarták elfogadni a Gubernium magyar nyelvű leiratait, illetve a más törvényhatóságok magyar átiratait. A legkirívóbb eset az volt, amikor a Gubernium két segesvári hivatalnok fizetését beszüntette, mert a magyar átiratra németül válaszoltak és felsőbb utasításra sem voltak hajlandóak azt latinra vagy magyarra lefordítani. Az eset aztán megjárta a felsőbb fórumokat is. A Gubernium a szokásjogra hivatkozott, arra, hogy 1762-ig a szász hatóságoknak is magyarul küldték meg a rendeleteket, ekkortól azonban az új gubernátorra, Buccowra való tekintettel áttértek a latin használatára. 1785-ben a német nyelvet tették hivatalossá, de 1790-től ismét visszatértek az 1780 előtti gyakorlathoz és a szász törvényhatóságokkal a Gubernium vegyesen — latinul és magyarul — levelezett.[26] A nyelvkérdés megoldására Jósika Samu alkancellár több feliratot is szerkesztett, de a kormány elintézetlenül hagyta ezeket. Megoldásként azt javasolta, hogy a szászoknak szavatolják továbbra is belső ügyeikben a német nyelv használatát, a kormány pedig készítsen számukra a törvényekről hiteles fordítást.[27] Hartig, az államkonferencia befolyásos tagja a konferencián a szászok beadványát tárgyalva megjegyezte, hogy a magyarok célja Erdély Magyarországgal való egyesítése, velük szemben a kormánynak a szászokra támaszkodva meg kell erősítenie a tartomány, de a biradolom egységét is. Metternich is a latin törvényszöveg fenntartása mellett volt, azzal érvelve, hogy a szász nemzet alkotmányos jogaira is tekintettel kell lenni.[28] A nyelvharc a szászok körében egyre inkább valóságos nemzeti mozgalommá erősödött. Hosszabb távú céljuk — Miskolczy Ambrus megfogalmazásában — „a szász rendi nemzeti létet egyre többen közjogilag elismert, német hivatalos nyelvű területi autonómiává szerették volna átváltoztatni: a Királyföldet Szászfölddé tenni a szó teljes értelmében”.[29]

A sajtóban szintén élénk viták folytak. A konzervatív Múlt és Jelen és a Siebenbürger Wochenblatt közti polémiában felsorakoztak a jól ismert történeti, illetve politikai érvek. A magyar állásfoglalások sem egyöntetűek: hol a közélet teljes magyar jellegét óhajtották, hol megelégedtek egy kompromisszumos javaslattal: „Beszéljenek a szászok magok között szászul, vagy bármilyen nyelven, templomaikban, oskoláikban, s egymássali hivatalos közlekedéseikben használják nyelvöket; de tanulják meg a magyart, úgy mint e haza két első nemzete országos rangra emelt nyelvét.”[30]

Az úrbéri kérdés kapcsán az Erdélyi Híradó Wesselényi elképzeléseit visszhangozta, feltéve a kérdést, hogy „mennyiben fogja ezen úrbér a parasztnép sorsát nemzetiesedés tekintetében előmozdítani?” A szerző kifejti, hogy mindaddig amíg a jobbágy nem bír polgári jogokkal és nem a nemzet tagja, mindegy milyen nyelven beszél. „De mihelyt polgári joggal bírand, s ezáltal a magyar nemzetnek tagjává kelletik alakulnia, már akkor a nyelv szent ügye kívánják, hogy magyarul beszéljen, hogy az alkotmánynak, melynek jótéteményeit élvezendi, testestől, lelkestől magyar őrje legyen. (...) Ki kell mondani azt, hogy a magyar nemzet tagja nem más, csak egyedül magyar lehet.”[31]

A viták során fogalmazta meg az Erdélyi Híradóban Szentiváni Mihály a kérdés lényegét, javaslata azonban nem talált meghallgatásra: „a politicai kifejlés bizonyos fokon túl a nemzetiség terjesztésének ellensége. Amely státusban a külön nemzetiségek felébredtek, ott vagy a polgárosodásról kell lemondani s a sötétség vad korát visszaóhajtani, vagy a nemzetiségek egybeolvadásáról ábrándozásokat feledni, a helyett testvéri szövetséget előidézni, oly nemzetek között, kiket közös érdek, közös jövendő egybefűz, kiknek hitöket a kocka egyszerre s együtt határozza el.”[32]

Az évek múltával a magyar és a szász álláspont egyre élesebben szembekerült egymással. 1847-ben az államkonferencia ismét tárgyalta a kérdést. Carl von Rosenfeld, az államkonferenciához szolgálattételre beosztott udvari kamarai tanácsos a szász álláspontot támogatva kifejtette, hogy a szászok ragaszkodnak nyelvük egyenjogúságához. A központi hatóságok azonban igyekeztek a kérdést lehetőleg visszaszorítani, félve annak következményeitől, hiszen ahogy ez alkalommal is kifejtették: a nyelvkérdés a monarchia leggonoszabb ellensége.[33]

Bár az államkonferencia még 1847-ben is úgy vélte, hogy Erdélyben a latin jó szolgálatot tesz, mert semleges és egyik nemzetiségnek sem enged túlsúlyt a többiek fölött,[34] az 1846—47-es diétán mégis elfogadtak egy nyelvtörvényt. Ez a törvények hivatalos nyelvévé a magyart tette, de hiteles német fordításban is közzé kellett tenni azokat, az anyakönyvezés pedig csak ott folyt magyarul, ahol magyar nyelven prédikáltak. A törvény 4. §-a kimondta: „Minden törvényhatóság, valamint minden törvényszék és polgári közhatóság, mind tárgyalásaiban és jegyzőkönyvei szerkesztésében, mind tudósításaiban és kiadmányaiban a magyar és székely nemzet kebelében magyar, a szász nemzet kebelében pedig német nyelvet alkalmazand.”[35] A központi hatóságok — a Főkormányszék, illetve az alája rendelt hivatalok és a Királyi Tábla — a jegyzőkönyveiket ezután magyarul szerkesztették és Erdély „minden törvényhatóságaivali levelezésekben magyar nyelvet használandanak”.[36]

1848 tavaszán a reformkori viták új hangsúlyt kaptak, és a nyelvkérdés csak egyike volt a megoldásra váró számtalan problémának. A legszenvedélyesebb vitákat a Magyarországgal való unió kérdése okozta, ez közvetve a nyelvkérdés terén is alapvetően más helyzetet teremtett volna. A román álláspontot jelezte a marosvásárhelyi királyi tábla mellett működő román ügyvédgyakornokok március végi álláspontja, akik üdvözölték a magyar forradalmat, de fontosnak tartották saját nemzetiségük és nyelvük tiszteletben tartását. A szászok ezt szintén sarkalatos pontnak tekintették, az unióbarát liberális körök éppúgy hangsúlyozták, mint a konzervatív nagyszebeni elit. Ez utóbbi irányzat volt többségben, és több síkon is megkísérelte az uniót megakadályozni. Azonban pragmatikusan számoltak az ellenkező megoldással is, és az unió esetleges elfogadását az alábbi feltételekhez kötötték: az egyesítést egy a Pragmatica Sanctio alapján álló államszerződésben rögzítsék, ők közvetlen a korona alá tartozzanak, de mindenképpen maradjon fenn a szászok területi különállása, a német hivatalos nyelv elismerése, valamint egyházi és iskolai autonómia.[37]

A románok álláspontját a radikális Simion Bărnuţiu állásfoglalásai határozták meg. Híres balázsfalvi beszédében egy meglehetősen apokaliptikus víziót vázolt fel: Erdélyért a románok és magyarok élethalálharca folyik. A magyarok továbbra is le akarják igázni a románokat, végképp megszerezni Erdélyt; most a szabadság ígéretével akarják becsapni őket, elrabolni nemzetiségüket, nyelvüket, földjüket: „Ne üljünk a magyar szabadság asztalához, mert annak összes ételei meg vannak mérgezve! Ne adjuk el országunkat és nyelvünket, mert egyszer elveszítvén, nem nyerhetjük többé soha vissza.”[38] A balázsfalvi gyűlés aztán ezt az álláspontot fogadta el, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy kenyértörésre került sor a magyar és román mozgalom között.

Bár néhányan a magyar vezetők közül felismerték a kérdés fontosságát, a románokkal mégsem sikerült a kiegyezés. A magyarok körében egyre nőtt az aggodalom. Wesselényi április végén kérte Kemény Zsigmondot, járjon közben a minisztereknél románok alkalmazása iránt, javasolta egyházi sérelmeik orvoslását, külön minisztériumi osztály létrehozását ennek érdekében, és fontosnak vélte emisszáriusok útján fevilágosítani a népet.[39] Ekkor azonban még a remény sem veszett ki teljesen, a korszak egyik érdekes figurája, a naplóíró Gyulay Lajos — kétségei között is — még a reformkor ábrándjainak megvalósulásában reménykedett a balázsfalvi gyűlés híre hallatán: „Mi lesz e sok nemzetből? mi a magyarból? annyi tót, oláh, német, rác, horvát, zsidó, örmény, cigány, rusnyák és mit tudom mennyi féle ajkú nép között. Meg fognak talán magyarosodni! legkésőbben vagy soha sem a horvátok, leghamarább tán a németek? Az oláh is nem idegen a magyartól, most kellene ütni a vasat, míg meleg. Háládatosság érzete mutatkozik az oláhokban most, a nem reménylett concessiókért, melyeket a magyaroktól nyertek. Ha jó iskolai rendszer hozatnék bé, hamar megtanulnának magyarul, és akkor magukat is magyarnak tartanák. Vagy lesz egy olyan Bábel, minőt még nem láttunk.”[40]

Az erdélyi országgyűlés május végén kimondta az uniót Magyarországgal. 1848 nyarán a kormány igyekezett ezt gyakorlatba ültetni. Ideiglenes jelleggel egyelőre fennmaradt a kolozsvári Főkormányszék és a szebeni Kincstartóság, de a Bécsben székelő Udvari Kancelláriát júniusban feloszlatták. Az „egybeolvadás” kivitelezésére az uniós törvény alapján létrehoztak egy bizottságot, ez több törvényjavaslatot is kidolgozott. A polgárháború miatt azonban nem épülhetett ki az új közigazgatás és nem alakulhatott ki egységes gyakorlat.

A neoabszolutizmus ebben a kérdésben is tabula rasát teremtett, a centralizált összmonarchia megteremtését célozva szakított az addigi erdélyi hagyománnyal, és hivatalos nyelvvé a németet tette. Wohlgemuth 1850 elején elrendelte a kerületi parancsnokok számára, hogy a hivatali nyelv a német legyen; a járási biztosok még haladékot kaptak a német nyelv elsajátítására. A lakossággal való érintkezésben viszont a felek nyelvét kellett használni.[41]

A magyar nyelvet két oldalról érte támadás: amíg a magasabb hivatalok szintjén a német foglalta el a magyar helyét, addig alsóbb szinten a helyi lakosság nyelve kapott nagyobb teret. A magyar nyelv visszaszorítása a kormányzati politika része volt. „A nyelvhasználat volt az a terület, ahol kezdettől fogva a legnagyobb lehetőségek nyíltak a kormányzat számra a nemzetiségi mozgalmak igényeinek a kielégítésére. A birodalmi centralizációs törekvések ugyan magukban foglalták a német nyelv primátusának igényét, de a közigazgatás, igazságszolgáltatás alsóbb fokain ez nem akadályozta törvényszerűen az adott területen lakó népesség anyanyelvének használatát.”[42] A magyarok számára tehát visszalépést, a nemzetiségek többsége — így Erdélyben elsősorban a románok — számára viszont előrelépést jelentett a rendszer nyelvpolitikája, bizonyos fokon megvalósult a nyelvi egyenjogúsítás. Az egyik ilyen pozitív lépés a nemzetiségek részére a törvényeknek anyanyelvükre való fordítása jelentette. A románok részére is létrehoztak egy terminológiamegállapító bizottságot, a törvények fordításán pedig olyan neves értelmiségiek dolgoztak, mint August Treboniu Laurian, Ioan Maior és Florian Aaron. A még kialakulatlan irodalmi nyelv azonban sok gondot okozott, több panasz érkezett, hogy még a jegyzők, sőt részben a lelkészek sem értik a román törvényszövegeket. Külön gondot okozott az ábécé, az erdélyi kormányzóság 1849 őszétől latin betűkkel tette közzé román nyelvű hirdetményeit.[43] A nemzetiségi nyelvek egyenjogúságára irányuló törekvés abban is kifejezésre jutott, hogy az egyes településekkel az illető többség nyelvén leveleztek a hivatalok. A nyelv megállapítása sem volt zökkenőmentes, de Erdélyben az is gondot okozott, hogy az új hivatalnokok egy része nem tudott sem románul, sem magyarul. A szép elv így nem mindig érvényesült, az iratok fordítása pedig mindkét félnek gondot okozott, ahogy ezt egy gyulafehérvári magyar 1850-ben naplójában feljegyezte: „... a közönségesebb ember, ha magyarul panaszol is, kap német választ reája, mint én magam is. Nem volt senki, ki a választ magyarra áttegye, Elekes paphoz küldtek átfordítás végett.”[44] A célszerűség nevében 1850 novemberében Erdélyben kötelezték a településeket, hogy jelentéseiket és leveleiket németül küldjék a felsőbb hivataloknak. Ráadásul a német Erdélyben még csak semleges nyelv sem volt, a tartomány egyik nemzetiségét, a szászokat favorizálta, akiknek aránya a hivatalnokok között a kortársak szerint jelentősen emelkedett ebben az időszakban.

A fordulatot Erdélyben is az Októberi Diploma hozta meg, amely a nyelvhasználat kérdésében is fontos következményekkel járt. Az új kurzus az új politikai tényezőnek, a románoknak is kedvezni igyekezett. Visszaállították ugyan az 1848 előtti kormányszerveket, de az udvari kancelláriánál és a Guberniumnál román referatúrákat állítottak fel, valamint román tanácsosokat és titkárokat neveztek ki. A volt román határőrezredek területének, Fogaras és Naszód vidékének belső igazgatási nyelve a román lett. Ezen kívül román főispánokat neveztek ki Felső-Fehér és Hunyad megye élére is.

A románok legfőbb követelése negyedik nemzetként való elismertetésük és nyelvük hivatalos nyelvként való elfogadtatása volt. A románok egyik hangadó személyisége, Gheorghe Bariţiu 1860 őszén javasolta: legyen két hivatalos nyelv Erdélyben, a magyar és a román, mivel a szászok túl kevesen vannak, ezért nem tarthatnak igényt a német hivatalos nyelvre. A hivatalnokok választása bizonyos kulcs szerint történjék, azaz legyenek tekintettel a különböző nemzetiségek és vallások arányos képviseletére.[45]

A röpirat- és újságcikk-háború is újjáéledt a különböző nemzetiségek, illetve nézetek között. Az 1861-es megyei képviselőbizottmányi választások úgyszintén sok helyen éles konfliktusokhoz vezettek magyarok és románok között. Az egyik fő vitás kérdés éppen a nyelvhasználat ügye volt. Ennek kapcsán több megyében is heves vitákra került sor, így Kolozs, Torda, Alsó-Fehér megyében és Fogaras vidékén. Ez utóbbi helyen 1861. április 16-án zajlottak a választások, méghozzá valóságos kis népgyűlés formájában: mintegy 6 ezer értelmiségi és paraszt gyűlt össze a szabad ég alatt. Ioan Puşcariu főkapitány javaslatára a vidék hivatalos nyelvévé a románt tették. Erre a magyarok panaszt tettek a Guberniumnál és a határozatokat megsemmisítették. Május 13-án új gyűlést hívtak össze Ioan Alduleanu guberniumi tanácsos elnöklete alatt, ahol a fő vitapont a hivatalos nyelv kérdése volt. A románok abszolút többségben voltak — 341 román 59 magyarral és szásszal szemben —, a gyűlésre nemzeti zászlókkal és kokárdákkal érkeztek, amelyekre rá volt hímezve: „Román nyelv”. A gyűlés ismét a románt nyilvánította hivatalos nyelvvé. Mivel a Gubernium most sem hagyta jóvá a döntést, mire a románok egy küldöttség menesztettek a császárhoz.[46]

A gyökeres fordulatot jelzi, hogy a megyei bizottmányokban megjelentek a román képviselők, akik anyanyelvüket mind a gyűléseken, mint az írásos beadványokban használták. „A román nyelv nemcsak belépett a közéletbe — értékelte Szász Zoltán —, hanem egyes testületekben uralkodó pozíciókat szerzett, hiszen Naszódban még a törvényhatóság alakuló ülésén elnöklő kormánybiztos, Bethlen Gábor gróf is románul tartotta megnyitó beszédét, s itt és Fogarasban a túlnyomó többségű román megyebizottság és hivatalnoki kar egyértelműen a románt tette meg hivatalos nyelvnek.”[47] A provizórium idején pedig még kedvezőbbé vált a helyzet a románok számára. A magyar megyei tisztikarok lemondásával megnyílt az út számukra, a román főispánok, illetve adminisztrátorok száma hatra emelkedett.

A román nyelv egyenjogúsításának folyamatát koronázta meg az 1863—64. évi nagyszebeni tartománygyűlés. A gyűlés — amelyre a magyar képviselők bojkottja vetette rá árnyékát — a románok szempontjából hozott néhány olyan fontos törvényt, amelyet később hivatkozási alapként tekintették: a román nemzet, illetve a román egyházak egyenjogúsításáról, valamint a három „hazai nyelv” — magyar, román, német — egyenjogú hivatali használatáról. Ennek jelentőségét az sem homályosította el a románok számára, hogy a törvények, a felsőbb hatóságok, illetve a velük való kapcsolattartás nyelvét rendeletben szabályozták volna. A törvényhatóságok és a községek nyelvét illetően a románok szerették volna, ha ezt a testületek helyett a választók határozzák meg, de ezt végül is leszavazták.[48]

Az események alakulását azonban megint csak a külső történések szabták meg. Erdély autonómiája ugyanis már rég csupán illuzió volt. A kiegyezés és ezzel együtt Erdély uniója az erdélyiek aktív részvétele nélkül jött létre. A különböző nemzetiségek nagyon eltérő módon viszonyultak az újabb fordulathoz: a magyarok kitörő lelkesedéssel, a szászok és különösen a románok csalódottsággal és bizalmatlansággal fogadták. A magyar és a nemzetiségi politikusok álláspontja mereven eltért egymástól az egységes politikai nemzet kérdésében, ami majd a nemzetiségi törvényben kapott kifejezést. Ebben a mérvadó poltikusok liberális meggyőződése éppen úgy szerepet kapott, mint esetleges nemzetiségi elfogultságaik. Schlett István értékelése szerint: „Pontosan az tette tragikussá e konfliktusokat, hogy az adott helyzetben, az adott szereplők számára, az adott paradigmán belül nem volt kölcsönösen elfogadható, reális politikai alternatíva feloldásukra.”[49]

A nyelvhasználat ügyében a későbbi konfliktusokat részben már előrevetítette rögtön a felelős magyar kormány kinevezése után a magyar parlamentben lejátszódott jelenet. 1867. március 7-én Ilie Măcelariu képviselő, főkormányszéki tanácsos románul kívánt felszólalni. A képviselőházi napló a következőképp adja vissza az eseményeket: „oláh nyelven kezd szólani. Zaj. Fölkiáltások: Micsoda törvény értelmében?”. Măcelariu az 1863—64-es nagyszebeni országgyűlés törvényeire hivatkozott, majd így folytatta: „Midőn anyanyelvemen kezdtem szólani, megvallom, nem hittem, hogy ingerültséget és visszatetszést fogok okozni; ez azonban fájdalom, megtörtént.” Üdvözölte, hogy a magyar nemzet függetlenségét és alkotmányát visszanyerte, de kifejtette: „haza nélkül szabadság nem létezhet; de az anyai nyelv használása nélkül a haza és nemzetiség is csak illusio.”[50] Erre maga Deák kért szót, és a törvényességre figyelmeztetett: „Minden hazafi, legyen az magyar, román, szerb vagy szláv, a szabadságnak azon első szabályát okvetlenül tudja, hogy tiszteletben kell tartani azon állam törvényét, amelyhez tartozunk és amelyben élünk.”[51] Hozzátette: „Szomorú volna, ha az indulatosság, a keserűség és az ingerültség e teremben is lábra kapna.” Végezetül türelemre és méltányosságra intette a képviselőket, amíg a törvényhozás nem rendezi a kérdést. Erre azonban még majdnem két évig kellett várni.

Mivel Erdélyben a provizórium idején a törvényhatóságokban és részben a központi hatóságoknál is mindhárom „hazai nyelvet” — a magyart, németet és románt — is használták, a kiegyezés után a nyelvhasználat egyike volt a legkényesebb kérdéseknek. Az első időben a „kesztyűs kéz” politikája mutatkozott meg a nyelvhasználat kérdésében is, azaz érvényben hagyták az 1867 előtti állapotokat: a Főkormányszék a szász törvényhatóságokkal németül levelezett és ezek belső igazgatási nyelve továbbra is a német maradt. A román nyelvhasználat azonban, amely még nem gyökeresedett meg, már ekkor visszaszorulóban volt. Naszód és Fogaras vidéke ugyan még a románt használta belső igazgatási nyelvként és a két törvényhatóságnak megküldték a törvények román szövegeit, de a főkapitányokkal a Gubernium magyarul levelezett, egyedül a hátszegi polgármester használta következetesen a román nyelvet a központi hatóságokkal szemben is. Az átmeneti időszakban a kormány nagyon óvatos volt. 1867 júliusában Alexandru Bohăţel, Naszód vidéki főkapitány jelezte, hogy megkapta ugyan a főispáni esküminta magyar szövegét, de a vidéken „annak keletkezése óta a hivatalos nyelv a román”, ráadásul a „bennszülött mintegy 240 bizottmányi tagok közül alig van négy-öt, ki a magyar nyelvet s épp az eskü foglalatját értené”.[52] Ezért kérte, küldjenek egy hiteles román fordítást, és azt minden kommentár nélkül meg is kapta.

A román nyelv tehát hátrányosabb helyzetben volt, de a németet a kezdeti időkben még a Főkormányszék is fenntartások nélkül használta a szász hatóságokkal szemben. 1867-ben a gyakorlat az volt, hogy a szász törvényhatóságok és a szász ispán, valamint a Főhadparancsnokság, pénzügyi hivatalok, csendőrség stb. németül leveleztek a Főkormányszékkel és a választ is ugyanazon a nyelven kapták, Fogaras és Naszód vidéke, valamint Hátszeg városa pedig románul. Az egyházak úgyszintén magyar, német, illetve román nyelven tették meg a felterjesztéseiket a Guberniumhoz, és az ugyanazon a nyelven válaszolt.[53] Később már egyre inkább az vált gyakorlattá, hogy a körleveleket magyarul és németül küldték szét, a szász törvényhatóságoktól elfogadták a német nyelvű beadványokat, jelentéseket stb., de ezekre már magyarul válaszoltak. A törvénytárat igény szerint három nyelven küldték meg az erdélyi törvényhatóságoknak.[54] Sőt, az újonnan szervezett úrbéri törvényszékeknél az irodatisztek esetében az ajánlásban kérték a pályázók nyelvismeretét is feltüntetni, mivel a kinevezéseknél a szakképzettségen kívül arra is tekintettel akartak lenni, hogy a jelöltek „az illető úrbéri törvényszékek hatósági kerületében divatozó nyelvek ismeretével” bírnak-e.[55]

A magyar nyelv lassú térhódítása azonban már ebben az időszakban megfigyelhető. Mint minden szimbolikus térfoglalásnak ennek is apró, de fájdalmas következményei voltak. Így például a pecsétek magyar köriratáért valóságos kis harc folyt a magyar hatóságok és Naszód, illetve Fogaras vidéke között. A pecsétnyomókat a felszólítás ellenére nem látták el magyar felirattal, ezért a belügyminisztérium végül 1869-ben elrendelte, hogy „minden egyéb hivatali körpecsétnek úgy a kormányzati egység, valamint a törvényes gyakorlat szempontból is magyar körirattal kell ellátva lennie”.[56]

Szintén a belügyminisztérium kérte Péchy Manó erdélyi kormánybiztost, amikor Naszód vidéke az 1868. évi költségvetését román nyelven küldte fel, hogy intézkedjék, ezután „minden ide jövőben előterjesztendő hivatalos beadványok magyar nyelven küldessenek fel”.[57] A kormányszék azonban vázolta a sajátságos erdélyi helyzetet, és javasolta, hogy a törvénybeli rendezésig politikai szempontból helyesebb lenne az eddigi gyakorlatot fenntartani, mivel Erdélyben a különböző nemzetiségek és vallásfelekezetek nyelvükre és nemzetiségükre igen „féltékenyek”.[58] Válaszul a minisztérium is jóváhagyta „hogy az erdélyi törvényhatóságok és a kir. főkormányszék közötti hivatalos érintkezésben fennálló azon gyakorlat (...) a nyelv és nemzetiség ügyének a törvényhozás illetékes útján leendő végrendeléséig hallgatólag ezentúl is fenntartassék”, és Naszód költségvetését a minisztérium fordíttatta le.[59]

Néha a „nemzeti büszkeség” is szerepet játszott a konfliktusok kiélezésében. A magyarok féltékenyen őrködtek a magyar nyelv egyenjogúsága fölött, főleg ami a közös ügyeket és hivatalokat illetően. Csíkszék törvényszéke például 1868-ban kérvényezte az igazságügyminisztériumtól, hogy a cs. k. ügynökségeket kötelezzék a magyar nyelvű iratok elfogadására és azok magyar nyelven való megválaszolására. Még az egyébként olyan óvatos Groisz Gusztáv kormányszéki alelnök is támogatta a kérést, vázolva azon „nehézségeket és hátrányokat, melyek a municipalis hatóságok és a Moldva-Oláhországi ügynökségek közt előforduló hivatalos levelezéseknek általa [ti. a Főkormányszék által] való közvetítéséből” származnak. Kérték tehát, hogy az illető konzulátuson alkalmazzanak a magyar nyelvben jártas egyéneket is. Groisz még azzal is érvel, hogy „a kérdéses ügynökségek a birodalom mindkét részének közös költségére tartatnak fenn, s a kérdésben forgók kiválóan a magyar államot érdeklik”.[60] Az ügyben levelezés kezdődött a közös külügyminisztériummal, amely kezdetben az „általános érdekre” hivatkozva védte a német nyelv használatát, és arra hivatkozott, hogy a magyar kormánnyal is németül leveleznek. Végül beleegyezett, hogy a romániai ügynökségeknél alkalmazni fognak magyarul tudókat is, de kérte, hogy egyelőre tartsák fenn az eddigi érintkezési módot. Bár ekkor állítólag már megtették az „előintézkedéseket”, a Főkormányszék, illetve a Királyi Biztosság fennállásáig németül levelezett az ügynökségekkel.

Hasonló volt Marosszék tisztségének felirata is a Főkormányszék elnökségéhez, amelyben az ellen tiltakoztak, hogy bár egy miniszteri rendelet alapján mindenki jogosult az Erdélyben „divatozó három nyelven beadványt tehetni”, de a magyar nyelvű peres felek nevében is német nyelvű beadványokat intéznek a bíróságokhoz. A vizsgálat aztán kiderítette, hogy mindössze egyetlen ügyvédről volt szó, akit a Királyi Tábla elnöke ennek nyomán felszólított, és ő megígérte, hogy ezentúl magyarul fogja a beadványait szerkeszteni vagy legalább egy fordítást mellékel.[61]

Különösen a székelyföldi hatóságok jártak elől a német nyelv visszaszorításában. 1867 decemberében a Nagyszebenben székelő országos építészeti hivatal panasszal fordult a Főkormányszék elnökségéhez, hogy a német nyelvű hivatalos iratait az udvarhelyi kerületi hivatal visszaküldi. Mivel a német a hivatali nyelv (Amtssprache), kérték, hogy utasítsák az udvarhelyi hivatalt, hogy a szolgálat érdekében vegyék át a német nyelvű leveleket. Ígéretet tettek, hogy felsőbb döntésig az iratokat két hasábosan és két nyelven szerkesztik. Groisz a Főkormányszék nevében azonban felhívta az országos építészeti hivatalt, hogy kötelessége „a törvényhatóságokkal való hivatalos levelezésben a magyar nyelvet használni, annyival is inkább, mivel az Erdélyben székelő államhatóságok hivatalos nyelve[62] a magyar, s a német nyelvnek is az átmeneti időszak viszonyai s a szolgálat fenn nem akadása miatt használtathatik még ideiglenesen. Udvarhelyszék hatóságával szembe a lehetőségig magyarul fogalmazott átiratok készítéséről kell gondoskodni.”[63]

A pénzügyi hatóságoknál egy ideig még gyakorlati szempontból sem lehetett a magyar nyelvű levelezést elvárni, alig volt ugyanis magyarul tudó hivatalnok. Amikor a pénzügyminisztérium az erdélyi kincstári ügyészség élére új vezetőt nevezett ki, az elnézést kért, hogy továbbra is németül terjeszti fel a hivatalos jelentéseket a Főkormányszékhez, de kényszerhelyzetben van, „miután az ügyészségnek személyzete többnyire német ajkú, s egyelőre még annyi magyar munkaerőm nincsen, s nem egyhamar leend, hogy német nyelven fogalmazott jelentéseket magyarra lefordíthassanak”.[64] Szintén a pénzügyi hatóságok nyelvhasználatára nézve a pénzügyminisztérium meghagyta, „hogy a szász, továbbá a Fogaras és Naszód vidéki, valamint a Hátszeg városi hatóságokkal való hivatalos levelezéseknél a német nyelvet használják, anélkül azonban, hogy ezt közhírré tétessék”.[65] A hivatalos irányvonal az volt tehát, hogy hallgatólagosan továbbra is hagyják meg az eddigi gyakorlatot, de ezt lehetőleg ne öntsék hivatalos formába, amire később esetleg hivatkozni lehetne. A kormányzat igyekezett tehát szabad kezet hagyni magának a soron következő törvényi szabályozásra.

Sokkal hatékonyabban tudott a királyi biztos fellépni a neki alárendelt hivatalokkal szemben. Az átállás főképp ott okozott komoly gondokat, ahol az előző rendszer nagyobbrészt idegeneket alkalmazott, mint a pénzügyi és a veszteglő hivatalokban. Az ósánci veszteglő hivatal elnöke kéréssel fordult 1869 nyarán a királyi biztoshoz, hogy a hivatalos nyelv maradjon továbbra is a német, de a válasz az volt, hogy a „törvény alkalmazásba vételétől eltekinteni nem áll hatalmunkban”.[66]

A nyelvhasználat terén a dualizmus idején a nemzetiségi törvény elfogadása jelentette az első fordulatot. A törvény vitáján nagy hangsúlyt kapott a nyelvkérdés. Ahogy a nemzetiségi javaslat védelmében Miletics Szvetozár megfogalmazta: „A történet azonban azt mutatja, hogy a kultúra a nemzetiség és a nemzeti nyelv jelentősége nélkül fenn nem állhat és soká nem tarthat. Ha valamely nemzet nyelve nem bír politikai jelentőséggel; ha nem hathat be minden, tehát a politikai nyilvános élet köreibe is; ha azon emberek, kik vivői a nemzeti öntudatnak és műveltségnek, mint ilyenek, a politikai életben nem működhetnek; ha valamely nemzet magasabb és szakirodalma a mívelődési konkurencia teréről azért van tényleg leszorítva, mivel e magasabb és szakigények más nemzetiségek és nyelvek irodalmából nemcsak kielégíthetők, hanem a praktikus politikai élet miatt abból szükségképp ki is elégítendők (...), akkor a nemzetiség, melynek nincs politikai jelentősége, minden másféle szabadság mellett növény fog maradni, melyet minden dér csapkodni fog, és nem lesz fasudárrá, mely a magasba nő és ágait büszkén terjeszti szét.”[67] A szászok részéről Friedrich Bömches egy hosszú történelmi kitérő után hangsúlyozta, hogy a nyelv szabad használatát tekintették 1848-ban is az unió egyik feltételének, mert „a szabadság legfőbb fokozatának tartja a szász nemzet a nyelv szabad használatát, és ennek megszorítása az, mi tartós elégületlenséget szülhet nálunk”.[68] Egy másik szász képviselő, Jakob Rannicher hasonlóképpen érvelt és azt rótta fel: „nem hittük volna, hogy a magyar országgyűlésnek valaha szándéka lehetne oly fontos, életbe vágó ügyet már most Erdélyre nézve is eldönteni, éspediglen csak úgy mellesleg, anélkül, hogy ezen országnak még nevéről is említés történnék a törvényjavaslatban”. Majd azt fejtegette, hogy Erdélyben „ez óráig tettleg mind a három nyelv, a magyar, a román és német egymás közt és az állam irányában is jogegyenlőségnek örvend”, anélkül, hogy emiatt a törvénykezés vagy a közigazgatás szenvedett volna. Kérte tehát, hogy Erdélyt hagyják ki a törvényből.[69] Rannicher javaslatát támogatta Ilie Măcelariu, volt kormányszéki tanácsos is, hangsúlyozva, hogy Erdély saját országgyűlésének kell döntenie a kérdésben; különben pedig a kisebbségi javaslatot fogadta el. Măcelariu többek között azt kifogásolta, hogy a törvény által „a magyar nyelv határoztatik kizárólagos hivatalos nyelvvé, midőn a többi nyelvnek csak mintegy kegyelemből ad némi lealázó engedményeket, s tökéletesen kizárja, honnan lehetetlen kizárni, a központi hivatalokból, mely kizárás által a vagyon- és személybiztosságot a legnagyobb mértékben veszélyezteti”. Sőt, a törvény elzárja a többi nyelv fejlődésének útját, „a nemzetek pedig nyelvüket többre becsülik, mint magát az életet. A nemzetek azon önismeretre jöttek, hogy nyelv nélkül nincsen nemzetiség, s nemzetiség nélkül nincs szabadság, hanem mindenütt csak rabság és sötétség.”[70] Ezzel szemben Thúry Gergely székelyföldi képviselő az erdélyi magyarok túlnyomó többségének álláspontját hangoztatta: „Mert valamint nem ismerek államot meghatározott politikai nyelv nélkül, éppúgy nem képzelhetem Magyarországot magyar közigazgatási nyelv nélkül.”[71]

Az álláspontok valójában összeegyeztethetetlenek voltak: a magyar képviselők ragaszkodtak az egységes nemzetállam ideájához, amelynek a magyar államnyelvben is kifejezésre kell jutnia, a nemzetiségek pedig saját nemzetiségük és nyelvük egyenjogúságához, azaz végső soron egyfajta föderatív megoldáshoz. Nem célunk most azt boncolgatni, hogy ez utóbbi mennyire volt az adott időpontban reális célkitűzés, mennyire lett volna megvalósítható, Erdély esetében azonban kétségkívül a modell jól-rosszul már a gyakorlatban is működött. A nemzetiségi törvény — a korszakban igencsak liberálisnak mondható — rendelkezései Erdély esetében a románok és szászok számára egyértelműen visszalépést jelentettek. A háromnyelvűséget ugyan nem számolta fel teljesen a törvény, de a német, és különösen a román nyelv használatát visszaszorította. Ezt súlyosbította az erdélyi központi kormányszervek felszámolása, hiszen így Măcelariu fentebb idézett beszédének megfelelően a központi hivatalokból ténylegesen eltűnt az addigi többnyelvűség.

A Főkormányszék feloszlatásával (1869 április vége) a törvényhatóságoknak a legtöbb ügyben közvetlenül a minisztériumokhoz kellett fordulnia, de a királyi biztossal való levelezésben még részben fennmaradt az erdélyi szokásjog. A belügyminisztériumnak szóló feliratban 1869 nyarán a következőképpen vázolták a helyzetet: „A kir. biztosi kiadványokban a hazai hatóságokhoz a hivatali nyelv a magyar, azonban a cs. k. katonai hatóságokkal, az osztrák kormány-közegekkel, a cs. k. ügynökségekkel és a csendőrséggel német nyelven történik az érintkezés; némely erdélyi hatóságoktól német és román nyelven érkező jelentések még eddig — további rendelésig — nem nehezteltettek.”[72]

A belügyminiszter azonban figyelmeztette a királyi biztos útján a nagyszebeni polgármestert, aki az 1869. évi képviselőválasztások alkalmával a központi választmány jegyzőkönyvét csak németül küldte fel, hogy most eltekint a jegyzőkönyv kiegészítésétől, de a továbbiakra nézve „alkalmas módot találjanak arra nézve, hogy az államnyelvnek a kormányhoz felterjesztendő ügyiratoknál hasábosan leendő használata iránt fennálló törvény jövőre nézve minden kifogás és fennakadás nélkül foganatosíttassék”.[73]

A székelyföldi törvényhatóságok is árgus szemekkel figyelték a szász szomszédokat. Háromszék tisztsége többször is figyelmeztette a királyi biztost, hogy Brassó és Nagyszeben tanácsai, illetve Kőhalomszék tisztsége az 1868:XLIV. tc. ellenére a hivatalos levelezésben még mindig a német nyelvet használják. Mint írták, „hivatalos barátsággal” ismételten felkérték már a brassói tanácsot, hogy nekik magyarul írjanak, de mivel továbbra is német átiratokat kaptak, egyet felbontatlanul visszaküldtek.[74] Miután a továbbiakban sem szűnt meg a panasz, 1869 május végén a királyi biztos „komolyan utasította” az érintett szász törvényhatóságokat, hogy az 1868:XLIV. tc. 4. §-nak rendelkezéseit tartsák be.[75]

Pedig a szász törvényhatóságoknak valós nehézségeket okozott a törvény előirásainak betartása, hiszen ott évszázadok óta a a német volt a „hivatalos nyelv”, a tisztviselők jelentős része pedig nem vagy gyengén beszélt magyarul. A királyi biztos 1869 áprilisában továbbította Nagyszeben város és szék kérését a belügyminisztériumhoz, miszerint „az állam nyelvének a tisztviselők általi elsajátíthatása idejéig az eddigi nyelvnek a hivatalos közlekedésben lehető használhatása vagy ennek meg nem engedhetése esetére bár egy fordító felvételére megkívántató költség engedélyeztetnék”.[76] A minisztérium válaszában kifejtette, hogy a törvény határozatai alól nem engedhetők meg kivételek, a kormányhoz intézett felterjesztéseket hasábosan magyar és német nyelven kell szerkeszteni, az olyan törvényhatóságoknak pedig, akiknek jegyzőkönyvi nyelve kizárólag a magyar, magyarul kell írni. A nehézségekre való tekintettel fordító alkalmazását engedélyezték, de nem az állami költségvetés, hanem csak saját megtakarításaik terhére.[77] A magyar nyelv nem tudása máshol is hasonló gondokat okozott. A vizaknai királybíró közölte 1870 januárjában, hogy az országgyűlésre utazna, de nincs kit megbíznia a helyettesítéssel, mert a törvényszék elnöke perben áll a várossal, az ülnök pedig „a magyar nyelvnek nincs oly birtokában, hogy reá a dolgok vezetését bízni lehessen”.[78]

Más esetekben viszont a törvény vagy az addigi szokások megengedték a román, illetve német nyelv használatát is. A volt első román határőrezred iskolai alapját kezelő bizottmány folyamodványára, hogy hivatalos levelezéseikben ezentúl is a német nyelvet használhassák, a belügyminiszter jelzi, hogy éppen a nemzetiségi törvény rendelkezéseinél fogva a kérést „megtagadni alig lehet”, hozzáfűzi azonban: „Legfölebb azon reménynek lehetne kifejezést adni, hogy a nevezett bizottmány igyekezni fog a hivatalos államnyelvnek használatát saját körében is lehetségessé tenni”.[79]

A törvényhatóságok szintjén a helyzet nagyon változatos volt: a szász törvényhatóságok továbbra is a németet használták, Fogaras és Naszód vidéke a románt. Hunyad és Belső-Szolnok megyében a román jegyzőkönyvi nyelv volt. A helyzet aprólékos feltárára azonban még kutatásra váró feladat. A vegyes lakosságú vidékeken gyakori volt a vita. A románok panaszai nyomán Apor Károly, a marosvásárhelyi Királyi Tábla elnöke 1872-ben ténymegállapító körutat tett a Királyföldön és más olyan helyen, ahonnan panasz érkezett. Ő és később az igazságügyminiszter is figyelmeztetett a törvény betartásának szükségességére, hogy a felek használhatják saját nyelvüket a bírósági tárgyalásokon.[80] A későbbi történések fényében a megszépítő emlékezet néha a románok számára is idillivé varázsolta ezeket az éveket. Ioan Slavici így emlékezett vissza: „A provizórium idején bevezetett gyakorlat, és a nemzetiségek egyenjogúsításáról szóló törvény alapján a románok jogosan használhatták nyelvüket a közigazgatásban és az igazságügyi hatóságok előtt. 1872-ben ezt a jogot tiszteletben tartották, és mi román ügyfeleink pereit románul folytattuk le egészen a legfelsőbb fórumig, amely határozatait és végzéseit nekünk ugyancsak románul hozta. A románok jogait még inkább elismerték a közigazgatásban.”[81]

Összefoglalóan: a kiegyezés után tehát hallgatólagosan ugyan érvényben maradt az 1867 előtti — a magyarországinál liberálisabb — nyelvhasználat, de a magyar nyelv fokozatos térhódítása figyelhető meg, amely aztán a nemzetiségi törvény nyomán még inkább teret nyer. „A politikai nemzet eredendő etatizmusa nyomán a magyar értelmezések a fogalomban benne rejlő többféle jelentés közül egyre erőteljesebben az államnemzet értelmet domborították ki” — ahogy erre Szarka László is rámutatott.[82] A királyi biztosi rendszer fennállásáig (1872-ig) azonban Erdélyben még fennmaradtak a háromnyelvű hivatali nyelvhasználat bizonyos elemei. A nyelvhasználat alakulása a dualizmus idején az egyes törvényhatóságok, illetve községek szintjén még kutatásra váró feladat.

- ezt utólag: Erdély története II. 1115.

A gazdaság egész problematikáját további bizottsági tárgyalás elé utalta a gyűlés. Nyelvi és kulturális törvényalkotásának terméke pedig az a törvénycikk, amely elsőbbséget biztosít a magyar nyelvnek az Erdélyben honos többi nyelv közt, az országon belül hivatalos nyelvvé nyilvánítja, s az a másik, amely az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság tervének megerősítését követeli.