A szabadság ára
Egy szabad királyi város tanácsának érdekérvényesítési lehetőségei a 18. század elején*

A 18. század a bürokratikus államapparátus kiépítésének korszaka volt a Habsburg Birodalomban is, és ma már közhelynek számít, hogy ez egy igen bonyolult és elhúzódó folyamat volt. Hogyan működött azonban a rendszer alulnézetből? Hogyan sikerült a rendeknek, testületeknek, jelesül az addig viszonylag nagy autonómiát élvező szabad királyi városoknak az érdekérvényesítés az államapparátussal és a többi tényezővel szemben? A fenti kérdéseket egy példán kívánom vizsgálni: a kiválasztott eset Szatmárnémeti szabad királyi városi rangjának megszerzése. Ez egy hosszabb folyamat volt, amelynek most csak a végső szakaszát érintem. A példa egyben arra is lehetőséget nyújt, hogy képet nyerjünk, hogyan sikerült a távoli vidékről jött protestáns polgároknak a bécsi, illetve pozsonyi központi hivatalok útvesztőiben eligazodniuk, hogyan igyekeztek „lobbyzni” az országgyűlés alatt saját céljaik elérése érdekében, milyen kapcsolati tőkével rendelkeztek és milyen eszközökkel remélték ezeket a célokat elérni.

Az ikertelepülés, Szatmár és Németi a 18. század elejéig két különálló városnak számított, bár csak a Szamos választotta el őket. A szabad királyi városi rang elérése a város régi kívánsága volt. A 17. század közepén már komoly lépéseket tettek ezirányban. Többször kérték a felső-magyarországi városszövetség segítségét is.[1] Szatmár középkori kiváltságaira hivatkozva 1662-ben, majd 1665-ben kérte, helyezzék vissza a II. András és V. István által adott kiváltságokba; kérésüket Zichy István kincstartó és Wesselényi Ferenc nádor is támogatta. A kamara azonban 1665-ben túl nagy váltságdíjat tűzött ki: 100 ezer forintot kértek Késmárk, Szentgyörgy és Bazin városok példájára hivatkozva.[2] Szatmár ezt a hatalmas összeget nem tudta volna kifizetni, 10 ezer forintot ígértek, így viszont a kamara nem volt hajlandó tárgyalni. Mindössze annyit értek el, hogy megengedték nekik az egész évi borkocsmáltatást.[3]

A 17. század végén ismét próbálkoztak, valószínűleg ennek köszönhetően az 1687. évi országgyűlésre meghívták Szatmár város követeit is, de a Szatmár megyei követek hevesen tiltakoztak ellene. A város később azzal érvelt a kancelláriának, hogy a „kuruc háború előtt” már elismerték szabad királyi városi rangját, a fiskalitásokat is felbecsülték, ők készek is voltak letenni a pénzt, de a háború miatt végül is nem született döntés.[4][5] A 18. század elején, a szatmári béke után aztán ismét elérkezettnek látták az időt céljaik megvalósítására. Több körülmény is szólt mellettük, illetve több érvet is „bevetettek” a küzdelembe: előhozakodtak természetesen a középkori, illetve a Habsburg uralkodóktól és az erdélyi fejedelmektől nyert különböző kiváltságokkal, a kincstárnak hajtott haszonnal, az elmúlt harcokban a császári seregeknek nyújtott támogatással, életük kockáztatásával, a város elpusztításával, de legalább ilyen fontos tényező volt a kincstár krónikus pénzhiánya, ami miatt most próbálkozásaikat több szerencse kísérte.

A kuruc háborúk során a két város sokat szenvedett, 1703-ban teljesen felégették, többször megsarcolták. A szatmári béke idején tehát Szatmár igencsak leromlott állapotban volt, mindössze 101 polgárt és 42 zsellért írtak össze, ezzel szemben a puszta házak száma 169 volt.[6] Ennek ellenére a városi tanács megragadta a kedvező alkalmat a szabad királyi városi rang megszerzésére, és ezzel összefüggésben a kincstári javak és a kisebb királyi haszonvételek megváltására.[7] A szabad királyi városi rang nem csak presztízskérdés volt a város számára. A város jövője szempontjából fontos volt kiváltságainak biztosítása, a megyétől és ennek mindenható urától való függetlenedés, valamint a kincstári javak és a kisebb királyi haszonvételek megváltása révén a gazdasági monopólium megszerzése a város területén.

Fő forrásunkat azok a levelek képezik, amelyeket a városi követek küldtek haza Bécsből, illetve Pozsonyból 1713—1715 között. A követjelentések sajnos hiányosak, egy részük valószínűleg elkallódott, mert bizonyos időszakok hiányoznak. Két korabeli feljegyzésből tudjuk, hogy a megmaradt levelek Váradi Mihály, illetve Ladányi Ferenc jegyzők halála után a hagyatékból kerültek a városházára.[8]

Az 1712-ben megszerzett kiváltságot 1714—15-ben az országgyűlésnek kellett szentesítenie. A fő ellenfél azonban a környék leghatalmasabb ura és az országgyűlés egyik hangadó személyisége, Károlyi Sándor volt. A kuruc felkelés leverése után az első országgyűlést 1712-ben hívták össze, ez azonban a pestisjárvány miatt félbeszakadt, csak 1714 őszén folytatódott és 1715-ben fejeződött be. Az 1712—15. évi országgyűlés törvényei látszólag biztosították Magyarország kormányzati önállóságát, de a visszahódított területek berendezésébe a rendeknek kevés beleszólása volt, az uralkodó szabad kezet kapott vallási ügyekben és a hadiadó kivetése is egyedül az ő hatásköréhez tartozott. Ez utóbbi szinte elviselhetetlen terheket rótt az adófizetőkre. Amúgy pedig a törvény előirásaival szemben a magyar kormányszervek egyre inkább a hasonló nevű és rendeltetésű központi kormányszervek befolyása alá kerültek.

A városok autonómiáját a 17. század végétől fokozatosan nyirbálták. Az 1687. évi országgyűlésen megtiltották a szabad királyi városok számának emelését, az országgyűlésen a városoknak amúgy is csekély volt a politikai súlya. A 18. század elején azonban mégis sikerült egy sor városnak elismertetni régi kiváltságait és megszerezni a szabad királyi városi címet. Ez jórészt az udvar pénzhiányának volt köszönhető; a kamarák megragadtak minden alkalmat, hogy pénzbevételre tegyenek szert, és a szabad királyi városi rang megadása jó jövedelmi forrás volt.[9]

Szatmárnémeti is régi kiváltságaira hivatkozva kérte a rangemelést, és mind a szepesi, mind a magyar kamara támogatta is ebbeli törekvéseit. A tanácsi jegyzőkönyv megörökítette az utókor számára, hogyan küldtek követeket Bécsbe a szabad királyi városi rang megszerzésére.[10] Emellett Nánási Miklós főbíró a „maga personalis követségével” hosszú ideig tartózkodott Kassán a szepesi administratiónál és „olyan favorabilis informatiot és opiniot” sikerült onnan szereznie, hogy „azt Posonban felküldvén, annak respectussával és kegyelmesen lött consideratiojával azon fiscalitast is megírt notarius Váradi Mihály kedves atyánkfia solicitálván a T(e)k(inte)t(e)s nemes Posoni Magyar Kamarán a Felséges Béttsi Aulica Camerára expediáltatott pro finali resolutione obtinenda, és következő 1713 esztendőben is meg n(em) szűnvén, a megírt atyánkfiai már egész egy esztendő és három holnapok alatt azon fiscalitás(na)k solicitátióját urgeálni”,[11] hogy végül Károlyi ellentmondása ellenére a szatmári „fiscalitások cessioja” kedvezően dőlt el.

Történetünk kezdetén a városiak tehát már a kamarák kedvező véleménye nyomán az oklevél kiállítására vártak. A város követeinek ennek ellenére nem volt egyszerű dolguk: nem csak egyszerűen a szabad királyi városi rangot biztosító oklevelet kellett megvárniuk, hanem egy sor, a város számára nagyon fontos kérdést is elintézniük: így például a katonaság visszaélései elleni tiltakozást benyújtani, a katonaság számára a rendes adón túl fizetett összeget visszaszerezni, a beszállásolásokat enyhíteni stb. A legsürgetőbb azonban a kincstári javak megváltásának ügye volt. A szepesi kamara javaslatára ennek tárgyalása már folyamatban volt, a megváltás összege azonban még függőben volt. A város ezzel megszerezte a kincstártól a kisebb királyi haszonvételek fölötti rendelkezés jogát is, ezt azonban két nemesi tulajdonban levő kúria és a hozzájuk tartozó kocsma is sértette.[12]

Az egyik kocsma az egykori szatmári várparancsnok, Georg Pankratius Gückel (vagy Gickl) tulajdonában volt, a másik pedig éppen a megye főispánjának és Kelet-Magyarország egyik legvagyonosabb és legbefolyásosabb emberének, Károlyi Sándornak a kezén volt.[13] Károlyi anyja révén jutott a szatmári kúriához, ezt anyja családja, a Sennyeiek még a 17. század közepén kapták, és tulajdonképpen nem egyedül Károlyi Sándor volt a tulajdonos, hanem osztatlan családi birtokban volt. A későbbi pereskedések során rengeteg ellentmondó adat került felszínre, így elég nehéz eldönteni, hogy milyen feltételekkel kapták a Sennyeiek az illető telket és kúriát. A város nézete szerint a kúria után nem járt kocsmáltatási jog, mivel igaz ugyan, hogy Károlyi apjának, Károlyi Lászlónak „cedáltatott” „jó meritumiért városunkban levő fundusán bornak és egyébb liquoroknak korcsomároltatása in anno 1677”, de csak 20 évre, és 1697-ben, amikor lejárt a határidő, a szepesi és a magyar kamara javaslatára az uralkodó eltörölte a Károlyiak kocsmajogát.[14] Ezt majd Károlyi Sándor csak a kuruc háborúk idején kényszerítette ismét a városra. A Károlyiak ezzel szemben azzal érveltek, hogy a nemesi telek nem esik a városi igazgatás alá, jogaik ősibbek, mint a város új kiváltságai. A város a 17. század végén kihasználta Gückel várparancsnok önkényeskedését, mivel „szegény atyám idejében is azon házának szabad korcsmájáért örökké irigykedett, s temérdeket költetett” és a szepesi kamarával „külömb külömb hazug informatiókkal” letiltatták a kocsmáltatást.[15]

Mért volt egy olyan hatalmas úr, mint Károlyi számára fontos egy városi kocsma? A küzdelem nem pusztán a presztízs megőrzéséért folyt, hanem valóságos tétje is volt. A 18. század elején ugyanis krónikus pénzhiány uralkodott Magyarországon. A kocsmák ekkor és még jó ideig az egyik legfontosabb és legbiztosabb jövedelemforrást jelentették mind a városok, mind az uradalmak számára. Ezt maga Károlyi Sándor nagyon képletesen fogalmazta meg fiához írt levelében: a kocsmák „az uraság leghasznosabb bányái”.[16] Még fontosabbak voltak a kocsmák Szatmárnémeti számára. A gazdaságilag tönkrement város bevételeinek túlnyomó részét képezte a bor és pálinka kiméréséből befolyó összeg.[17]

Károlyi Sándornak sem volt egyszerű dolga az országgyűlésen, és szatmári házának ügye eltörpült az országos ügyek mellett. Károlyi, a környék legnagyobb földesura korán csatlakozott a kurucokhoz, II. Rákóczi Ferenc egyik legenergikusabb hadvezére volt, de a felkelés végén ő volt a szatmári béke egyik szerzője is, és mint ilyen nem csak megtartotta, de jelentősen gyarapította is birtokait és hatalmát. Neki először is saját helyzetét kellett bebiztosítani, még pedig a szatmári béke törvénybe iktatásával, amely a meghódolt kurucok számára szavatolta birtokaik épségben való megtartását. Károlyi számára ez létkérdés volt, és kemény ellenállást kellett leküzdenie, különösen a nyugat-magyarországi, végig a császár hűségén megmaradt főurak részéről, akik szívesen osztották volna fel az egykori kurucok birtokait. Az országos ügyek mellett azonban Károlyinak maradt ideje és energiája saját birtokügyeinek intézésére is. Károlyi semmiképpen nem volt azonos súlycsoportba tartozó ellenfél: nem csak rendi állásánál fogva mozgott más körökben, de vagyonával és státuszával élve egész kliensi hálózatot épített ki, amelyek hathatós segítségére voltak ügyei intézésében. Károlyi számára a szatmári kúria ügye csak tizedrangú ügy volt ugyan, de ennek ellenére jó gazdaként mindent megtett ennek biztosítására. Az 1712. évi országgyűlésről írta haza feleségének: „újságul írhatom, egész ország contradictiója ellen Szathmár városa királyi várossá lött, de ha tehetem, noha nehéz, de még fordítok rajta, noha nehéz, mert interessatus emberrel vagyon az dolog, s naggyal, eö Felségéhez is audientiára megyek, ha az sem használ, contradictiót megújítom, használ valaha talán. Az alatt is az korcsmák manutentiójában munkálkodom”.[18] Sajnos nem tudjuk, ki volt az a „nagy ember”, aki Szatmárt támogatta. Elképzelhető, hogy a kancellár, mivel a városi követek leveiből úgy tűnik, ő végig inkább a város pártján állt. Szatmárnémeti tehát nem hiába tartotta Károlyit veszélyes ellenfélnek. Pár nap múlva ismét visszatért az ügyre: „Szatmárnémeti várossá és királyi várossá lött, ha el nem bonthatom, szükségesképpen kell valamelyet (bizonyító oklevelet) leleszi conventben kerestetnem”.[19] Károlyinak a leleszi konventben is volt bizalmas embere, aki éjszaka másolta Károlyinak a kért okleveleket. A szabad királyi városi rang nem csak a nemesi kúriája miatt okozott gondot, hanem a város így kikerült volna a megye ellenőrzése alól is, ezért Károlyi célja: „az országot ellene támasztván, megválik Isten mire segít, de ha tehetem, az Császárnak hasznot hajtok (...), de talán magunknak is, és megmutatom mit teszen egy vármegye”.[20]

Károlyival szemben a városiak a maguk csekély anyagi erejére voltak utalva, és a bécsi hivatalok útvesztőjében sem boldogultak egykönnyen. Az egymást váltó városi követek a szenátus tagjaiból kerültek ki, vigyázva a paritásra is, az egyik mindig szatmári, a másik németi volt.[21] A három legaktívabb követ — Nánási Miklós, Váradi Mihály és Ladányi Ferenc — a jegyzői hivatalt is betöltötték, bár Nánási ekkor már többrendben főbíró is volt. Mindhárman nemesek és jogtudó emberek voltak, bár iskoláikról semmit sem tudunk. Nánási vagyonilag is kiemelkedett a város társadalmából, 3—4 másik családdal együtt a városi elit csúcsán helyezkedett el. A jegyzői funkció amúgy is ugródeszkaként szolgált: nagyon gyakran lettek később a jegyzőkből főbírók, de mindenképpen jelentős anyagi gyarapodást hozó funkció volt.[22] A követi megbízatás nem volt egyszerű, és kevés volt rá az alkalmas ember.[23] 1714-ben úgy döntöttek, hogy Ladányi jegyző továbbra is  Bécsben marad követként, mivel „olyan fundamentális dolgokban kevés idő alatt akármely circumspectus és okos subjectum” sem tud beletanulni, kivált, hogy „sok helyeken és majd minden dicasteriumokban meg kell fordulni”.[24] A követi, illetve a szabad királyi városi rang megszerzése körüli szolgálatot külön honorálták. „Hogy a t(e)k(intete)s nemes tanács recognoscálván Váradi Mihály notarius uram(na)k serény és fáradhatatlan feles szolgálattyát és munkálkodásit, kiket meg szünet nélköl véghez vitt a nemes város dolgai mellett eleitől fogvást, nevezetesen pedig nemes városunk szabadságá(na)k és a királyi fiscalitásoknak megszerzetének és impetratiojá(na)k alkalmatosságával contestált, kévánván renumerálnunk”, Váradi Mihálynak elengedték adósságait a város felé és kapott egy telket és egy szőlőt is.[25]

Az alternatíva egy ágens megbízása lett volna a bécsi udvarnál, de ezt nem tartották biztonságos megoldásnak ebben a fontos és kényes ügyben, mivel nekik nem voltak saját klienseik, akik elkötelezettek lettek volna a város ügyének. Ahogy az egyik követ írta: „másként ágensre is nem szintén tartanám bátorságosnak azon dolgokat bíznunk, mert azt könnyen corrumpálhatják, ha észre vennék adversariusink”.[26] Így hát maradt a város erején felül való költekezés, mivel gyakorlatilag több évig szinte folyamatosan kellett saját „ágenst” tartania Bécsben és Pozsonyban.

Hogyan boldogultak tehát a városi követek a bécsi és pozsonyi milliőben? Ha a követjelentéseket olvassuk, a visszatérő motívum a várakozás. Állandóan különböző hivatalokban, illetve hivatalosságok előszobáiban várakoztak: kihallgatásra, tárgyalásra, újabb iratra, illetve a döntésre vártak és reménykedtek, hogy az állandó aktatologatás végén megszületik a számukra kedvező eredmény. Már az egyik első ránk maradt levélben, 1713 januárjában így írt Váradi, aki ekkor már egy éve volt távol otthonától: „már belé fáradtam a nagy várakozásban” — írta — „talám ha azt resolválnák, hogy ne várakozzam, mert nem is akarják adni azon fiscalitást, könnyebben esnék, mintsem szép szóval s bíztatással vadnak az urak hozzánk, kik ugyan magok is szánják ennyi idefel való szenvedésemet”.[27] Január végén még elkeseredettebb hangon írt: „én penig az hosszas szenvedés és időtöltés miatt annyira elbúsultam, hogy alig találom fel magamat, mitévő legyek, mert ha bizonyos nem volnék benne, hogy a fiskalitás dolgában őfelségéhez fel nem ment a felséges aulica favorabilis opiniója, eddig is idehadtam volna, de mind opportuno s mind infortuite az urakat udvarolván, valakikhez megyek, mind egyenlőképpen biztatnak s assecurálnak”, „mivel magok sem tudják mire vélni ennyi ideig való késedelmét az referada kijövetelinek őfelségétől”.[28]

Hogyan próbálták a követek ügyüket előmozdítani? Mint a fenti idézetből is látható, az egyik eszköz a befolyásos személyek „udvarlása” volt. Milyen körökben mozogtak a követek, kiket „udvaroltak”? Váradi Mihály jegyző írta 1713 február közepén Bécsből: „én ezideig magam sem mertem semmi oly emberrel azok iránt konzultálnom, hanem az felséges aulicán és cancellárián levő felsőbb tisztekkel, kiknek a kezeken kell megfordulni a dolgoknak”, akik „úgy mutatják magokat, hogy kévánnának is secundálni, ha csak rajtok állana őnagyságokon”.[29] Az utalásokból az derül ki, hogy Bécsben leggyakrabban gróf Illésházy Miklós kancellárt, gróf Hunyady László kancelláriai tanácsost, aki egyben titkári teendőket is ellátott, Meskó Ádám nádori ítélőmestert és ennek testvérét Meskó Jakabot, az udvari kamara tanácsosát keresték fel információszerzés és az ügy előmozdítása céljából. A kancellár úgy tűnik, tényleg támogatta őket ebben az időszakban, hiszen 1713 márciusában személyesen figyelmeztette a követet, hogy Károlyi Bécsbe érkezik, ezért „magamra vigyázzak és sürgősen (intézzem) a dolgot, míg felérkezik az úr, mivel útban vagyon, netalán vagy többet ígérni találna”, de mindenképpen akadályozni fogja ügyüket. A követ megjegyezte, hogy a kancellár „reménlem fog secundálni tovább is bennünket”.[30] Meg is kérte, hogy az udvari kamara elnökénél járjon közben, hogy állítsák ki minél hamarabb az oklevelet.

Alvinczi Sámuel erdélyi kancelláriai titkár és Somogyi Ferenc magyar kancelláriai titkár, illetve tanácsos neve is előfordul a levelezésben. Ez utóbbitól bizalmas információkat szereztek arra nézve, hogyan erősítettette meg Gückel a kiváltságos kocsmája privilégiumát. Állítólag a kancellár nem támogatta, de ő kihasználva ennek távollétét, Kéry János tárnokmester támogatásával az uralkodóhoz ment kihallgatásra, és a megnyert privilégiumot a kancellár parancsa ellenére Kéry nyomására végül maga Somogyi expediálta.[31] Az alsóbb szintű hivatalnokok közül Király Ádám protocollista neve szerepel a leggyakrabban, aki hosszú ideig udvari ügyvivőként is működött, és akihez más szabad királyi város, így Szeged is fordult. A kancellárián úgy tűnik, hogy több alsóbb fokú hivatalnokkal is összebarátkoztak, az egyik követ segített a fogalmazványok lemásolásában is, erre a kancellár megígérte, hogy minél hamarabb elintézik az ügyüket.[32] Itt különben — írta a követ — semmi sincs jó rendben, „felhányták” az aktákat, de nem sikerült megtalálni, amit kerestek, pedig majdnem fél napot eltöltöttek. A személyes kapcsolat révén tehát elvileg hozzáférhettek olyan iratokhoz, amelyeket a hivatali szabályzat szerint nem lett volna szabad megkapniuk.[33]

Pozsonyban gróf Szunyogh György a magyar kamara tanácsosával és egyben alelnökével, illetve Majtényi János királyi jogügyigazgatóval voltak állandó kapcsolatban, bár az előbbi nem tartozott pártfogóik közé.

Azonkívül a követek egymástól igyekeztek információkat szerezni. Állandó kapcsolatban álltak a többi követtel, a hírek körbe jártak, és azok, akik éppen az uralkodónál jártak kihallgatáson tájékoztatták a többieket. Az országgyűlés alkalmával a városi követek külön érdekcsoportot képeztek, de rendszeres kapcsolatban álltak saját régiójuk, a Tiszántúl követeivel is, és ha mást nem, a hazai híreket kicserélték egymással. Mivel a szatmári követek kénytelenek voltak állandóan Pozsonyban tartózkodni, szolgálatot tettek másoknak is. Ladányi, a németi jegyző többeket levélben tudósított, ahogy a tanácsnak írta: „akik reám bízták az magok dolgait, hogy ez eránt tudósítsam, mai postán mindenfelé megírtam”. Olyan szervezett információs hálózat azonban nem működött, mint amilyen a felső-magyarországi városokban a 17. században létezett.[34] A kapcsolatokban nem elhanyagolható szerepe volt a felekezeti szolidaritásnak. Amikor az országgyűlésen az artikulusok revíziója folyt, a város megbízottja előtte végigjárta a protestáns követeket és támogatásukat kérte, hogy a törvénycikk eredeti formájába maradjon, amit ezek meg is ígértek.[35] Utána „jó akaró uraimat” is végiglátogatta, sajnos, nem tudjuk, hogy név szerint kik voltak ezek. Néhányszor szerepel, hogy ebédre mennek egy-egy ilyen „jóakaróhoz”, ahol aztán bizalmas információkhoz is jutottak. Az országgyűlésen a város jogállásának elismertetése mellett elsősorban a katonabeszállásolások és adóösszeírás ügye foglalta le őket. Az országgyűlésre összegyűlt rendek között különböző hírek keringtek („amint hirdetik az urak közül”, „probabiliter mondják”), és mintegy mellékesen az otthoniakat is tájékoztatták ezekről: a török háborúról, a nemzetközi nagypolitika híreiről vagy egy-egy szenzációs eseményről (üstökös, gyilkosság, jövendőlés).

Az információhoz való jutás létkérdés volt, de ügyük jogosságának alátámasztására — a korabeli rendi szemléletnek megfelelően — nagy fontosságot tulajdonítottak a jogbiztosító okleveleknek is. A levelek állandó visszatérő témája, hogy különböző iratokat kérnek otthonról, ilyeneket igyekeznek beszerezni a kancelláriáról vagy a kamaráról és ezek alapján különböző előterjesztéseket, kérvényeket, viszontválaszokat szerkesztenek. Károlyi felérkeztének hírére a követ kérte a várost, hogy küldjenek fel minden használható oklevelet a fiskális javak eredetéről, mert most Károlyi is bizosan felhoz magával minden használható dokumentumot. Március végén felérkeztek Bécsbe a Szatmárról küldött iratok, amelyből Váradi megnyugodva látta, hogy a fiskalitásokhoz „sem egy, sem más úton méltó pretentiója nem lehetett az adversariusunknak”,[36] és reményét fejezte ki, hogy az udvari kamara is támogatni fogja őket azzal szemben, aki „maga felfuvalkodottságában” ártalmukra van. Gückel, a másik kocsma tulajdonosa „vádoló instanciát” adott be ellenük a kancelláriára, „hogy ebben akadályt tehessünk”, kérik, hogy minden erre vonatkozó iratot sürgősen küldjenek fel, fel is sorolják részletesen, hogy mire vonatkozó iratok kellenek, mert „nem tudhatjuk, meddig várakoznak utánunk, mivel mind maga őnagysága, s mind az ágensi erősen sürgetik a dolgot”.[37] Mivel ők nem „régi emberek”, félnek, hogy „csonkán esik a dolognak declaratiója, kivált documentum nélkül nehéz itt az ilyenek ellen előmenni”. A Károlyi kocsmája iránt is beadtak egy újabb kérvényt a kancelláriára, de „azolta ebben a dologban determinatio nem lehetett, mivel az úr ágensi kikívánták és az urral communicálták” és Károlyi is küldött fel különböző iratokat „a maga jussának gyámolítására”. Az uralkodó 1697. évi tiltó rendeletét és más igazolásokat kértek a tanácstól, és biztosították az otthoniakat, hogy ők minél jobban fogják képviselni az ügyet, hacsak „discretióval” nem győzik le őket. A követ ezen a ponton felsóhajtott: „Ó boldog Isten, mely sokfelől molestálnak bennünket”, a „szegény ember” megemésztődik itt.[38]

A fent említett ajándék vagy „discretio” volt a követek nézetében a legfontosabb az érdekérvényesítés eszközei között. A „discretio” olyan kulcsszó, amely majdnem minden levélben szerepel.[39] ’Jutalom’, ’borravaló’ jelentése — úgy tűnik — a középkori latinban nem volt meg, a 17. században és a 18. század első felében azonban már általánosan használták.

A hivatalnokoknak való ajándékozás szokását Max Weber többek között a fejletlen pénzgazdasággal és a rendszeres pénbeni fizetés hiányával hozta kapcsolatba.[40] Ez különben teljes mértékben érvényes volt a 18. századi eleji Magyarországra. A pénzhiány krónikus volt, pénzhez jutni pedig igencsak bonyolult feladat. Amikor Szatmárnak már megszabták a fiskalitásokért fizetendő összeget, és ezt részben ki is fizették, a magyar kamara 1714 végén egy üzletet ajánlott a városnak: Szatmárnémeti tartozott még 12 ezer forinttal, a kamara pedig tartozott egy bizonyos Ottlik Pálnak 6 ezer forinttal, így a szatmáriak tartozásának egy részét átadták Ottliknak, hogy egyezzenek ki egymással. Szunyogh gróf, a magyar kamara tanácsosa egyre jobban presszionálta a követeket, hogy fizessék ki a hátrálékos összeget. Ez azonban majdnem lehetetlen feladat elé állította a követeket, 600 forintot „rettenetes nagy bajjal” csak úgy tudtak kifizetni, hogy felét a kamara perceptorátusától kérték kölcsön 15 napi határidőre. A következő két hétben a követ folyton ezért aggódott, félt „a kártul és becstelenségtül”, kérte a tanácsot, hogy a szomszéd városok követeivel föltétlenül küldjenek fel pénzt.[41] Közben a kancellária az udvari kamarához kérést adott be, hogy Szatmárnémeti adósságát adják át nekik a fizetésekre, de ezt Szunyogh segítségével sikerült kivédeniük, akinek valószínűleg szintén érdeke fűződött az Ottlikkal kötött üzlethez. A város, de az egész ország anyagi helyzetét is jellemzi, hogy a követnek sehol sem sikerül 500 Ft kölcsönt találnia, mivel Szunyogh rákényszerítette, hogy Ottliknak legalább ennyit azonnal fizessen ki készpénzben. Ladányi mindenkinél próbálkozott: „urakat, kereskedőket, mészárosokat, a n(emes) káptalant” mind végigkérdezte, de „sehonnan sem telik”. A török háború és a tatár betörés hírére nem szívesen kölcsönöztek, a pozsonyiak meg uzsorakamatot számítottak volna fel.[42]

A korrupció szorosan összefüggött a hatalmi struktúrával és a hivatalnokok javadalmazásával. Bár a központi hivatalokban már elvileg volt rendszeres fizetés, de ezt a valóságban nagy késésekkel és csak részben kapták kézhez. Esterházy Pál nádor például megállapított fizetésének csak egy töredékét kapta meg, kompenzálásképpen viszont több birtokadományhoz is jutott, halála után fia is benyújtotta jogigényét az udvarhoz az elmaradt fizetésre.[43] Ilyen körülmények között nem lehetett érvényt szerezni az olyanszerű rendelkezésnek, amely például 1681-ban az udvari kamaránál szigorúan megtiltotta a tisztviselőknek, hogy a felektől bármilyen ajándékot elfogadjanak.[44]

Ahogy azonban ezt Valentin Grobner a késő középkorra megállapította, a hivatali normák és a gyakorlat között nem annyira deficit vagy szakadék volt, sokkal inkább az a tér, amelyben a hivatalt viselő személyek mozogtak és amelyet saját logikájuk szerint használtak.[45] A kora újkori mikrotörténeti kutatások is jól mutatják, hogy nem létezett teljesen koherens, strukturált normarendszer, és a rendszer réseit a társadalmi szereplők saját érdekükben kihasználták a normák manipulálására, a szabályok különféle interpretálására.[46]

A kora-újkori közigazgatás és a korrupció kapcsolata rég ismert jelenség. Az újabb kutatások már különben is túlléptek azon az állásponton, amely vagy elhallgatta vagy megbotránkozott a kora újkori közigazgatás korrupt volta fölött. Az alsóbb rétegek számára a korrupció a hatalomban való időleges részesedés lehetőségét kínálta.[47] Egyesek egyenesen úgy látják, hogy az informális hálókra, az ajándékozás rendszerére épült rá az újkori modern közigazgatás.[48]

A kortársak szemében ez mindenképpen teljesen normális, elfogadott dolognak számított. Nem a tény maga, hanem az erejüket meghaladó mennyiség fölött siránkoztak. A követek már kezdettől fogva ajándékokkal egyengették az utat,[49] de mindig újabb és újabb „discretióra” volt szükség: ez lehetett pénz vagy természetbeni juttatás, főként szarvasmarha vagy bor.[50] Az ajándékozás általában önkéntes volt, de akad arra is több példa, hogy az illető méltóság vagy tisztviselő maga jelentette be igényét. Károlyi közeledtének hírére 1713 márciusában például a kancellár egy embere által üzente, hogy „mivel a tehenek igen szépek, akiket kegyelmetek hajtatott, éppen csak szép bika híjával vadnak”, ezért „kedvesen venné”, ha egy bikát is adnának. A követ szerint „könnyebb öt vagy hat pár szép marhát hajtatni, mint száz aranyat, akit ígértek volt őkegyelmetek követjei által megadni, kit nem is kíván azon méltóságos úri ember, úgy látom”, de jó lesz a „több méltóságos uraknak is, amit ígértek őkegyelmetek, kivált Hunyady László úrnak és Meskó Ádám úrnak, az ítélőmesternek, ha csak részben is, kellene satisfacialni őkegyelmeket”.[51] Károlyi Sándor szintén ezt a formáját választotta az ajándékozásnak, 1712. július 14-i levelében írta a feleségének, hogy megbízta az egyik bizalmas emberét, hogy Hunyady számára 20 tehenet és ugyanannyi ökröt hajtasson fel.[52] Debrecen az adóösszeírás alkalmával Károlyi Sándor kiengesztelésére 50 cseber bort küldött, hogy „ha meg nem szolgálja is, ne ártson”.[53]

Ha pénz vagy más ajándék éppen nem volt, nagyon fontos volt az ígéret, amely hivatalos formát is ölthetett. Váradi a város nevében és a város pecsétjével megerősített hitlevélben biztosította a referendáriust (valószínű Hunyadyt), hogy vagy pénzzel vagy fiatal marhákkal vagy pedig borjús tehenekkel fognak neki kedveskedni, de nem pontosította a mennyiséget, „mert ki tudja, többre vágynak és azzal is nem akartam disgustust szerezni”.

Amikor Károlyi 1713 tavaszán Bécsbe érkezett, még fontosabbá vált, hogy a döntéshozókat „discretizálják”. Még megérkezése előtt a követ úgy értesült, hogy „már letött maga is azon fiscalitásról”, azon az összegen inkább más jószágot vesz, ahogy Váradi reménykedve írta: „talám mi részünkről is nem ártana, ha tőlünk idébb jönne lakni”.[54] Később azonban visszatért az ügyre és aggódott: „csak abban ne akadékoskodnának, hogy az megírt fiscalitas valorát feljebbre ne vinnék az 20 ezer forint(nál)”. Javasolja, jó lenne a szepesi kamarától egy igazolást beszerezni, hogy „azon bonumok bona fide bíráltattak az fiscustól”.[55] Váradi árgus szemekkel figyelte Károlyit, miután az Bécsbe érkezett, bár eleinte azt írta: „semmi ártalmas ellenünk való dolgot még eddig az adversariustól észre nem vettem”, de az udvarnál még elérheti, hogy megváltoztatják a diploma szövegét. Aggódva írta, hogy Károlyi „az udvarlásokat el nem mulatja, látom, azt hirdetik maga emberei, hogy leginkább méltóságos Eugenius herceg udvarlására jött volna fel, az discretiokkal, kiket hinteget, Isten tudja, hogy mit efficial”.[56] Amint látja azonban, a kancellár őket kívánja „secundálni”, egy emberét küldte hozzá, hogy csak a pénzük készen legyen, elintéződik az ügyük. A kancellár ugyanakkor „kedvesen venné” ha még a fű kisarjadása előtt felhajtanák az ígért marhákat a bikával együtt. Hunyadynak is legalább egy tucat arannyal kellene kedveskedni a megígért 100 tallér helyett, mert  bár a „méltóságos úri emberek” kedvelni látszanak őket, de tudni kell, hogy „csak addig kedvez nékünk az világ, a micsoda confessioba mi vagyunk, ameddig adhatunk, az testieket penig nem kell kímélni az lelkiekért”.[57]

1714 tavaszán Váradi Mihály és Ladányi Ferenc jegyzőket ismét Bécsben találjuk. Április végén elkeseredetten írták, hogy a diplomát addig nem adják oda, amíg a pénzt ki nem fizetik, otthonról pedig „semmi consolatiót” nem kapnak. Otthon közben valószínűleg vita alakult ki, hogy megérnek-e egyáltalán a városnak ennyi pénzt a szóban forgó fiskalitások. Váradi ingerülten írta: „késő már azt disputálni, hogy a jószág annyit nem érne”, egyrészt mert itt már „jó uraink némelyek megunatkoztak felőle”, másrészt pedig már „sok magok szorongatásával lefizetvén” 21 ezer forintot, nem látja, hogy azt hogy kapnák vissza.[58] Valószínűleg közben — Károlyi hatására vagy sem — a fiskalitások összegét magasabb árban szabták meg, de egyelőre még mindig a tárgyalások szakaszában volt az ügy. A kamarai elnöktől személyes kihallgatást kértek és úgy adták elő ügyüket, aki Meskó Jakab tanácsosnak adta ki. „Isten után ebben a matériában bíznánk az úrhoz, Meskó uramhoz” — írták a követek, és hogy jobban bízhassanak, neki is teheneket ígértek, mint ezt egy későbbi levélből tudjuk.[59] Az ügyek — valószínű a pénzhiány következtében — érezhetően lelassultak, egyre újabb és újabb kihallgatásra mentek, újabb kérvényeket adtak be, helyzetük azonban egyre kedvezőtlenebbre fordult.

A városi iratokban részben nyoma maradt a tanács lázas pénzszerző akciójának. 1713-ban egy 20 ezer forintról szóló kötlevelet írtak alá a fiskusi javak megvétele kapcsán. Szeptemberben azonban nem tudták fizetni a 8000 forintos részletet, mire a kamara figyelmeztette a várost. A város 1713 őszére már kritikus pénzügyi helyzetbe került. Úgy tűnik, Károlyi ekkor hajlott a megegyezésre a szatmáriakkal, mert megbízta Erőss Gábor szatmári harmincadost, hogy egyezzék ki a városiakkal, 5—6 ezer forintért eladná nekik városi javait. Ahogy azonban Erős nem túl hízelegve írta: „kódusok ezek, filig adósok, most is húzzák-vonják egymást, futnak kölcsönözni pénzt, mert reászorították őket, hogy tegyék le az alkut, mind tovább nem várják, vagy visszafoglalják tőlők, az mit nyertek eddig.”[60] Az üzletből tehát nem lett semmi. A város kölcsönökhöz folyamodott, mint az egyik adóslevélben írták: „nemes városunk libertatiója és maga territoriumin lévő fiskalitások redemptiója alkalmatosságával feles költségekben esvén” különböző személyektől kisebb-nagyobb összegeket vettek fel, általában 10%-os kamatra,[61] de volt amikor borban ígérték a kamat kiegyenlítését. A hitelezők között van környékbeli nemes, talán lelkész is, katonatiszt,[62] de találunk debreceni vagy lőcsei polgárt, és Erőss Gábor szatmári harmincadost, Károlyi hűséges emberét. Erősstől 1715 tavaszán vettek fel ezer rénes forintot és ezért a németi részen levő két kocsmát elzálogosították (fele már régebben Erőssnél volt zálogban).[63] Korábban (1713 őszén) a fiskustól megkapott 4 szatmári kocsmát már elzálogosítottak a két egymást váltó főbírónak és több tanácstagnak 9 ezer rénes forintért, mivel a város „mostani romlott sorsához képest” már ekkor nem tudták letenni a megváltás összegét.[64] A bonyolult összefonódásokat mutatja, hogy 1713-ban egy bizonyos Gückel kapitány, alighanem azonos azzal, akivel a város a kocsma fölött pereskedett kérte a tanácstól 10 ezer forint adósságának megadását.[65] A város tartalékai és kölcsönzési lehetőségei azonban 1714-re kimerültek, és ezzel együtt az ügy megoldása sem reményeik szerint alakult.[66]

1714 augusztus 17-én megszületett a végső döntés a fiskalitások dolgában, az eredetileg szóba jött 20 ezer, illetve Németivel együtt 25 ezer Ft helyett végül is több mint 32 ezer forintra rúgott az összeg.[67] Az okokról egy korábbi, elkallódott levelükben írtak, így csak sejteni lehet, hogy esetleg Károlyi Sándornak is köze volt a dologhoz. Mindössze fizetési halasztást sikerült elérni, de közben 6%-os kamatot számoltak fel. A követek szabadkoztak, hogy „eleget futánk, s eléggé gyötrénk magunkat miatta”, többet nem sikerült elérniük, továbbá a város „industriájára” kell bízni a megoldást és a városnak „ily teher állapotjábul való kiverekedését”.[68] Károlyi emberei korábban „már azzal kezdettek kérkedni itt Bécsben, hogy ha egyebet nem nyer is az úr, mégis több költséget causált a városnak, mert reájok verte ezen bonumoknak az árát 25 ezer forintig, és ebben is kedve telik, mert másként meg sem vehette volna, nincsen is annyi pénze, mert csak itt Bécsben adós circiter 22 ezer forintig úgymond”.[69] Az ügy háttere még nem kellőképpen tisztázott, nem tudjuk, Károlyi pontosan milyen jogcímen akarta megszerezni a szatmári fiskalitásokat, és mennyire volt komoly a szándéka,[70] az azonban kétségtelen, hogy birtokszerző politikájának egyik kedvelt eszköze volt a kölcsönpénzből való birtokvásárlás, majd erre királyi adomány szerzése. Adósságai egyre halmozódtak, mivel mindig újabb adóssággal igyekezett a réseket betömni, míg később, a ’30-as évekre súlyos anyagi gondjai lettek.[71] Bizonyos adatok arra mutatnak, hogy Károlyi volt a királyi jószágok haszonbérlője Szatmáron, ez is fokozta tehát ellenérdekeltségét.[72]

1714-re tehát a város és a követek helyzete is nehezebbé vált. Erdődy, az új bécsi követ írta: „de csak úgy látom, aki ide jő, jó elére megvastagítsa az orcáját, hacsak teli nincsen mindenfelől a zsebje itt”.[73] Egyre több elutasítással találkozott, a főhadbiztosság egy hivatalnokához egy hétig minden nap eljárogatott, amíg az aztán világosan meg nem mondta, hogy nem foglalkozik az ügyükkel. Az udvari kamara elnökéhez sem jutott be, ő a „komordinerje” adott újabb időpontot, végül felkészült, hogy írásban fogja beadni kérését. Erdődy tanácstalan: „politicáját ki nem tanulhattam, mert nincsen az tehetségünkben, ami kívántatnék, más követek is, kiknek itten agentiájok vagyon, mind így panaszkodnak”.[74]

A pozsonyi követnek, Ladányinak lassan rögeszméjévé vált a „discretio”. Amikor a diétális taxával kezdték szorongatni a városokat, Ladányi gyanakodni kezdett, hogy „talám ott is valami kézkenőt várnának, mely tőlem absolute nem telhetik”, és ismét sürgeti a pénzt, mert „különben nem boldogulhatunk”.[75] Majtényi jogügyigazgató bekérte a város kiváltságlevelét, de közben beteg lett, így ő többször is kénytelen volt felkeresni, de mint írta: „meguntam már alá s fel hordozni, azt vélik, hogy valami discretio vagyon a mentém alatt, mert azt látom, megvárnak”. A directornak pedig kell adni, és „Szunyogh uram is reám szokott, még újabban discretizáltatni kívánná magát”,[76] pedig nekik már a saját költségeikre is alig van pénzük. 1715 januárban ismét szorongatták a fiskalitások ára iránt, de Ladányi csak kérni tudta, „legyenek reflexióval, mert szegények vagyunk”.[77]

Közben az újrakezdődő országgyűlésen személyesen konfrontálódtak Károlyival. Idáig csak hírekből hallottak egymás húzásairól és igyekeztek ezeket semlegesíteni. Váradi 1713 tavaszán írta: „Ez ideig én eléggé militáltam az adversarius ellen” és elérte, hogy az „urak” inkább őket támogatják. Károlyiról különben nem volt túl jó véleménye: „inkább hiszem, hogy abban többet vigyáz az maga commodumára, mint az n. vármegye hasznára”.[78] Az országgyűlésen azonban nyílt küzdelemre számíthattak: „amint a jelek máris mutatják, az urral (azaz Károlyival) össze kelletik szóllalkozni ezen alkalmatossággal is”. 1715 március elején érkezett fel Károlyi Sándor az országgyűlésre, és rögtön találkoztak is. Károlyi „élesen megnéze engemet” — írta a követ.[79]

A törvények tárgyalásánál az ő jogaikat érintő cikkely változatlan maradt, még Károlyinak sem volt ellenvetése, „sőt inkább segített”, ahogy ezt egy jóakarójuk mesélte.[80] Amikor március végén a két ház előtt utoljára olvasták a törvényeket, Károlyi mégis felállt és kérte, hogy vegyék bele a nemesi kúriák védelmét is a törvénycikkbe. A követ erre felelni akart, de „nem hagytanak sokat beszélni, hanem a t. tábla maga felelt, nem szükség, mert már ide elébb vagyon arrul articulus”.[81]

A továbbiakban ismét a színfalak mögött zajlott a történet. Erdődi 1715 április elején még mindig Bécsben volt, de az ügyük egyre rosszabbul állt, már fokozatosan beletörődtek, hogy a Gückel-féle kocsma dolgában vesztésre állnak az udvari kamara véleménye nyomán. Erdődi még a szokásos ajándékozással próbálkozott, Meskónak 100 forintot, a concipistának 20 forintot adott, de már neki is alig volt pénze, Király Ádámtól kért kölcsön 20 forintot.[82] A tanács rezignáltan írta a kocsma ügyében, hogy ez „másokon áll, felsőbbeken”, ami a pénzt illeti, tárgyaltak Eötvös Miklós alispánnal, ugyancsak Károlyi bizalmasával, a város egyik birtokának elzálogosítása felől.[83]

Váradit közben Kassára küldték, többek között a fiskalitás ügyében szerzett be újabb iratokat a szepesi kamarától.[84] Váradi megtudta, hogy a szepesi kamara a kocsma ügyében „nem hogy assistált volna ily méltatlan injuriát szenvedő nemes városunknak, sőt inkább talán a más félnek akarván complaceálni” újraírta az udvari kamarához küldött véleményét. A tavaly még Szentiványi, a szepesi kamara tanácsosa azt mondta, hogy elég egy háromsoros kérés is, hogy tiltsák be Károlyi kocsmáját, és megteszik, most meg az ellenkezőjét tette, „mert a conscientiáját megvásárolták, a többijével együtt, nem is csuda, mert a decretum sokáig tartaték és veszteglett a kegyelmetek kezénél, az idő alatt az úrnak már hírével lévén, mi forma újabb decretum ment el a korcsmája ellen a sok ágensinek informatiójokbul, utána azt amint tehette ... az utat előttünk bévághassa”, Pozsonyban is a magyar kamara elnökénél mindent megtett, ezért „úgy látjuk által, hogy kiváltképpen való discretio nélkül elő nem mehetünk”.[85] Ha erejük volna a „discretizálásra” már volt példa, hogy a magyar kamara visszaküldte Szentiványi „nem egyenes” informátióját, és a szepesi kamarával átiratták az informátiót. Kétséges azonban a dolog, mert nyilván a szepesi kamara ragaszkodni fog a véleményéhez, ezért inkább azt javasolja más „emberséges emberek” tanácsára, hogy „kegyelmetek a maga jurisdictiójával élvén, a kutya szülte törvénytelen korcsmájitul pálcája alatt levő minden személyeket sub severa poena eltilthat, mint Posonban és más n. városokban is practicáltatik, hogy a bestia kurva fia akárki légyen, a közjót nem szeretvén, s odajárna innya vagy azokrul bort vitetne”, a constitutio szerint úgy megbüntetnék, hogy egy icce bor áráért egy ökör árát fizesse.[86] A kancellárián levő urak (Somogyi tanácsos) ugyanezt javasolták Erdődynek is a Gückel-féle kocsma iránt.[87] Kétségbeesésükben a követek nem csak ilyen szokatlan káromkodásokra fakadtak, de majdhogynem a zsarolást javasolták. Szerintük Károlyit már eddig is meg kellett volna keresni, hogy ne avatkozzék „ily méltatlanul” ügyükbe, mert a declaratiókba kénytelenek lesznek beleírni, hogy ő „kuruci hatalmával resuscitálta ellenünk erőszakosan azt a korcsmáját, mely annak előtte igazán tolláltatott”, ez pedig őt „kedvetlen emlékezetben és disgustusban hozza, kit is örömest eltávoztatnának,” ha nem ártana nekik.[88] Április végén ismét a pénzt sürgették, mert ha annyit küldenének, hogy „director uramnak és a kamarás uraknak kedveket tehetjük, remélhetjük, hogy a Károlyi korcsmája ellen a magok opiniójokat” fogják fenntartani, „de discretizálás nélkül keveset remélhetünk, mert az úr most közel commorálva, a potioroknak naturálékkal is ottan-ottan a jószágábul kedveskedik”.[89] Azt azonban nem tartják helyesnek, hogy Károlyival arról tárgyaljanak, hogy a város megvenné a nemesi telkét a kocsmával együtt, mert nem biztos, hogy meg tudnának alkudni, és akkor Károlyi jussát legitimálnák, „mintha igazi privilégiummal bírna”, és ettől „nagyobb szarva” lenne, ehelyett a kocsma eltöröltetésében kell munkálkodni.[90] A jogügyigazgató végül is a városnak kedvező véleményét küldte fel az udvarhoz, ő Bécsben az udvari kamara elnökével is megvitatta az ügyet, amire állítólag az udvari kamaránál is azt mondták, hogy „igaz pretensiója vagyon a városnak”. Azonban már csak az uralkodó döntésére várhattak, mert „amint ennek előtte biztatásunk volt, az elmúlt”.[91]

Ezután már a diéta végét várták türelmetlenül, mivel pénzük is fogytán volt: „ihon vége nem tud szakadni ennek a rettenetes hosszas diétának”.[92] Majényi János jogügyigazgatónak sem tudták szolgálatait honorálni: „jóllehet az opiniokat mind a diploma, mind penig a controversiában forgó Karolianum educillum eránt elkészítette becsülettel, de 12 aranyakat discretióban ígérvén, mivel ígéretünknek eleget nem tehetünk, az úrnak felé sem kívánunk menni, a deáki majd mindennap látnak, és csak kérdezgetik, miért már az úrhoz nem megyünk, holott rég elkészültek dolgaink, de még eddig politice mind megfeleltünk”, majd azon siránkoznak, hogy „hacsak Isten nem ad egy patrónust”, akitől pénzt kérhetnénk kölcsön, a dolguk „abbamarad”.[93] Szunyogh gróf is 15 aranyat kért ismét tőlük. Június elején a Károlyi-féle kocsma ügyét a magyar kamarától átküldték az udvari kamarához. A tanács javasolta, hogy bízzák meg Király Ádámot, aki az udvari kamaránál van, az ügy képviseletével, és egyben biztosítsák az „illendő discretio felől”.[94]

Az eredmény végül felemás volt: a város megkapta a szabad királyi városi rangot,[95] és a fiskalitásokat is megváltotta, de a két kiváltságos nemesi telek kocsmáltatási jogát nem sikerült eltöröltetnie.[96] Az eset annyiban általánosítható, hogy több szabad királyi város volt hasonló helyzetben, általában a nemeseknek a városokkal szemben nyert ügye volt, különösen ha az olyan hatalmasság volt, mint Károlyi.

Károlyi maga később így emlékezett vissza a történtekre: „a többször említett város nem csak az idevaló nemes kamarát, de az pozsonyit és az felséges aulicát is ellenem felültette sok külömb külömbféle hamis informatiókkal felingerlette, végre az ország gyűlésin is minden kigondolható fondor álnokságokat elkövetett”, de végül mégis „szégyent vallott”, bár ez Károlyinak ahogy később írta rengeteg fáradságába és több ezer forintjába került.[97]

A történet nem ér azonban itt véget: a Károlyiak és Szatmárnémeti közti viszály elhúzódott egészen a 19. század első feléig. A konfliktus hol kiújult, hol elcsendesedett. A szatmáriak újból és újból megpróbálkoztak a kocsmajog eltöröltetésével vagy legalább is semlegesítésével. A kancelláriai és kamarai hivatalnokok által ajánlott módszert is kipróbálták, hogy saját polgáraikat tiltsák el a Károlyi-féle kocsma látogatásától, de bár drasztikus büntetéseket helyeztek kilátásba, az állandóan megújított tiltások ellenére ez nem járt sikerrel. Ez azonban már egy másik történet.

Miben látták részleges kudarcuk okát a követek? Erre ismét csak két idézettel válaszolnék: az országgyűlés végén levonták a tanulságot, hogy ha „fent” nincs valaki pártfogója, „itten senki magának orvoslást nem találhat”.[98] Egy másik alkalommal írták: „ide summás pénz kívántatnék, másként itt felbomlott a barátság”.[99] A kettő végső soron összefügg: az ilyen természetű kapcsolatokat ugyanis csak „discretióval” lehetett ápolni. Újabb és újabb próbálkozásaik bizonyítják azonban, hogy a helyzetet nem ítélték eleve reménytelennek. Úgy gondolták, hogy a kapcsolatok és a „discretizálás” hálójában számukra is marad mozgástér, ha ügyüket egyelőre nem is sikerült megvédeni.

A Habsburg-monarchiában és főként Magyarországon egy funkcionális bürokrácia kiépítése, amely lehetővé tette volna a hatékony hatalomgyakorlást, a 18. század elején még csak a kezdeti szakaszában tartott. Ennek keresztülvitelével a 18. század során folyamatosan próbálkoztak, hogy a század végén II. József érje el az első igazi sikereket, egyben viszont elkeseredett ellenállást is kiváltva. Történetünk idején tehát Szatmátnémeti a még gyengén kiépült bürokrácia résein keresztül próbálta meg saját érdekeinek érvényesítését, kihasználva a különböző központi szervek illetékességi körének átfedéseit is. Károlyi hatalmi pozícióját, kliensi hálózatát, kapcsolatrendszerét ellenfelei és mindenek előtt a discretio segítségével kísérelték meg semlegesíteni. Károlyi végső soron ugyanahhoz az eszközhöz nyúlt, és egyszerűen ráígért, ha úgy tetszik „überolta“ a város ajánlatát. Szatmátnémeti végső soron elérte legfontosabb célkitűzéseit: a szabad királyi városi rangot és a kincstári javak megváltását. Csak a Károlyiakkal való harcot vesztette el. Ennek során azonban a város elérte, sőt túllépte gazdasági teljesítőképességének határait.[100] Ugyancsak tekintettel kell lennünk a korabeli magyarországi állapotokra is: a Habsburgok várospolitikája a 17. század folyamán megváltozott. A 18. században a városok már gyakorlatilag nem játszottak politikai szerepet, és gazdasági jelentőségük is messze elmaradt az arisztokrácia gazdasági potenciálja mögött. Szatmátnémeti hiába érvelt többször is azzal, hogy mint „peculia regia” közvetlenül a kincstárnak hajt hasznot. Károlyi fontosabb „kliens” volt a központi hatalom képviselői számára; a töröktől frissen visszahódított területeken több uradalmat is zálogba vett, illetve megvásárolt, tehát több kölcsönösen előnyös üzletet is kötött ezekkel a hivatalokkal, illetve hivatalnokokkal. A szatmári követek mozgástere meglehetősen szűk volt. A harcnak volt egy szimbolikus vetülete is. Magyarország alkotmánya a nemesi kiváltságokon nyugodott. Ezt megkérdőjelezni — még ha egy viszonylag jelentéktelen, konkrét esetben is — kellemetlen következményekkel járhatott. A város új kiváltságai álltak szemben a Károlyiak régebbi nemesi jogaival. Az eset nem volt egyedi, hasonló példákat hosszan tudnánk sorolni. Egyedivé a konkrét próbálkozások, körülmények, módszerek, emberi sorsok teszik. Végül nagyon sok kérdés marad nyitva: ha a discretio volt a döntő, akkor mennyit nyomott a latba Károlyi hatalma, presztízse, kapcsolati tőkéje, kliensi hálózata ebben a hatalmi játszmában? Melyek voltak az információáramlás mechanizmusai? Milyen mértékben tudta a discretio a hiányzó kapcsolati hálót pótolni? És mennyit tudott erről, illetve értett meg az egyszerű városi polgár?